Segítő beszélgetések

11/08/2025

Nemrég egy ügyfelem egyetlen mondatban fogalmazta meg azt, amiről azóta is sokat gondolkodom: „Mintha elfogytak volna bennem a történetek.” Ez a mondata nemcsak őt írta le pontosan, hanem valami nagyon ismerőset érintett bennem — és gyanítom, sokakban, akik az életük közepén járnak. Esetét — néhány azonosítható részlet megváltoztatásával — itt közlöm, mert úgy érzem, ez a téma fontos, és ritkán kerül szóba a közbeszédben.

“Lassan az ötvenedik születésnapom közeledik, és egy olyan érzéssel találkoztam, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Tavasszal véget ért a sokadik párkapcsolatom. A legnagyobb meglepetést azonban nem maga a szakítás okozta, hanem az, amit nyomokban már a kapcsolat alatt is éreztem: mintha elfogytak volna belőlem a történetek. Ha magamba nézek, nem látok több közös kezdetet, új fejezetet, amit valakivel együtt írnék. Mostanában, ha valakire ránézek, akit egy korábbi énem talán vonzónak talált volna, nem érzem a nyitottságot, a kíváncsiságot. Mintha kifogásokat keresnék. Inkább apró részleteken akad meg a szemem: a cipője orrán a kopás, a telefonján a hajszálrepedés, vagy egy furcsa, kissé mesterkélt mozdulat, ahogy a poharat tartja — és hirtelen úgy érzem, hogy már mindenük valaki más történetéhez tartozik. Használtak. Én is használt vagyok, ők is. Mintha egy régi színdarab szereplői lennénk, akik még a színpadon állnak, de a darab véget ért, a taps is elült, és nekem nincs szerepem ebben a világban. Ez az érzés teljesen idegen számomra. A konyhapulton hetek óta ott áll egy fél citrom, amivel teát főztem valakinek, a kanapén a könyv, amit a második fejezetnél letettem, mert nincs kivel megbeszélni. Ahogy ez a könyv hetek óta mozdulatlanul fekszik, úgy dermed meg körülöttem a világ is — mintha minden kapcsolat, beszélgetés és közös élmény lassan elpárologna, és csak én maradnék a csendben. Mégis, mélyen bennem ott van a vágy arra a feloldódásra, amit az igazi közelség és a testiség adhat. Csakhogy az út odáig most hirtelen végtelenül hosszúnak, kanyargósnak, sőt, szinte járhatatlannak tűnik. A cél ott van valahol a horizonton, de minden ösvény, ami odavezetne, benőtt, gazos és idegen.”

A pszichológiában jól ismert jelenség, hogy az életközepi átmenet időszakában mélyebb identitás-átrendeződés zajlik. Ez nem mindig krízis formájában jelenik meg; sokszor inkább lassú, de határozott áthangolódás, amikor a megszokott vágyak és célok elcsendesednek. A narratív identitás — vagyis az a belső történet, amit magunkról mesélünk — ilyenkor meginoghat. Ha a történetünk hosszú fejezetei a romantikus szerelemről és közös életépítésről szóltak, a vágy és a kapcsolódási kedv eltűnése olyan, mintha egy regény következő fejezete helyett csak üres lapok lennének a könyvben. Ez az üresség gyakran nem a vágy hiányából fakad — hiszen a mély intimitás, az „ego feloldódása” (Lacan) utáni sóvárgás sokszor megmarad —, hanem abból, hogy az odavezető út tűnik bejárhatatlannak. Ilyenkor a cél és a hozzá vezető eszközök között érzelmi és kognitív szakadék nyílik, ami bénító lehet.

Amikor pedig egy hosszú kapcsolat véget ér, nemcsak a másik embert veszítjük el, hanem azt a verziónkat is, aki mellette létezett. A közös rítusokat, a megszokott szerepeket, a mindennapi énünk egy részét. Ezért a veszteség nem pusztán érzelmi, hanem identitásbeli is: egy bizonyos énünk egyszerűen megszűnik, és helyette egy másiknak kell megszületnie. Ez a csendben zajló gyász sokszor láthatatlan mások számára, és mi magunk sem mindig ismerjük fel azonnal, hogy nem csak egy embert siratunk, hanem egy régi önmagunkat is.

Az üresség a hétköznapok apró részleteiben is megmutatkozhat: a hűtőben ugyanaz a lekvár áll, mert nincs kinek palacsintát sütni; a telefonban hónapok óta ott sorakoznak a félig megírt üzenetek, amiket már nem küldünk el.

Az életközepi szakasz másik sajátossága, hogy ez már nem az életünk kezdete: nem együtt rendezzük be azt a bizonyos lakást, nem együtt formálódik az énünk. Mostanra jószerivel kész emberek vagyunk — a bútorok a helyükön állnak, a falak színe eldőlt. Egy kapcsolat ilyenkor vagy egy másik, szintén kész emberrel történik, kevés mozgástérrel a kölcsönös alakításra, vagy egy jóval fiatalabb partnerrel, ahol akaratlanul is szülői szerepbe csúszunk. Mindkét helyzet másfajta kihívást hordoz, és másképp szűkítheti a kapcsolódási lehetőségek terét. Egyik sem ideális.

