MultiWebshop

MultiWebshop Multi Webshop Kft.

🙏❤️
23/07/2025

🙏❤️

Főtt kukoricának most van az idénye 😋😋😍
23/07/2025

Főtt kukoricának most van az idénye 😋😋😍

Az 1990-es évek elején, a Mrs. Doubtfire (1993) forgatása során Robin Williams arra kérte a stáb tagjait, hogy vegyenek ...
23/07/2025

Az 1990-es évek elején, a Mrs. Doubtfire (1993) forgatása során Robin Williams arra kérte a stáb tagjait, hogy vegyenek fel néhány embert a közeli San Franciscó-i hajléktalanszállóról. A kérés csendben érkezett, az asszisztensén keresztül, nyilvánosan soha nem beszélt róla. A stábtagok kezdetben nem is tudták, miért, de később egy segédrendező elárulta, hogy Robin gyakran ilyen megállapodásokat kért a szerződéseibe. Azt akarta, hogy lehetőséget kapjanak azok, akik a társadalom peremén élnek.
Az egyik férfi, akit a cateringcsapatba vettek fel akkor, így emlékezett vissza:
„Úgy bánt velem, mintha mindig is a csapat része lettem volna. Én tálaltam az ételt a forgatáson, ő pedig minden nap viccelődött velem, mintha régi barátok lennénk.”
Robin kapcsolata a hajléktalan közösségekkel jóval mélyebb volt ezeknél a szerződésekbe foglalt pontoknál. Egész karrierje során kérte, hogy minden filmje forgatásán legalább 10 hajléktalan személyt alkalmazzanak a stábban. Mire pályafutása végére ért, körülbelül 1 520 ember kapott így lehetőséget.
Az 1980-as évek végén, egy New York-i stand-up fellépése után valaki észrevette, amint Robin egy Broadway-közeli hajléktalanszállóra surrant be. Nem volt vele se kíséret, se kamera, se bejelentés. Pizzát vitt, leült keresztbe tett lábakkal a földre az ott élőkkel, és csak hallgatta őket. Az egyik lakó, aki egy gyárbezárás után került utcára, így emlékezett:
„Nem kérdezett a függőségeinkről vagy hibáinkról. Azt kérdezte: mitől nevettünk gyerekként? Ki tesz ilyet?”
A Good Will Hunting (1997) forgatásán Bostonban ismét kérte a stúdiót, hogy adjanak munkát a helyi hajléktalanoknak. Egy helyszíni asszisztens mesélte, hogy az egyik technikus a forgatás előtt még szállón lakott, de a munka révén elég pénzt keresett, hogy kivehessen egy lakást.
„Robin gondoskodott róla, hogy végig a stábbal maradhasson. Aztán vett neki egy öltönyt is az állásinterjúkhoz.”
Sok adománya álnéven történt. Egy Los Angeles-i menhely csak évekkel később jött rá, hogy a tőlük kapott névtelen csekkek Robintól származtak. Az igazgató akkor tudta meg, amikor egy köszönőlevelet visszaküldött a posta „nincs ilyen címzett” jelzéssel, és egy dolgozó felismerte az írást – egy korábbi autogramról. Robin azt akarta, hogy a figyelem a menhelyekre irányuljon, ne rá.
A Patch Adams (1998) forgatási szünetében egy Nyugat-Virginiai menhelyet látogatott meg. Meleg zoknikat, kesztyűket és kabátokat vitt. Amikor egy önkéntes megkérdezte, miért jött, csak annyit mondott:
„Jön a hideg. És a hideget nem érdekli, hogy fáradt vagy.”
Tímár Gábor oldaláról

Egy kenyér, egy hagyma és egy tányér tepertő 6 szájra. Mégis, azok a szájak soha nem szűntek meg azt mondani, hogy "hála...
22/07/2025

Egy kenyér, egy hagyma és egy tányér tepertő 6 szájra.
Mégis, azok a szájak soha nem szűntek meg azt mondani, hogy "hála Istennek". Ma már mindenünk megvan, és mégis azt mondjuk, hogy "nincs".
Mindig hiányzik valami, mindig van kit/mit hibáztatnunk, és elfelejtünk köszönetet mondani az ételért, ami az asztalunkon van, a tetőért a fejünk felett, a melegségért most télen, a ruháért, amit viselhetünk...
És akkor csodálkozunk, hogy miért a depresszió az emberiség legelterjedtebb betegsége?
Nem számít, hogy mid van, ha nem tanulsz meg hálásnak lenni érte, és mindig arra koncentrálsz, amid nincs, akkor mindig boldogtalan leszel...

