31/08/2025
Ma van a drogtúladagolások világnapja.
Nemrég Skóciában vettem részt egy a túladagolások megelőzéséről szóló konferencián. A konferencia előtt meghívtak egy szomorú és egyben felemelő eseményre. Egy nemrég elhunyt közösségi aktivista, Peter Krykant családja, barátai és kollégái emlékeztek meg róla és a munkásságáról.
Petert személyesen is ismertem, több nemzetközi konferencián találkoztunk. Én már évek óta figyelemmel kísértem inspiráló munkásságát: ő volt az, aki leállt szerhasználóként évekig járta Glasgow külvárosait egy kisbusszal, ahol a drogokat használó sorstársainak (illegálisan) lehetővé t***e, hogy higiénikus, emberséges körülmények között adják be a szert sötét, koszos sikátorok helyett. Mint később kiderült, az érdeklődés kölcsönös volt, ő is figyelemmel kísérte a filmes munkáinkat.
Egy végtelenül együttérző, elkötelezett embert ismertem meg a személyében. Aki nem egyszerűen csak túladagolásokat előzött meg (hiszen a buszon a heroin-túladagolás ellenszere, a naloxon beadásával számos embert mentett meg a haláltól) de egyben valami másnak is hadat üzent. A szégyennek. A mérgező szégyennek, ami a függőséggel küzdő, utcán élő emberek állandó kísérőtársa. Úgy fogadta őket a buszban, mint egy barátot, egy társat a közös és egyetemes emberi szenvedésben.
Sajnos mint gyakran lenni szokott az ilyen elkötelezett aktivistákkal, Peter vállára is túl nagy teher nehezedett. Nem elég, hogy a hatóságok folyamatosan vegzálták és büntetőeljárás indult ellene a munkája miatt. De a szakmán belül is elszigetelődött radikalizmusával. Rengeteg gyásszal, szenvedéssel találkozott nap mint nap, amit nem tudott feldolgozni. Mikor az első legális droghasználói szoba megnyílt Glasgowban, akkor az nem kis részben az ő gerilla aktivizmusának volt köszönhető - de a legális programban már nem találta helyét. Visszaesett a drogfüggőségébe. Halála után két gyereket hagyott maga után, egyik fia ott volt a megemlékezésen.
Megrendítő volt hallgatni, ahogy a barátai, kollégái visszaemlékeztek rá. Végül Peter apja kért szót. Egyszerű skót munkásember, akinek ízes glasgow-i akcentusát nem könnyű megérteni. Elmondta, hogy ő maga sokáig nem fogadta el, amit a fia csinált. Idegenkedett az egésztől. De idővel belátta, hogy milyen sok embernek segített, és megtanulta értékelni.
"Az egyetlen mód, hogy ne vesszen kárba a fiam öröksége, az, ha ti folytatjátok azt, amit csináltok," mondta a könnyeivel küszködve, reménykedve nézve ránk, szakemberekre és aktivistákra.
Megrázó pillanat volt. Mélyen megérintett és megszólítva éreztem magam. Hiszen éppen előtte sokat gondolkodtam azon, hogy egyáltalán van-e értelme annak, amit csinálunk. Csepp a tengerben. Hogy túl nagy már a teher, kevés a siker. És erre tessék, itt egy idős skót melósember, aki fejbe kólint és emlékeztet, hogy miért is vagyok itt. Ahogy mondani szokták, nem változtathatod meg az egész világot, de ha már legalább egy ember világát megváltoztatod, az óriási dolog.
Ez a nap az emlékezésé - és egyben a közös elhatározásé. Az elhatározásé, hogy nem hagyjuk egyedül azokat az embereket, családokat, akik leginkább ki vannak téve a halálos túladagolás kockázatának. Nem hagyjuk, hogy az szégyenkeltésen, kirekesztésen, megbélyegzésen alapuló rendszer falakat emeljen ember és ember közé ahelyett, hogy hidakat építene! 🎗️🩶✊