Ez a fajta élmény — amikor másokat, és talán magunkat is „lezárt történeteknek” kezdjük érzékelni — pszichológiai szempontból több jelenséggel is összefügghet. Előfordulhat perspektívavesztés: amikor az érzelmi kimerültség miatt nem látunk a másikban nyitott lehetőséget, csak egy hozzánk nem illő, kész életet. Lehet benne enyhe deperszonalizáció is: egyfajta érzelmi távolság, amelyben mindenki „kicsinek” és „korlátozottnak” tűnik. És sokszor ott a projekció: a saját beszűkültségünket vetítjük ki másokra, így bennük is a mozdulatlanságot látjuk. Ezt a kettősséget — az intimitás iránti vágy és az attól való távolmaradás paradoxonát — a pszichológiában gyakran intimitás-éhség és intimitás-kerülés egyidejű jelenlétének nevezzük. Ez a páros sokszor kapcsolati kiégés, érzelmi kapacitás-csökkenés, vagy feldolgozatlan korábbi kapcsolati traumák talaján alakul ki.

Irvin D. Yalom írja, hogy bizonyos páciensei a terápiában úgy fogalmaztak: „Minden ember egy kis lakásban lakik, amibe már be van pakolva minden bútora” — és nekik nincs kedvük új bútorokat hozni. Ez a kép pontosan visszaadja, milyen, amikor a kapcsolódási vágy helyett inkább egy kész világ lezártságát érzékeljük a másikban.

Akik ebbe az állapotba kerülnek, többféle úton folytatják. Van, aki hosszabb “kapcsolati moratóriumot” tart, és „második kamaszkorba” lép: új dolgokat tanul, ismeretlen tereket fedez fel. Mások „választott családot” építenek: barátokkal, szomszédokkal, kollégákkal hoznak létre olyan kapcsolati hálót, amely melegséget és biztonságot ad — mint egy konyha, ahol mindig ég a lámpa, és lassan fő a leves. Van, aki párhuzamos életekben találja meg az egyensúlyt — randizik, de nem fűzi össze teljesen a mindennapjait máséval, mint két lakás, amihez mindenkinek van saját kulcsa, de nem azonos a cím. És sokan vannak, akik a kapcsolati energiát alkotásba, közösségi munkába vagy tanulásba csatornázzák.

De van egy másik út is, amiről ritkán beszélünk: amikor valaki végleg beleragad ebbe a beszűkült, szürkületi zóna-szerű állapotba. Ilyenkor a napok elvesztik a jellegüket, a hetek, hónapok egyetlen hosszú, fakó maszlaggá folynak össze. A rutin ugyan biztonságot ad, de közben minden váratlan inger fenyegetésnek tűnik, és a világ lassan egy szobányira zsugorodik.

Ezért fontos megőrizni a pszichológiai tágasságot — azt a képességet, hogy új ingereket, élményeket engedjünk be, még akkor is, ha kezdetben nincs hozzá kedvünk. Ez nem feltétlenül nagy lépéseket jelent: lehet egy egynapos fotós workshop, egy éjjeli séta a városban, vagy egy rövid utazás, ahol minden nap másik kávézóban kezdünk. Lehet egy baráti beszélgetés is, ahol nem a múlt sebeit boncolgatjuk, hanem elképzelt jövő-forgatókönyveket mesélünk egymásnak.

És vannak figyelmeztető jelek, amelyek azt mutatják, hogy a természetes pihenőszakasz lassan elszigetelődéssé alakul. Ilyen, amikor már csak ugyanazokat az utcákat járjuk, rutinszerűen és örömtelenül. Amikor a „nincs kedvem” válik az alapértelmezett reakcióvá egy meghívásra. Amikor beszélgetéseink egyre ugyanazok körül forognak, új ötletek és élmények nélkül. És amikor minden váratlan esemény aránytalanul kibillent a nyugalmunkból.

Ebben a látszólag üres, céltalan, érzelmileg kimerült állapotban könnyű azt hinni, hogy egyedül vagyunk. De valójában sokan járnak ezen az úton — csak nem beszélnek róla. Ez társadalmunk egyik kevéssé feltérképezett tabutémája: a romantikus szerelem–párkapcsolat–család központú kultúránk ritkán ad teret annak a tapasztalatnak, amikor a vágy és a kapcsolódási kedv elcsendesedik.

Az életközepi átmenet, a kapcsolati minták újragondolása és a narratív identitás átírása olyan folyamatok, amelyeknek nem kell egyedül nekivágni. Lehet segítséget kérni: egy külső kísérő — legyen az terapeuta, coach vagy bizalmi személy — nemcsak biztonságos teret ad a belső történet újraírásához, hanem segít meglátni, hogy az „üres oldal” valójában a következő fejezet helye.