Az a nap, amikor képes vagy nyugodt maradni azzal szemben, aki provokál,amikor a hallgatásod a legtalálóbb válasz,amikor...
17/07/2025

Az a nap, amikor képes vagy nyugodt maradni azzal szemben, aki provokál,
amikor a hallgatásod a legtalálóbb válasz,
amikor nyugalommal fogadod a vihart, a zajt és az ostoba szavakat –
az a nap lesz életed legnagyobb győzelme:
amikor önmagadat uralod.

Mert többé nem számít, hogy nyersz vagy veszítesz,
nem fontos, ki jobb, ki rosszabb,
kinek van igaza vagy éppen nincs.
Nem mások legyőzéséről szól már –
hanem arról, hogy egy magas hegy csúcsára értél:
a saját lelked meghódításához.
Hogy végre magadat helyezed előtérbe,
a mentális egészségedet,
az érzelmi intelligenciádat.

Figyelj, nézz körül. Ne ítélkezz – csak figyelj.
Lásd meg az elégedetlenséget, az önbizalomhiányt,
azokat a súlyokat és fájdalmakat,
melyeket mások cipelnek, miközben idegen életeket igazgatnak,
mások dolgaiban kutakodnak.

Minél jobban szereted önmagad,
annál kevésbé számít majd mások véleménye.
Minél mélyebben szereted magad,
annál inkább összpontosíthatsz saját fejlődésedre, csak magadra.

Szabó Marianna
Életfestők2

X GENERÁCIÓElkeserítően sok fiatal panaszkodik a közösségi médiákban: "Hová fajul a világ, a 20 és 40 közötti korosztály...
16/07/2025

X GENERÁCIÓ

Elkeserítően sok fiatal panaszkodik a közösségi médiákban:

"Hová fajul a világ, a 20 és 40 közötti korosztály mára gyakorlatilag teljesen alkalmatlan klasszikus családalapításra, illetve kiteljesedett párkapcsolat hosszútávú működtetésére.

Továbbá az alapvető higiéniai szabályokat sem tartják be nagyon sokan, ez többekből undort vált ki, ami borzasztóan megnehezíti a párválasztást." - sorolja egy huszonéves lány.
(Nem érdekelnek a kivételek, a társadalmat nagyban meghatározó tömegről beszélünk)

Panaszkodnak, szidják a saját korosztályukat, de a valódi okokat nem látják.

Nos, lássuk alább, mik ezek az okok.

Összehangolt munka volt, egyrészt a velejéig romlott rendszer, másrészt, a már meghülyített, kényeztető szülők együttes hatása.

Ez a generáció nem beteg, hanem mentálisan mérgezett.

Először is

A mai fiatalság nem „elromlott”.
Konkrétan, elrontották őket.

Nem a húszévesek döntöttek úgy, hogy kiherélt erkölcsi iránytűvel, dopaminfüggőként, kiégett aggyal, hűtlenségbe és nihilizmusba süllyedve akarnak szingliként vegetálni.

Ezt a rendszert kapták.
Ebbe lettek beleprogramozva.

Tehát a romlás, valójában nem a fiatalokban van, hanem a rendszerben, ami őket szó szerint, ebben a szellemben gyártotta le.

Ők, e romlott társadalom késztermékei.

Porban fetrengő és alkoholmármoros szelfik

TikTok. Insta. Tinder. Minden, ami ma a fiatal elméket köti, egyetlen célt szolgál: a figyelmed elrablását, az önértékelésed szétverését és a vég nélküli fogyasztásra ösztönzést.

