11/11/2025
2013.11.11. 11:00
Ez volt az az időpont, mikor eltemettük apukámat.
Nem éreztem késztetést, hogy erről írjak november elején, ma sem feltétlen emiatt érzem a vágyat, hogy leüljek írni.
Számomra ez a dátum már megnyugvással tölt el, nem pedig szomorúsággal. Hosszú éveken keresztül voltam ezen időhöz közeledve szomorú. Gyakorlatilag az élet minden egyes momentumát gyűlöltem.
Hogy hogyan lett ebből a mérhetetlen fájdalomból bizonyosság, hogy ennek így kellett lennie?
Nyitottam az élet felé. S ez nem a külsőségekre értendő, hanem saját magamat nyitottam meg az életnek. Az energiámat, a céljaimat, gyakorlatilag mindent feláldoztam a fejlődésért. Kell ehhez bízni, nem csak mondani, de tiszta szívből hinni, hogy minden úgy a jó, ahogy van.
Egyrészt hálás vagyok, mert ez a veszteség megtanított élni. Megtanított arra, hogy merjek önmagamért élni, mert ez lenne a lényeg, a saját potenciálunk kiteljesítése. Másrészt hálás vagyok, hogy felnyílt a szemem. Ugyanis sokkal több van az életben, mint amit el szeretnének hitetni velünk.
Gyakorlatilag a halálával két utat nyitott meg számomra. Az egyik, hogy összeomlok és önpusztításba kezdek, a másik pedig, hogy teszek azért, hogy ne csak nekem legyen jó, de, amit tapasztalok, azt osszam is meg mindenkivel.
Apukám tanított meg az örömteli létezésre, hogy ne feltételekhez legyen az az öröm kötve. Nem anyagiasan, nem emberektől függve, pusztán jelennel megélni az életet.
Megtanított a természet értékelésére, az emberségre, a szó megtartásának fontosságára, a lényeges munka tiszteletére.
Gyakorlatilag minden értéket, amit láthattam, azt ő mutatta meg, hogy valóban lehet másképp.
Azonosak voltak a nézeteink is, illetve a fontossági sorrendek is az életben.
Ezekért nagyon hálás vagyok, ő számomra tényleg a lényegi részét látta az életnek, nem pedig a felszínes külcsínt kapargatta. Ezért is volt számomra a leghitelesebb ember, aki körülvett.
Hiszek abban, hogy okkal születünk le ebbe a fizikai valóságba, ahogy azt is hiszem, hogy, ha beteljesítettük a feladatunkat, képesek vagyunk kiszállni belőle.
Én hiszem azt, hogy ő az életét beteljesítette, miután ezeket megmutatta nekem, nem tudva, hogy mit fogok ezekkel az információkkal kezdeni.
Kezdetben nem is tudtam, hogy mit kezdjek. Minden döntésem olyan irányba vitte az életemet, ami ténylegesen a gödör alját jelentette. Ahogy mondani szokták, innen szép nyerni.
A felismeréseim után, dönthettem volna másképpen, maradhattam volna a megszokottban, hogy igazodjak a környezetemhez, megfeleljek másoknak, figyeljek arra, hogy mit szeretnének, hogy hogyan kellene élni elvárások szerint. Minden ilyesmit figyelembe vehettem volna.
Ugyanakkor nem lennék önazonos, ha így hoztam volna meg a döntéseimet. Az önazonosság nem jelenti azt, hogy nem bántasz meg másokat a döntéseiddel. Persze, hogy megbántasz másokat az utad során, mert az eltér az elképzeléseiktől. Azoktól az elképzelésektől, amik nem is rólad szólnak, hanem saját magukról. Hogy te pedig erre hogyan reagálsz? Az csakis rajtad áll.
Ezek azok a pontok, mikor rosszul érezheted magad, és visszakozhatsz. Viszont, az hozná magával azt is, hogy soha nem leszel boldog, mert még mindig másoknak akarsz megfelelni.
A saját életedben a fix pontod te vagy önmagadnak, a lelked az, ami örök és az vagy TE, minden lélek másodlagos, mert soha nem lesz a tulajdonod.
A saját lelked sem a tulajdonod, hanem a vezető ezen az utazáson. Amit bérelsz, az a tested, ezért is illik rá vigyázni.
Nem lehetek elég hálás, hogy apám lelke itt volt velem 18 évig ebben a földi valóságban, hálás vagyok neki, hogy támogatta az utazásomat, a fejlődésemet, s segített, hogy megtaláljam az irányt, amerre mennem kell.
Lehet, sőt, biztos vagyok benne, hogy nélküle is sikerült volna a felébredés útjára lépni, de kötve hiszem, hogy ilyen korán jött volna a felismerés, ami túlmutat azon, hogy sehol sem találtam igazán a helyem.
Nincs itt helye nagy felismeréseknek, vagy következtetéseknek. Alapvetően, minden úgy van jól, ahogy van.
Tudnod kell viszont, hogy minden, amit keresel, ott van benned, tehát ne kívülről akarj megnyugvást találni, hanem önmagadban.
Namaste,