________

A "Segítő beszélgetések" nem pszichoterápia és nem is coaching, ezek elemeit sajátos szemléletben, rugalmasan ötvözi. Személyre szabott, strukturált dialógusok célorientált sorozata, melynek középpontjában te állsz: az értékeid, az érdekeid, a jelened, múltad és jövőd, a boldogságod és az akadályok, amelyek az útjában állnak. Négyszemközt, őszintén, lényeglátón, hatékonyan, ítélkezés nélkül értjük meg egymást. Részletek:
https://beszelgetesek.balintradoczy.art

20/07/2025

Közös munkánk során sokszor tapasztalom, hogy klienseimnél a történetek megelőzik az érzéseket. Beszélgetőtársaim nagyon szívesen elmondják, mi történt – de azt, hogy mit éreznek, nehéz elérhetővé tenni. Előkerülnek a részletek, az összefüggések, az okok és következmények. A magyarázatok, a „miértek” gyakran védőrétegként simulnak az élmények köré, még mielőtt az érzelmi valóság egyáltalán szót kaphatna. Ez teljesen érthető: a gondolkodás segít biztonságot teremteni a káoszban. Egy kerek történet struktúrát ad és a kontroll illúzióját kínálja — míg az érzés nyers és formátlan. Ráadásul sokan úgy hiszik, hogy a megértéshez a narratíva pontos és részletes „felmondása” szükséges. Hogy a segítő akkor érti meg őket, ha minden részlet a helyére kerül. Hogy a belső rend akkor áll helyre, ha kívül is logikusan összeáll a történet. Így az érzelmek megosztása másodlagossá válik – mintha kevésbé lenne fontos, kevésbé lenne „hasznos”.

Pedig a segítői munkában gyakran éppen az ellenkezője a tapasztalatom. Sokszor sokkal többet mond el számomra – és a kliens számára is sokkal közelebb visz a lényeghez –, ha a beszélgetés nem a történettel, hanem egy alapérzés megfogalmazásával indul. Ha először csak ennyi hangzik el: „félek”, „dühös vagyok”, „szomorú vagyok” – és csak ezután keressük meg együtt azt a belső jelenetet, amelyben ez az érzés megmozdult. A történet ilyenkor nem tűnik el, de nem is takarja el az érzelmet: inkább kibomlik mögüle, pontosabban, tisztábban, közelebb.

A terápiás folyamatban gyakran az okoz nehézséget, hogy a gondolati szintről nehezen jutunk beljebb. A kliensek elmesélik a múltjukat, újrajátsszák a jelenüket, de sokszor még maguk számára sem világos, hogy mindez milyen érzéseket kavar fel bennük. A racionalizáció, az értelmezési kényszer elrejti az érzéseket – sok esetben ellehetetleníti a felismerésüket is. Az értelmezés működik, a gondolatok pörögnek, a történet logikus, összeáll – de az érzés elérhetetlen marad.

Egy érzelem megfogalmazása nem csupán szavak kérdése — belső engedély kell az érzelmi kitárulkozásra. Egyfajta meztelenséggel jár: megmutatjuk magunkat abban a formában, ahogy valóban vagyunk – nem úgy, ahogy gondoljuk, hogy lenni kellene. Márpedig az, hogy hogyan „kellene lenni”, mélyen beágyazott társadalmi elvárásokból táplálkozik. Kultúránkban az érzelemnyilvánítást gyakran tabu övezi: a nyers, feldolgozatlan érzésekre sokszor nincs nyelv, nincs tér, nincs türelem. A fejlett intellektus, a kontrollált viselkedés, a racionalitás a társadalmi értékesség fokmérője. A gondolkodás konstruktívnak számít, az érzés viszont kényelmetlen, irracionális, „túl sok” vagy „zavarba ejtő” lehet a környezet számára. Éppen ezért sokan már fiatalon megtanulják, hogyan szorítsák háttérbe saját érzelmeiket a „helyes” viselkedés érdekében – és ezzel együtt azt is, hogyan veszítsék el a kapcsolatot saját belső világukkal.

A terápiás közeg azonban más szabályok szerint működik. Itt az érzés nem hiba vagy zavaró tényező, hanem kulcs. Gyakran az egyetlen út, amelyen keresztül valódi kapcsolatot teremthetünk önmagunkkal. Az érzelmi megmutatkozás ebben a térben nem gyengeségnek számít, hanem a legnagyobb bátorságnak. A cél nem az, hogy tökéletesen érveljünk a saját történeteink mellett, hanem hogy megtaláljuk azt a belső hangot, amely eddig csak suttogott, vagy meg sem szólalhatott.

De mi az, hogy érzés? A pszichológia szerint az érzelem egy gyors, automatikus testi-lelki válasz, amely adaptív: segít alkalmazkodni a külvilág történéseihez. Az alapérzelmek – mint az öröm, szomorúság, félelem, düh, undor vagy meglepetés – minden emberi kultúrában megtalálhatók, és már a csecsemők is képesek kifejezni őket. Ezek egyszerűek, őszinték, és valóságos testi lenyomatuk van: feszül a gyomor, szorul a torok, gyorsul a szívverés. Nem véletlen, hogy sok kliens először csak a testén keresztül éri el őket: „nem tudom, mi van bennem, de összeszorul tőle a torkom”.

A valóság azonban ritkán ilyen letisztult. A mindennapi élet érzései gyakran keverednek: egy konfliktusban egyszerre lehetünk dühösek, elkeseredettek és félősek. Egy veszekedés után érezhetünk bűntudatot, ami valójában félelem és szomorúság keveréke. Egy elválás lehet egyszerre fájdalmas és megkönnyebbítő. Ezek a kevert érzések finomabb önismeretet kívánnak: azt, hogy megálljunk, beleérezzünk, és ne csak elmagyarázni próbáljuk, mi történt, hanem valóban megengedjük magunknak a tapasztalást — egy megtartó, elfogadó környezetben.