Ne csak a telefonodat, táskádat, cipődet cseréld le, ha hirtelen unalmassá válnak, dobd el az embereket is:

Rúgd ki a sokat mosolygó párodat, aki gyakran lep meg virággal, ráadásul hűséges is, hisz ez olyan régimódi, unalmas, olyan kiszámítható, ha nem "zajlik" az élet, az maga a halál, nem igaz?...

Mennyivel izgalmasabb egy nárcisztikus, önimádó aljas patkánnyal szenvedni, aki a földig aláz, végtelenségig kihasznál, és ott törli beléd a szaros bakancsát, ahol éppen tudja.

Na ez már igen! - itt van történés, botrányok és dráma, ami igazán megfűszerezi a mindennapjaidat!

Mellette aztán nem lehet unatkozni!

Kit érdekel a napi 23,5 óra szenvedés, megaláztatás, ha jut mellette fél óra boldogság is?

Kit izgatnak a megbízható, erkölcsös férfiak, kinek minden lépését tudod előre?...- bealszol mellette, nemde?

Mégis ezt a dumát nyomja sok fiatal nő, hogy neki ilyen férfira van szüksége és, hogy "vajon hová tűntek ezek manapság?"....- Már nem udvarolnak a nőknek!

Elárulom, léteznek, csak a kutya se figyel rájuk, nemhogy a nők.

Nekik a rosszfiúk tűnnek fel, az udvarias, mosolygós férfiaktól menekülnek.
(Elszomorítóan kevés kivétellel)

Persze az úgynevezett "pasikról" is lehetne regélni, ők sem érnek többet, mint ezek a nők.

A partnerek zokniszerű cserélgetése dicsőséggé lett, míg az erkölcsös monogámia röhej tárgya.

(Az azonos neműek közötti szexualitás elharapódzásáról, már nem is ejtek szót)

Aztán ott a másik véglet:

Mikor a nő meggyőzi magát, "ő egyedül is kerek egész." - nincs szüksége hímneműre, hisz mindent megold saját maga!

(Aztán esténként bormámorban bújik az ember nagyságú plüssmackóhoz, kinek a mancsába van varrva a vibrátor)

Bravo.

A hülyítés itt is sikeres volt.

No és mire jó a social média?

Kapsz 15 másodperc hírnevet, cserébe odaadod a fókuszod, nyugalmad, az éned, és az életed jelentős részét, mivel egész nap a telefont simogatod.- teszem hozzá, teljesen értelmetlenül.

A „tökéletes testű influenszerek” szórják a szemetet a fejedbe, miközben te már azt sem tudod, mi az a csend.

Pihenni?
Mély kapcsolatot építeni?
Minek, ha jön helyette az új match, az új like, az új filterezett hazugság?
..és mindig jön egy újabb, "szebb és jobb"...- persze ez is csak illúzió, a felületesség netovábbja.

A valóság?

Csak akkor fontos, ha jól néz ki rajta a segged.

Mi történt a szerelemmel?

Eladták.

Kicsomagolták műanyagba, és feltették az App Store-ba. A párkapcsolat már nem közös növekedés, hanem opciómenü, ahol egy kis szorongással fűszerezett testpiacon próbálsz nem lepattanni a felhozatalról.

Hűség? - Rég lejárt lemez.

A hűtlenség lett a norma, a „nyitott kapcsolat” a menő – mert így könnyebb nem belegondolni, hogy valójában senkihez sem tudsz igazán kötődni.
..és ha mégis akarsz valami mélyet, azt mondják: „ne legyél ilyen rászoruló, kapcsolatfüggő”.

Már az is gyanús, ha tisztességgel akarsz közeledni, netán szeretni. - az már egyenesen riasztó...

Alkohol, drog, partikultusz

A fiatalokat nagyrészt, ma az anyag tartja életben, ha nem valamilyen drog, akkor az alkohol vagy a koffein.
..ha nem Xanax, akkor egy laza gin-tonik, 6 liternyi lelki ürességre.

