25/09/2024
Az eső végre jól átáztatta a földet, elmentem felszedni a krumplit. Alig volt néhány tőnek még zöld levele, a többség a föld felett teljesen elszáradt, jónéhánynak a helyét is csak sejteni lehetett. Így aztán a krumpliszedés nagy munkává válik, mert gyakorlatilag az egész ágyást jó mélyen meg kell ásni, nem tudván pontosan, hogy hol bukkan ki egy bokoralja krumpli. Néhány szemet így is kettévágtam az ásóval.
Szeretek a kertben dolgozni. Messze kint van a határban. A két szomszédom egy-egy kukoricatábla. A kert végében nyárfás, mögötte a Szelkó tó. Jó ott lenni egyedül a növényekkel és a gondolataimmal. Nyáron a locsoláshoz utánfutóval 3 hordóban vittem ki a vizet. A kis fák tövét megtányéroztam, ezért azokat könnyű volt locsolni. A hagymát és a zöldséget már nem lehetett egyszerre sok vízzel elárasztani, mert akkor lefolyt az ágyásról. Ezért azokra egyszerre csak annyi vizet öntöttem, hogy a föld beigya, és ezt ismételtem többször. A krumplilocsolás volt a legblikkfangosabb. A bokrok tövét ugyanis feltöltöttem, hogy legyen helye a föld alatt a gumóknak megnőni. Ezeket a halmokat kellett a locsoláskor valahogyan átitatni. Ilyenkor lehetett az átázott földből kigyomlálni a gazokat is. Gyönyörűség volt nézni a muhartól és libatoptól megszabadított ágyásokat. A picinyeim fürödtek a fényben és szívták magukba a nedvességet.
Nagyon jó ez a zsíros császárszállási föld, bár nyáron kőkeményre szárad. De most nedves, omlós, az ásó szépen elmerül benne. És kifordítja a rögök mellett a szép világos gumókat. Van, hogy csak egyet, vagy azt sem fordítja ki, csak megmutatja magát egy pillanatra. Az ilyen gumó egy bokor szélső tagja lehet. Ilyenkor nyomozni kell. Megpróbálom a bokor helyét lokalizálni, és ott jó mélyen belenyúlok az ásóval. Akkor kifordulnak, összeszedem őket, és dobom a vederbe a többiekhez. Persze sokszor csak az üres földet forgatom. Az egyik ásónyomból két egér szaladt ki. Megálltak, és adtak nekem néhány másodpercet, hogy szemügyre vegyem őket. Aztán találtak két lyukat, amikben eltűntek. Ez volt a kalandom.
Felálltam, kinyújtóztattam a derekamat. Ránéztem a néhány hátralévő bokorra. Aztán elkezdtem érezni a torkomban az ismerős szorítást és sírni kezdtem. Néztem a fonnyadt krumplibokrokat és csak annyit tudtam mondani, hogy „De szépek vagytok! De szépek vagytok” Megéreztem azt a csodát, hogy a földből, a levegőből és a napsütésből itt ez a termés lett, ami nekem adja magát, amit megehetek, és ez az egész a részemmé válik. De én is a része vagyok, máris az vagyok, sőt mindig is az voltam, már a születésem előtt is. Egyek vagyunk, és én hálás vagyok, mert lelkem van és ezt felfoghatom. Persze nem színről színre, csak könnyeken keresztül, homályosan.