A zavar gyakran ott kezdődik, amikor valaki például azt mondja: „úgy érzem, hogy elutasítanak” – pedig ez nem érzés, hanem gondolat. Egy értelmezés arról, amit a másik tett, vagy nem tett. Nem a saját megélésemről beszél, hanem magyarázatot keres. Az érzés – mondjuk a szomorúság, a félelem, a düh – ilyenkor rejtve marad, és vele együtt rejtve marad a valódi szükséglet is. Hogy világosabb legyen a különbség, íme néhány példa:

„Úgy érzem, nem vagyok elég jó.” – Ez egy gondolat. Az érzés lehet: szégyen, szorongás, csalódottság. „Azt érzem, hogy kihasznált.” – Gondolat. Az érzés talán: düh, sértettség, megalázottság. „Úgy érzem, hogy mindenki leértékel.” – Gondolat. Az érzés: félelem, szomorúság, bizonytalanság. „Azt érzem, hogy semmi nem számít.” – Gondolat. Az érzés: kiüresedés, reménytelenség, fásultság.

A legegyszerűbb módszer erre az, ha megkérdezzük magunktól: „mit érzek most, egy szóban?”. Ha nem tudunk válaszolni, vagy csak hosszú mondatok jutnak eszünkbe, akkor valószínűleg még gondolkodunk, nem érzünk. Egy másik trükk, ha megvizsgáljuk a mondatunkat: ha az „úgy érzem, hogy…” után egy értelmezés, nem pedig egy érzés következik, akkor szinte biztos, hogy fejben vagyunk. Ugyanez igaz a „mert…” próbára is: „Szomorú vagyok, mert elutasítottak” – itt az érzés megelőzi a gondolatot. De ha a mondat így kezdődik: „Azt érzem, hogy nem voltam fontos neki” – ott már ítélet jelenik meg, nem belső tapasztalat.

Az érzésekre való ráhangolódás nem könnyű. Aki korábban büntetést vagy elutasítást kapott azért, mert érzett, az felnőttként gyakran inkább csak gondolkodik. Ettől még ugyanúgy vannak érzései, de nem képes testközelbe hozni őket. De nem csak ők, azok is hajlamosak háttérbe szorítani az érzéseiket, akik úgy nőttek fel, hogy a teljesítmény, a kontroll, a gyors megoldás számított értéknek. A „high-functioning” felnőttek – jól funkcionáló, sikeres, gondoskodó, felelősségteljes emberek – gyakran épp azért nem férnek hozzá az érzéseikhez, mert sosem volt rá szükség. Mindent el lehetett intézni józan ésszel, hatékonysággal, jó modorral, szabálytudattal. Az érzés „fölösleges dráma” volt, „értelmetlen rágódás”, „nem visz előre”. Sok nő szorította háttérbe a dühét, mert „nem volt szép”, sok férfi a félelmét, mert „gyengeségnek számított”. A gyerek, aki mindig jól viselkedett, felnőttként sem meri megengedni magának, hogy megboruljon.

És vannak olyanok is, akik látszólag épp az ellenkezőjét teszik: hangosan, indulatosan reagálnak, kiabálnak, vádaskodnak, sírnak, dühöngenek – de mindezt úgy, hogy közben mégsem tudnak kapcsolódni a valódi érzéseikhez. Nem azt mondják: „félek, hogy elveszítelek”, hanem azt: „tönkretettél engem.” Nem azt: „fáj, amit tettél”, hanem: „soha nem számítottam neked.” A nyers érzelmi reakció ilyenkor nem belső jelenlétből fakad, hanem inkább védekezésből, megtámadottságból, tehetetlenségből. A fájdalom nem megosztva jelenik meg, hanem odavetve, bántás formájában. Az érzés nem kapcsolódásra hív, hanem pusztít – és éppen ez az, ami miatt végül nem közelebb hoz, hanem távolabb taszít. Önmagunktól is, a másiktól is.

A Segítő beszélgetések során nem csak beszélgetünk az érzésekről – meg is érintjük őket. Közösen keressük, hol van a testben a feszülés, a remegés, a bezáródás. Mi az a pillanat, ahol elakad a hangunk, kezünkbe temetjük az arcunk, összeszorul a gyomrunk. Az érzés mindig ott van: a testben, a szavak ritmusában, egy elsuhanó tekintetben – csak néha túl gyorsan elfordulunk tőle. A közös munkában itt belassítunk. Ott maradunk. Teret adunk. És amikor egy érzés először kimondhatóvá válik, talán még remegve, bocsánatkérően, akkor már történik valami. Elindul egy belső mozgás, amivel már lehet érdemben dolgozni.

Nem fejben javítjuk meg az életet. Nem a tüneteket kezeljük, nem pusztán a hozzáállásunkat, az egyes helyzetekben való tudatos viselkedésünket próbáljuk korrigálni. Nem tanácsokat adunk, nem logikusan „megbeszéljük”, mi lenne a legjobb döntés. Hanem ott dolgozunk, ahol a valódi változás megszületik: a mélyben. Ahol a fájdalom keletkezett. Ahol a magány gyökeret vert. Ahol a félelem beköltözött a testbe, és a düh elnémult. Ahol valami egyszer elmaradt – és azóta is hiányzik. Az érzelmekkel dolgozni olyan, mint újra benépesíteni ezt az elhagyott belső teret: hangot adni a néma részeinknek, figyelmet a kirekesztett élményeinknek. És amikor ezek a részek megmutatkozhatnak, nemcsak megértést hoznak – hanem átrendezik a belső világunkat. Megváltozik, ahogy kapcsolódunk. Ahogy létezünk. Ahogy önmagunkhoz viszonyulunk. Ez nem mindig könnyű, de mindig valódi. És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már nemcsak értjük, hanem érezzük is, hogy élünk.