Mert üvölt bennük a csend, és nincs, aki meghallgassa.

A bulizás ma nem öröm, inkább afféle kábult menekülés.

Nem az ünneplés terepe, hanem a fájdalom, az elmagányosodás tompítása.
..és a rendszer?

Pont így akarja.
Egy lebutított, félrészeg, szorongó generáció nem fog lázadni.
Nem fog kérdezni.

Csak fizet, szelfizik, bódul és csendben tönkremegy.

Kik a bábmesterek?

Olyan rejtett érdekkörök, akik mára igazán profik a munkájukban.
Évszázadok óta ezt csinálják, és ma már rutinból cselekszenek, valljuk be, újfent kitűnő munkát végeztek.

A multicégek, a médiagépezet, az oktatási rendszer, a szülői generációk, akik azt hitték, a szeretet helyett elég a pénz, az ajándékok és az okostelefonok.

Pont ez volt a cél.

A social media algoritmusok jobban ismerik a gyerekedet, mint te és napi 24 órában mondják neki: "nem vagy elég jó."

"De vásárolj, bulizz, fogyassz és az leszel!"

Ez az igazi rombolás. Nem a fiatalság erkölcsei dőltek össze, hanem az alap, amire építhettek volna.

A hit abban, hogy van értelmes jövő, van igaz kapcsolat, hogy érdemes felnőtté válni.

És most?

Vagy felébredsz, vagy elmész egy újabb bulira, haragszol, vagy kérdezel.
De egy dolgot nem érdemes:

A fiatalságot hibáztatni.

Mert nem ők a hülyék. Ők csak túl jól alkalmazkodtak egy rothadó, beteg rendszerhez, míg végül részévé lettek.

Éppen úgy, ahogy a rendszer tervezte és elvárta.

Merthogy félreértés ne essék, az eredményt, amit ma látunk, gondos tervezés és professzionális kivitelezés előzte meg...

Nem kis munka volt ennyi élhetetlen, értékrend nélküli agyhalottat kitermelni, amennyit ma látunk.

Gyűjtőnéven így hívják: társadalmi arculattervezés.

A kérdés csak az: meddig akarsz még ehhez alkalmazkodni?

Mikor ébredsz rá:
..ha nem térünk vissza a klasszikus, emberi értékekhez, saját magunkat pusztítjuk el.

Árvai Attila-író
2025.07.16.

Nemrég fogadtam őt örökbe.Még alig ismer engem – mégis, ma így aludt el: békésen, a váltóra hajtva a fejét, mintha az le...
15/07/2025

Nemrég fogadtam őt örökbe.
Még alig ismer engem – mégis, ma így aludt el: békésen, a váltóra hajtva a fejét, mintha az lenne a világ legpuhább párnája.

Fáradt.
Fáradt a félelemtől.
Fáradt a várakozástól.
Fáradt attól, hogy nem kellett senkinek.

És most, hosszú idő után először, úgy alszik, hogy nem fél.
Nem szorong.
Bízik bennem.

És ez – ez a legszebb az egészben.
Amikor egy megtört lélek végre megpihen melletted.
Mert tudja:
itt már biztonságban van.

Örökre.

- Wildernes Whisper

❤️
14/07/2025

❤️

"Nem mindig kapsz támogatást.Nem mindig kapsz bátorítást.Van, hogy csak kritikát kapsz. Néha igazságtalant. Néha fájót. ...
14/07/2025

"Nem mindig kapsz támogatást.
Nem mindig kapsz bátorítást.
Van, hogy csak kritikát kapsz.
Néha igazságtalant.
Néha fájót.
Néha olyan erőset, hogy elbizonytalanít.

Ilyenkor nem kell visszavágni. Nem kell megmagyarázni, csak állni kell.
Túlélni. Méltósággal.
Csendben hinni abban, hogy amit teszel, az belül igaz.

