15/02/2026
Ha sírok, gyenge vagyok!?
Tényleg ez lenne a gyengeség jele, hogy olykor kisírjuk magunkat?
Mikor kislány voltam, minden újév alkalmával megfogadtam, hogy minél tovább próbálom kihúzni az év első sírását. Aztán, mikor már nem voltam kislány, még mindig ez volt az első gondolatom, minden koccintásnál, hogy ez egy új lehetőség arra, hogy a könnyeknek gátat szabjak és ne pityeredjek el olyan hamar.
Nem mondom, hogy ez jól ment. Soha nem ment jól. Mindig sírtam, megkönnyebbülésből, fáradtságból, örömből, bánatból, szeretetből, hiányból, fájdalomból, ijedtségből, mindig ez volt az első reakcióm, sokszor önkéntelenül.
Mikor elkezdtem jógázni, konkrétan elkezdtem gyakorolni a yin jógát, az állandó bealvás mellett a másik meglepő reakcióm az volt, hogy sírok. Nyílt a csípő, a szív, felszabadultak az érzelmek és sírtam.
A hatha jóga ugyanezt hozta ki belőlem, megéreztem az erőt, amiről nem is tudtam, hogy bennem van és sírtam.
Amikor megtudtam csinálni egy olyan ászanát, ami előtte nehézséget okozott, akkor is csak sírtam. Aztán elkezdtem tanulni a mélyebb rétegeit a jógának, elkezdtem az oktatóvá válásom útjára lépni és kapcsolódtam az egész mindenséghez, akkor éppen azért sírtam, gyönyörűségemben.
Egy ideje viszont elapadtak a könnyeim. Általában akkor sírtam az elmúlt időszakban, mikor azt éreztem, hogy reménytelen az egész életem és elfogott a bizonytalanság, mert nem láttam értelmét annak, amiért dolgozom, illetve a cselekvés lehetősége is nagy ívben elkerül.
Meséltem az egyik rövid videóban pár napja, hogy megtaláltam azt a női jógaoktató képzést, amit el tudok végezni, reményeim szerint és azt is kifejtettem, hogy mekkora teremtésnek élem meg, hogy ez a lehetőség bejött a terembe.
Így pedig, hogy beiratkoztam erre a képzésre, a kezdetleges öröm mellett bekúszott a tudatomba a félelem, hogy nem vagyok odavaló, hogy nem fogom tudni megcsinálni, amit elvárnak majd, hogy le fogok fagyni, hogy nem vagyok hozzá elég erős és a többi. A sor ilyenkor végtelen lehetne.
Mondjuk, amilyen állapotban voltam az elmúlt hónapokban mentálisan, nem csodálkozom, hogy elkapott ez a fajta félelem, sőt, egyáltalán nem lepett meg.
Ami pozitív ezzel kapcsolatban, hogy az oktatói képzés azzal jár, hogy a saját gyakorlásomat megint extrán előtérbe kell helyezni és nem lehet elnapolni, már csak a tanulás sikerének érdekében sem.
Szóval a szőnyeg ismét le van terítve állandóan, a család élheti az életét mellettem, semmi nem érdekel, én a szőnyegen vagyok, ha van egy kis szabadidőm és megint ászanákat elemzek folyamatosan.
S, amiért ez a poszt született, az a vrksasana, azaz a fa póz.
Elkezdtem a gyakorlást és az elmélyülést, ezzel az ászanával és elkapott a sírás.
Mikor a tartó lábad megtámaszkodik a talajon a lábujj párnácskákkal és a sarokkal, ezáltal földeled magad, s megérzed azt a stabilitást, ami mindig ott van benned, csak általában elfelejted, mert elnyomják a hétköznapok, elképedsz.
Ott vagy te, hosszú a gerinced, veszel egy mély lélegzetet és hirtelen elkap az az érzés, hogy sokkal több van benned, mint gondolod általában, mert megvan a középpontod, az egyensúlyod, akármi is történik kint, nem billensz ki.
Ilyen az életünk, bizonytalan, billeg össze-vissza, s keressük közben a tartóerőt, mindig máshol, máshogy, pedig ez az erő ott lakozik, közelebb, mint gondolnánk.
Mindig bennünk van, mindig belőlünk indul ki, bennünk teljesedik ki.
Tudom, hogy sokszor ijesztő, kétségbeejtő, félelmetes és kilátástalan minden. Ugyanakkor ne felejtsünk el ilyenkor elindulni befelé. Engem mindig ez nyugtat meg, hogy veszek egy mély lélegzetet és ott vagyok. Jelen vagyok, a középpontomban vagyok, ahol nem érdekel semmi.
Ez nem érdektelenség, csak tudnod kell, hogy mi az, ami számít és mi az, ami fölösleges az életben.
A jógamatrac is ilyen. Akármennyi idő marad ki, akármilyen gyakorlásaim is vannak, vagy éppen nincsenek, de, ha ráállok, minden más háttérbe szorul és visszatér az a fajta belső erő, ami mindig meglep, hogy ott van bennem. Az a fajta összeszedettség, stabilitás és kitartás, amit mindig is keresünk, legalábbis én sokszor kerestem. Nem gondoltam, hogy egy szőnyegen fogom bármikor is megtalálni.
Nem arra akarlak téged ösztönözni, hogy állj rá a szőnyegre és jógázz. Inkább arra akarlak csak kérni, hogy légy nyitott, adj esélyt magadnak arra, hogy kibontakozhass és megtalálhasd azt, ami éltet, ahol önmagad lehetsz és ami segít előhozni a saját fényességed.
Sokszor a legnagyobb szomorúság vezet el az utadhoz, amit járnod kell, ezért is kívánom, hogy tudj nyitottsággal járni az életben, hogy ne hagyd elszalasztani a lehetőségedet.
Ölellek,
K