________

A "Segítő beszélgetések" nem pszichoterápia és nem is coaching, ezek elemeit sajátos szemléletben, rugalmasan ötvözi. Személyre szabott, strukturált dialógusok célorientált sorozata, melynek középpontjában te állsz: az értékeid, az érdekeid, a jelened, múltad és jövőd, a boldogságod és az akadályok, amelyek az útjában állnak. Négyszemközt, őszintén, lényeglátón, hatékonyan, ítélkezés nélkül értjük meg egymást. Részletek:
https://beszelgetesek.balintradoczy.art

09/07/2025

Betörőtől tanítanak félni. Éjszakai támadótól, sötét utcától, az ismeretlentől. Skorpióktól, mérges kígyóktól, veszett rókáktól. De a világ legveszélyesebb élőlénye sok nő számára: a saját férje. A legveszélyesebb hely nem az utca, nem az éjszaka, nem a sötét park – hanem a saját otthona. A saját hálószobája.

A család elvileg a biztonság, a védelem, a szeretet tere. De nagyon sokan éppen ott élnek rettegésben, megalázottságban, láthatatlan vagy nagyon is látható erőszak árnyékában, ahol a legnagyobb nyugalmat kellene megtalálniuk. Nők, akik éveken át próbálnak jól viselkedni, hátha akkor nem üt, nem vágja rá az ajtót, nem zárja el a pénzt, nem üvölt a gyerek előtt. Gyerekek, akik már nem is játszanak, csak figyelnek – mikor kezdődik, meddig tart, kire kerül sor.

Magyarországon évente körülbelül ötven nő hal meg a partnere vagy más családtagja keze által. Minden harmadik nő élete során megtapasztal valamilyen formájú fizikai vagy sz*****is erőszakot párkapcsolaton belül – legalábbis ennyien beszélnek róla. A felmérések szerint minden tizedik magyar gyerek rendszeresen fizikai bántalmazásnak van kitéve a saját családján belül, és ennél is többen élnek elhanyagolásban vagy érzelmi bántalmazásban. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány tapasztalatai alapján a bántalmazott gyerekek túlnyomó többsége soha nem kér segítséget – mert nem tudja, hogy lehet, vagy mert fél, hogy nem hisznek neki. A statisztikák csak a jéghegy csúcsát mutatják. A valódi számok ismeretlenek. A hallgatás az általános. A szégyen, a bizonytalanság, a félelem elrejti az erőszakot – gyakran még önmagunk elől is.

A családon belüli erőszak nem egyféle. Van, hogy ütés, van, hogy csak szó. Van, akit bezárnak. Van, akit elszigetelnek. Van, akit megaláznak. Van, akit megerőszakolnak, mégis azt mondja: ez a házasság része. Van, hogy „csak” a gyerekek nézik végig. Ők aztán egész életükben hordozzák a láthatatlan sebeket – a tanú is áldozat. A test talán begyógyul, de az idegrendszer nem felejt.

A kapcsolati erőszak nem társadalmi osztály, végzettség vagy anyagi helyzet kérdése. Jelen van a legszegényebb és a leggazdagabb rétegekben, alacsonyan és magasan iskolázott emberek körében egyaránt. A különbség leginkább abban mutatkozik meg, hogy milyen formát ölt az erőszak, és mennyire marad rejtve: míg a nyílt fizikai bántalmazás gyakoribb az alacsonyabb státuszú közegben, addig a magasabb társadalmi rétegekben a kontroll, a megalázás és a pszichés vagy gazdasági erőszak uralkodik, gyakran láthatatlanul. A szegénység, a munkanélküliség és a társadalmi kirekesztettség növelheti a bántalmazás kockázatát, különösen ha a férfiak veszélyeztetve érzik a társadalmi státuszukat. A magasabb végzettségű nők gyakran később ismerik fel a bántalmazás jeleit, de nagyobb eséllyel kérnek segítséget, ha felismerik. A segítséghez jutás esélyét tehát nem a bántalmazás súlyossága, hanem az erőforrásokhoz – információhoz, kapcsolatokhoz, mobilitáshoz – való hozzáférés határozza meg. A hatalmi dinamika mindenhol ugyanaz.

A bántalmazó kapcsolatoknak van egy ismétlődő, kegyetlen logikája. Nem csak történik – kialakul, mintázatot követ, beépül az idegrendszerbe, ahogyan a test a túléléshez alkalmazkodik. A bántalmazó gyakran nem szörnyetegként jelenik meg, hanem elbűvölő, karizmatikus partnerként. A kapcsolat elején van figyelem, intenzitás, idealizálás. Aztán lassan megjelenik a kritika, a gyanakvás, a kontroll. Azt mondja, aggódik, csak féltékeny, mert szeret. A határok egyre szűkülnek. Aki pedig egyszer már megtanulta – talán gyerekként –, hogy a szeretet feltételekhez kötött, hogy a düh veszélyes, hogy a konfliktusban az erősebb győz, az könnyebben, észrevétlen kerül ebbe a spirálba.