És majd egyszer…
Talán évek múlva hálás leszel ezekért a napokért is, mert visszanézve látni fogod: ezek neveltek fel.
Nem a taps, nem a dicséret – hanem az, amikor nem adták meg neked.
Amikor magadban kellett megtalálnod az irányt.
A hangodat. Az értékedet."

(Forrás: Facebook, A.K. L.)

Életképtelennek ítélt szüleim csodálatos életeApám 20 éves volt, mikor a katasztrófa bekövetkezett egy banális baleset k...
12/07/2025

Életképtelennek ítélt szüleim csodálatos élete

Apám 20 éves volt, mikor a katasztrófa bekövetkezett egy banális baleset kapcsán, amikor egy lovaskocsi kihajtott elé. Senki másnak semmi baja nem lett, a ló megijedt egy kicsit, a motor visszapillantó tükre letört, apám viszont tehetetlenül feküdt az aszfalton, mert eltört a gerince. Soha többé nem állt a lábára.

Anyám 14 éves volt, mikor az addigi élete atomjaira hullott. Egy TBC szövődményeként kialakult gerincbetegség következtében soha többé nem tudott önállóan járni.

Apám, Szentendre egyik legszebb fiatal férfijaként elvesztette az állását, a menyasszonyát, az önállóságát, a mozgékonyságát.
Anyám, a tehetséges szavaló, “akiből akár színésznő is lehetett volna”, Szentesre került középiskolába, hogy közel legyen a kórházhoz. A nagymamám, autó hiányában, a karjaiban vitte el a vonaton. A középiskolás éveit szüleitől, barátaitól elszakítva, egyedül, idegenek között töltötte.

Pár évvel később Budapesten találkoztak egy rehabilitációs központban. Hónapokat töltöttek együtt az intézetben, és egymásba szerettek. A védett, segítő környezetből kikerülve apám visszaköltözött Szentendrére, míg anyám hazajött Kecelre. Semmi esély nem volt a közös jövőre. Messze voltak egymástól, mindkettőjüket alkalmatlannak tartották az önálló életre, és mindenki arra biztatta őket, hogy verjék ki a fejükből a másikat.

Akkor még nem volt akadálymentesítés. Egy mozgásában korlátozott ember bénának, rokkantnak, betegnek, de legalábbis fogyatékosnak számított.

Apám és anyám fittyet hányva a világra 1967-ben házasságot kötött, és Kecelen, nagyszüleim házában közös életet kezdtek. Fogalmuk nem volt arról, hogy mi hogy alakul, csak annyit tudtak, hogy együtt akarnak élni. Tíz éven belül ez a két ember saját vállalkozásba fogott, házat épített magának, és nem egy, hanem két egészséges gyermeket hozott erre a világra. Én lettem a másodszülött ebben a családban.

A nővéremmel együtt úgy nőttem fel, hogy nem láttam soha apánkat a lábán állni. A balesetet követő több mint 40 évét tolószékben töltötte. Könyvekből és egyetemeken tanult barátait hallgatva egyedül programozóvá képezte magát, és könyvelőprogramokat írt.

Anyánk nem nagyon hagyta el a házat. Nem tudott kapaszkodás nélkül járni. Ő egy telefonnal a kezében varrodát működtetett, és több mint tíz varrónőnek adott évekig munkát.

Gyerekként, ha valami rossz fát tettünk a tűzre, nekünk kellett jelentkeznünk a nyaklevesért. Soha nem futottunk el, meg se fordult a fejünkben. Csak abban csaltunk, hogy kicsit lelassítottuk a lépteinket, mikor a pofonért mentünk. Tudtuk, hogy minél később érünk oda, annál kisebb lesz a lendület.

Már általános iskolás korunkban hivatali ügyeket intéztünk. “Bemész a Tanácsházára, az emeleten jobbra a második irodába, megkeresed a Kovácsnét, és azt mondod neki, hogy te vagy a Dúcz Béla lánya, és azért jöttél, hogy…” Míg az emeletre értünk, épp volt annyi időnk, hogy megjegyezzük, pontosan miért is jöttünk.