Az áldozat sokszor már gyerekként is megtapasztalta a tehetetlenséget, az érzelmi elhanyagolást, az ambivalens kötődést. Nem feltétlenül súlyos bántalmazásra kell itt gondolni. Elég, ha otthon nem lehetett haragudni. Elég, ha a szeretet ára a megfelelés volt. Elég, ha a gyerek sosem tudta, mire számíthat otthon. Ezek a korai élmények felnőttként hajlamossá tehetnek arra, hogy valaki ismerősként ismerje fel a kontrolláló, hatalmi alapú kapcsolati dinamikát – és elhiggye, hogy ez a szeretet része.

És vannak, akikből bántalmazók lesznek. Ők is gyakran sérült gyerekként indulnak. Tanúi vagy elszenvedői voltak az erőszaknak. Nem tanulták meg az önreflexiót, az érzelmi szabályozást, a valódi intimitást. A hatalom gyakran az egyetlen nyelv, amit biztonságban használnak. A bűntudat helyét tagadás, racionalizálás, vádaskodás veszi át. „Én csak jót akartam.” „Miattad lettem ilyen.” „Te kerested a bajt.”

A tettes és az áldozat így gyakran egy közös, ismétlődő sémában találkozik. Ez nem jelenti azt, hogy az áldozat felelős. Soha nem az. De érteni kell a mintát ahhoz, hogy ki lehessen lépni belőle. Mert csak azt lehet megtörni, amit felismerünk. A legnagyobb bátorság nem az, ha visszaütünk. Hanem ha kimondjuk: elég volt.

A legtöbb áldozat nem azért nem lép ki, mert gyenge – hanem mert fél. Mert nincs hova mennie. Mert senki nem hisz neki. Mert a bántalmazó olyan mesterien mossa ki az áldozat fejét, hogy az végül maga is elhiszi: vele van a baj. A kontroll, a szégyen, a bűntudat olyan, mint egy láthatatlan háló. És közben telnek az évek.

És mégis: lehet tenni. Van segítség. A törvény tiltja a bántalmazást, legyen az fizikai, sz*****is, érzelmi vagy gazdasági. A gyerekek védelme nem választható lehetőség, hanem kötelesség. Mindenki, aki tud róla, felelős – különösen azok, akik gyerekekkel dolgoznak. A hallgatás nem semleges. Aki hallgat, a bántalmazó oldalára áll.

Nem könnyű segítséget kérni, de lehetséges. Nem könnyű hinni, hogy van kiút, de van. És nem könnyű elindulni – de az első lépés az, hogy kimondjuk: ez erőszak. Nem normális. Nem a szeretet része. Nem jár senkinek. Ha családon belüli erőszakot tapasztalsz – akár áldozatként, akár tanúként, barátként, hozzátartozóként vagy segítő szakemberként –, ne maradj egyedül vele. Fordulj ezekhez a szervezetekhez:

Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány, NANE Egyesület, Patent Egyesület, Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány, TASZ.

________

A "Segítő beszélgetések" nem pszichoterápia és nem is coaching, ezek elemeit sajátos szemléletben, rugalmasan ötvözi. Személyre szabott, strukturált dialógusok célorientált sorozata, melynek középpontjában te állsz: az értékeid, az érdekeid, a jelened, múltad és jövőd, a boldogságod és az akadályok, amelyek az útjában állnak. Négyszemközt, őszintén, lényeglátón, hatékonyan, ítélkezés nélkül értjük meg egymást. Részletek:
https://beszelgetesek.balintradoczy.art

09/07/2025

Ferenczi Sándor a kapcsolatalapú pszichoanalízis úttörője volt, aki elsőként hangsúlyozta a terapeuta és páciens közötti kölcsönös kapcsolat gyógyító erejét, a gyermekkori trauma valóságát és az anya-gyermek viszony meghatározó szerepét a személyiségfejlődésben. Radikális szemlélete máig hat a pszichoterápiás gondolkodásra.

152 éve ezen a napon született Ferenczi Sándor.

1873. július 7-én, Miskolcon született. Édesapja, Baruch Fraenkel (1830-1889) családjával Krakkóból települt át Magyarországra, és részt vett az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban. Kitanulta a könyvkereskedő szakmát, és 1856-tól saját könyvesbolttal rendelkezett. Második felesége, Eibenschütz Róza Bécsben nevelkedett. A többnyelvű családban beszéltek magyarul, németül, jiddisül és lengyelül. Sándor maga is kétnyelvű volt (magyar és német), később megtanult angolul és franciául. Nyolcadik gyerekként született a liberális zsidó értelmiségi családba, ahol 10 testvérével együtt nevelkedett. Apja a magyarsághoz való asszimiláció kifejeződéseként 1879-ben magyarosította a család nevét Fränkelről Ferenczire.

A családi könyvesbolt a város kulturális életében jelentős szerepet játszott, hiszen nemcsak könyveladással, kölcsönzéssel, de kiadói tevékenységgel, valamint a város kulturális életének szervezésével is foglalkoztak, amelyben Ferenczi édesanyja is szerepet vállalt. A könyvesboltban neves írók, költők, művészek fordultak meg, akik hatottak Ferenczi érdeklődésére és hozzájárultak későbbi baráti kapcsolatainak alakulásához is.

Ferenczi a középiskola befejeztével Bécsben végezte orvosi tanulmányait, 1894-ben szerzett diplomát. A bécsi évek alatt nagy hatást gyakoroltak rá – többek között – Richard von Krafft-Ebing professzornak a sz*****is rendellenességekről vallott gondolatai, a darwini szelekció elmélet, valamint Jean-Batiste Lamark és Ernst Haeckel tanítása a filogenézis és az ontogenézis kapcsolatáról. Jóllehet Ferenczi még a bécsi évek alatt olvasta Freud és Breuer tanulmányait a hisztéria patogenéziséről, ezek az írások oly nemtetszést ébresztettek benne, hogy évekre elfelejtette őket.

Első állása Budapesten a Szent Rókus Kórház nemibeteg- és prostituáltakkal foglalkozó osztályán volt, amit nem kedvelt. Vigaszul kezdett el foglalkozni a tudatos működések területén kívül eső jelenségekkel (automatikus írás, spiritizmus). Ebben az időszakban ismerkedett meg Lévy Lajossal és Hollós Istvánnal. Lévy közvetítésével jutott el fiatal évei atyai támogatójához, Schähter Miksához, a Gyógyászat című orvosi hetilap tulajdonos főszerkesztőjéhez, aki kinyitotta a lapot Ferenczi korai írásai, majd a pszichoanalízis számára, lehetővé téve, hogy az orvosi körök a kezdetektől fogva megismerkedhessenek a pszichoanalitikus gondolatokkal.



1897 és 1908 között, mielőtt Freuddal és a pszichoanalízissel találkozott volna, Ferenczi 98 cikket, esettanulmányt, esszét és könyvismertetést publikált, melynek legtöbbje a Gyógyászatban jelent meg. Mindenekelőtt a nem tudatos, vagy félig tudatos állapotok foglalkoztatták: a hipnózis, az álom, az okkult jelenségek, de érdekelték a neurológiai betegségek, a lélektani kísérletezés és a szexualitás pszichés vonatkozásai. Gyógyítás szempontjából lényegesnek találta az orvos-beteg együttműködésen alapuló kapcsolatát, mely ellentmondott a korabeli általános szemléletnek, és szembeszállt az orvos társadalom hierarchikus, tekintélyelvű megnyilvánulásaival. Korai írásaiból kirajzolódott az a szemléletmód, amely később pszichoanalitikusi tevékenységének jellegzetességeit is jelentette.

Ferenczi baráti kapcsolatain keresztül irodalmi újságok is megnyíltak a pszichoanalízis számára, többek között a Nyugat, melynek alapítója, Ignotus, Ferenczi barátja, a magyar irodalmi élet egyik vezető egyénisége volt.

Freuddal 1908 elején találkozott először és élethosszig tartó baráti és munkatársi kapcsolat alakul ki közöttük. Ferenczi azonnal elkötelezte magát a pszichoanalízis mellett. Hamarosan megjelent az első, már a kialakuló tárgykapcsolati szemléletet tükröző munka: Ferenczi ugyanis a projekció mellett felismerte az én másik jellegzetes működését, az introjekciót. 1910-ben Sigmund Freud előszavával jelent meg első pszichoanalitikus írásait tartalmazó kötete (Lélekelemzés. Értekezések a pszichoanalízis köréből). Ferenczi nagy erőket mozgósított a nemzetközi és a magyarországi pszichoanalitikus mozgalom fejődésének elősegítésére. 1910-ben a nürnbergi pszichoanalitikus kongresszuson Ferenczi tett javaslatot a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület (IPA) létrehozására; 1913-ban megalapította a Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesületet, és nevéhez fűződik az International Journal of Psychoanalysis (1920) létrehozása. A magyarországi egyesület alapítói között volt Lévy Lajos, Hollós István, Radó Sándor (titkár) és Ignotus. Ferenczi haláláig (1933) az egyesület elnöke maradt.



Ferenczi interdiszciplináris nyitottságának és a pszichoanalízist aktívan népszerűsítő tevékenységének köszönhetően, a pszichoanalízis az orvosi, a társadalomtudományi körökben és a szimpatizáló érdeklődők között is visszhangra lelt. A pszichoanalízis kapcsolatokat alakított ki az irodalom, a pedagógia, a néprajz, a művészetek képviselőivel és összefonódott a magyarországi progresszió és polgári radikalizmus szellemi mozgalmaival. Ferenczi írásaiban is hangsúlyt kaptak a radikális társadalomkritikai megfontolások.

Az I. világháborúban katonaorvosként szolgált és az ott szerzett tapasztalatai alapján dolgozta ki a háborús neurózisok kialakulásának és kezelésének pszichoanalitikus megközelítését, amely vezető témája lett a háború utolsó hónapjaiban Budapesten megrendezésre kerülő 5. Nemzetközi Pszichoanalitikus Kongresszusnak. Ferenczit ezen a kongresszuson a nemzetközi egyesület elnökévé választották. Röviddel a háború befejezése előtt, 1918 októberében az osztrák-magyar hadvezetés rendelet hozott arról, hogy a katonai pszichiátriai központokban a pszichoanalízis alkalmazása ajánlott a háborús sérültek kezelésében.