Saját magunknak vásároltunk ruhákat. Anyuék a kocsiban vártak, mi pedig az üzletben megkértük a megdöbbent eladót, hogy kivihessük megmutatni a szüleinknek, mit szeretnénk megvásárolni.
Egyedül költöztem be középiskolai kollégiumba. A szüleim ekkor is az autóban vártak, míg én felhordtam a dolgaimat, és egyedül berendezkedtem. Néha leszaladtam az autóba, sírtam egy kicsit a feszültségtől, Anyuék megnyugtattak, majd visszamentem folytatni a dolgomat.

Apám távirányításával autót is szereltem. Tévedhetetlenül tudta fejből, hogy hol, milyen cső és vezeték van a motortérben, és melyikkel mit kell csinálni. Pontos instrukciói alapján bármilyen problémát megoldottunk.

Édesapám a tolókocsiban ülve tanított meg biciklizni, görkorcsolyázni, és rendszeresen tollaslabdázott velünk. Ilyenkor az átlagnál többet kellett futnunk, mert amikor ő tévesztett, akkor is mi szedtük össze a labdát.

Nálunk mindig hangos volt a ház, sokat kiabáltunk. A mi szüleink nem jöttek oda, ha valamit akartak, hanem kiabáltak, hogy mi menjünk hozzájuk. Ezt aztán megszoktuk mi is. Nálunk mindig hangos volt a ház, mert mindig tele volt emberekkel. A szüleim nem mentek sehova, így a világ jött el hozzájuk. Szerettek nálunk időzni a szomszédok, a barátok, később a mi barátaink előtt is mindig nyitva állt az ajtó.

Élet volt a két életképtelennek tartott ember otthonában. Pezsgő, vidám, szeretetteljes élet.
Soha nem éreztem azt, hogy hátrányos helyzetű lenne nálunk bárki is. Azt, hogy valami nem megszokott, a külvilágról olvastam csak le, amikor megbámultak és sajnálkozó tekintettel néztek ránk az utcán, vagy amikor készségesen odaugrott valaki segíteni, amikor 40 kilósan éppen rángattam apámat a tolószékben egy lépcsőn le vagy fel.

Ilyenkor mindig udvariasan el kellett magyaráznom a jószándékkal közeledő idegennek, hogy a legtöbb, amiben segíthet, ha egy lépéssel odébbáll, mert én pontosan tudom, hogy hol, hogyan kell megfogni azt a tolószéket, és milyen szögben kell megdönteni ahhoz, hogy ne borítsam ki a székből apámat. És soha nem fordult elő, hogy kiborítottam volna. Apám bízott bennem, én pedig hittem a bizalmában.

Hogy mi volt, ami ebben a két emberben a lelket tartotta?
Apám soha nem vesztette el a gyermeki kíváncsiságát. Ő azért jött ide, mert ki akarta próbálni, hogy így hogyan megy az élet. Mindent ki akart próbálni, meg akart nézni, el akart olvasni, meg akart hallgatni és meg akart kóstolni.

A temetésén egy barátja azt mondta róla: “Sokkal többet élt, mint bárki gondolta volna, de sokkal kevesebbet, mint amennyit szeretett volna.” Mert ő ilyen élhetetlenül nehéz körülmények között is imádott élni.

Anyám pedig egyszer azt mondta, hogy ő úgy gondolja, nem boldogtalanságra született. Nem szeretett boldogtalan lenni, ezért mindent elkövetett, hogy ne is legyen az. Csak így egyszerűen. Ő még köztünk maradt apám halála után pár évig, hogy a legnagyobb válságomon szelíd bölcsességével, rendíthetetlen szeretetével és támogatásával átsegítsen.

Aztán, amikor úgy látta, hogy most már menni fog, akkor csendesen, fáradtan, de határtalan nyugalommal lépett át a végtelenbe.

Azóta is velem vannak mind a ketten, hogy egy pillanatra se felejtsem el, hogy nincs lehetetlen, és a legkilátástalanabb helyzet is jóra fordulhat.

Dúcz Annamária

Go Trabi Go 😍 Mennyire más volt a családi nyaralás anno, biztos Ti is emlékeztek még a rántott húsos zsemlére, ami a hűt...
11/07/2025

Go Trabi Go 😍 Mennyire más volt a családi nyaralás anno, biztos Ti is emlékeztek még a rántott húsos zsemlére, ami a hűtőtáskában volt, meg a sok gyümölcs amit vittünk magunkkal, meg a plédek és hogy mindenki a törölkőzőkkel fedte le az “értékeit” és mindig minden megmaradt, mert tiszteltük egymás értékeit 😍 mennyire màs volt akkor 😍🤗

Egy nap egy 12 éves fekete kislány besétált abba a házba, ahol az édesanyja mosónőként dolgozott.Megállt a könyvtárnál. ...
11/07/2025

Egy nap egy 12 éves fekete kislány besétált abba a házba, ahol az édesanyja mosónőként dolgozott.
Megállt a könyvtárnál. Lassan közelebb lépett. Kezébe vett egy könyvet…
de a ház gazdájának lánya megállította őt egy mondattal, amely örökre nyomot hagyott benne:

– „Fekete vagy. A feketék nem tudnak olvasni.”

Ez a mondat nem törte meg. Lángra lobbantotta.
És megváltoztatta az életét.

Mary McLeod Bethune 1875-ben született Dél-Karolinában, egykori rabszolgák gyermekeként.
Tizenötödik volt a tizenhét testvér közül, s már nagyon fiatalon dolgoznia kellett.
Azon a napon, amikor szembenézett azzal a könyvvel – amelyet nem törvény, hanem a rasszizmus tiltott el tőle – megértette:
a valódi határ fekete és fehér között az oktatás.

Minden nap 10 mérföldet gyalogolt, hogy elérjen egy szerény iskolába, amit fekete gyerekeknek tartottak fenn.
Megtanult olvasni.
Aztán megtanította a szüleit. A testvéreit. A szomszédokat. A földeken dolgozó munkásokat.
Házról házra járt – mintha az írás-olvasás tudása maga lett volna az ellenállás.

Ő lett az iskola legjobb tanulója. Ösztöndíjat kapott. Tanár lett.
És soha többé nem hagyta abba a tanítást.

De a küldetése messze túlnőtt a tanterem falain.
Magániskolát alapított Daytona Beach-en, amelyből később a Bethune–Cookman Egyetem lett.
Tanított a börtönökben is. Tanítókat képzett.
És szembenézett kora intézményesített rasszizmusával – a szavak, az eszmék és a tettek erejével.

Mary nem pusztán oktatott – lelkiismeretet ébresztett.
Elvitte tanítványait, hogy személyi igazolványt szerezzenek, megismerjék saját történelmüket,
és visszaköveteljék méltóságukat.
Felszólalt a szenátusban, vitázott a vezetőkkel, kiáltványokat írt.
Franklin D. Roosevelt pedig faji ügyekben elnöki tanácsadóként nevezte ki.

Nem szimbolikus cím miatt hívták „a harc első asszonyának” –
hanem mert ezreknek egyengette az utat, jóval azelőtt,
hogy olyan neveket ismert volna meg a világ, mint Rosa Parks vagy Martin Luther King Jr.

Becslések szerint több mint 5000 embert tanított meg olvasni.
De ha beleszámoljuk mindazokat, akiket formált, inspirált, nevelt… hatása felbecsülhetetlen.

1955-ben halt meg – ugyanabban az évben, amikor egy varrónő nem volt hajlandó felállni a buszon.
Mary nem élte meg azt a pillanatot.
De kétségtelen, hogy ő vetette el a magját.

Mert egy könyvet kezében tartó nő ereje
erősebb, mint a szegregáció bármely törvénye.

Cím

Kert Utca 39
Nyíregyháza
4400

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni MultiWebshop új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Rendelő Elérése

Üzenet küldése MultiWebshop számára:

Megosztás

Multi Webshop Kft

Energiaspirál