Az 1918-1920 közötti két év magyarországi politikai és társadalmi változásai a pszichoanalitikus mozgalomra is meghatározó hatást gyakoroltak. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után a közép-európai térség országai között a korábbihoz képest nehézkessé vált az utazás és a kommunikáció, ezért 1919-ben Ferenczi Ernest Jones nyomására és Freud egyetértésével lemondott IPA elnöki tisztségéről.

1919 áprilisában, a Tanácsköztársaság idején – az orvostanhallgatók korábbi kezdeményezésére – Ferenczi professzori kinevezést, a pszichoanalízis pedig tanszéket kapott a budapesti egyetem orvosi karán. A pszichoanalízis, történetében először, az orvosi képzés része lett. A Tanácsköztársaság bukása után a politikai tisztogatás következtében Ferenczit megfosztották katedrájától és megszüntették a tanszéket. A pszichoanalízis elvesztette egyetemi képviseletét (1919), amelyre legközelebb 1944-ben került ismét sor New Yorkban a Columbia Egyetemen. Ferenczi magánéletében is változás következett be. Majd húszéves párkapcsolat után 1919-ben feleségül vette Pálos Gizellát.



A Horthy rendszer kezdetén uralkodó fehérterror időszakában a felszított antiszemitizmus miatt elindult az első emigrációs hullám Magyarországról, mely során művészek, tudósok, írók és a numerus clausus miatt az egyetemekről kiszorult tanulni vágyó fiatalok hagyták el az országot; közöttük többen a magyar egyesület akkori tagjai, illetve később nemzetközi hírnevet szerzett pszichoanalitikusok. Radó Sándor, Melanie Klein, Margaret Mahler, Bálint Mihály és felesége Bálint Alice vagy Franz Alexander ekkor telepedtek le Berlinben, illetve Bécsben.

Ferenczi munkásságában a húszas években a pszichoanalízis technikája és a terápiás hatékonyság növelése került érdeklődése középpontjába. A korábban háttérbe szorított viszontáttételt a terápiás munka szolgálatába állította (1919), ezáltal az áttétel-viszontáttetel dinamika a pszichoanalitikus terápiás kapcsolat tengelye lett. Kísérletezett az aktív technikával éppúgy, mint később a pacienssel folytatott kölcsönös analízissel. Végül mindkét technikát elvetette, de tapasztalatai komoly fejlődést jelentettek a pszichoanalízis elméletében és gyakorlatában. Felismerte, hogy a pszichoanalitikus képzés alappillére az megfelelő szintű tanulmányi-analízis, mégpedig azért, hogy saját feldolgozatlan problémai ne korlátozzák a pácienssel való munkáját. Ezzel Ferenczi alapvető szemponttal járult hozzá a standard képzési rendszer kialakításához. Ráirányította a figyelmet a korai anya-gyermek kapcsolat jelentőségére és a szülői felelősségre a személyiségfejlődésben. A gyermekkori traumatizációt új megvilágításba helyezte, hangsúlyozva, az interperszonális, és intrapszichés folyamatok egymásra hatását, és a traumatikus élmények valóság alapját, amellyel megteremtette a modern trauma elmélet alapjait.

A New School for Social Reseach meghívására 1926 és 1927 között előadásokat tartott New Yorkban és egyesületek szervezésében Washington környékén. Előadásai hatással voltak az akkoriban kibontakozó interperszonális irányzatra, amelynek kiemelkedő képviselői közül Harry Stack Sullivannel személyes kapcsolatba került és Clara M. Thompson analitikusa lett, Amerikában aktívan támogatta a nemcsak orvosi diplomához kötött analitikusi tevékenységet, amely népszerűsége mellett ellenállást kiváltott. Budapestre történő visszatérését követően folytatta a nehéz esetek (ma elnevezés szerint személyiségzavar, borderline szindróma) pszichoanalízisét és ezzel óriási szolgálatot tett a modern pszichoanalízis fejlődésének.

A budapesti iskola szemléletének alakulásában világosan felismerhetőek Ferenczi kezdeményezései. A húszas-harmincas évekre jellemzővé vált az áttétel-viszontáttétel dinamikáján alapuló szemlélet érvényesítése (Bálint Mihály, Bálint Alice, Benedek Teréz, Hann-Kende F***y), a korai anya gyermek kapcsolatra irányuló figyelem, a pszichoanalitikus pszichoszomatika (Lévy Lajos, Bálint Mihály) és a pszichoanalítikus gondolkodásmód interdiszciplináris kiterjesztése, például a pszichoanalitikus antropológia megteremtésében (Róheim Géza).



Ferenczi és Freud kapcsolata a harmincas évek elejére megromlott és ez mindkettőjük számára fájdalmas konfliktusokat okozott. Hatvanadik születésnapja előtt, váratlanul, vészes vérszegénységben halt meg.

Halálát követően Ernest Jones híresztelése Ferenczi elmebetegségéről évtizedekig komoly szerepet játszott annak megakadályozásában, hogy Ferenczi gondolatai megkaphassák valódi helyüket a pszichoanalízis fejlődéstörtében.

Ferenczi, mint a „kapcsolat-alapú pszichoanalízis megalapítója” (A. Haynal) elméleti és terápiás kezdeményezéseivel a Freud utáni pszichoanalízis egyik legjelentősebb előfutára lett.

Mészáros Judit
forrás: https://ferenczisandor.hu/ferenczi-sandor/
Kép: Halmi Béla: Ferenczi Sándor képmása
Forrás: OSZK