21/09/2025
A legtöbb párterápiában eljön egy pillanat, amelyet mindig nehéz megélnem. Általában a második-harmadik alkalom táján érzem először, hogy már elég jól ismerem, vagy inkább tényleg “érzem” ezt a két embert, akik velem szemben ülnek: mi mozgatja őket, milyen erősségeik és gyengéik vannak, mit hoztak magukkal a szülői házból… és ekkor, szinte menetrendszerűen, megérkezik bennem a felismerés: mindketten, a saját jogukon, a saját univerzumukban végtelenül szerethetők.
Nem barátaim, nem családom – mégis érzem, hogy szeretem őket. De amit én látok, azt ők ebben a pillanatban már régóta nem látják egymásban. A rossz tapasztalatok, a játszmák, a régi sérülések falat épít***ek közéjük, amelyen át a másik emberi szépsége, szerethetősége teljesen láthatatlanná vált. Én látom őket – de ők nem látják egymást.
Ha valami csoda folytán át tudnám adni nekik ezt a látásmódot, azt a tükröt, amelyben én látom őket, akkor ott, azon a ponton be lehetne fejezni a terápiát — mert a szeretet, amit én érzékelek bennük, elegendő lenne ahhoz, hogy a kapcsolatukat újraépítsék.
A terápiában ritkán történnek ilyen csodák, de vannak módszereink, amelyekkel szisztematikusan segítünk lebontani a falat, amely eltakarja előlük a másikat. dr. Árkovits Amaryl, a mentorom szokta mondani: ha nem hiszel magadban, kell valaki, aki hisz benned — amíg te magad el nem kezdesz hinni. A remény átmenetileg delegálható. Ezt a jelenséget a pszichológiában korrektív emocionális élménynek nevezzük: amikor valaki egy biztonságos, elfogadó kapcsolatban újraélhet és kijavíthat korábbi fájdalmas tapasztalatokat. A segítői kapcsolatban ez azt jelenti, hogy a kliens olyan szeret***eljes odafordulást él meg, amely ellentéte annak, amit korábban kapott – ez teszi lehetővé a gyógyulást. A szeretet a segítő kapcsolatban így működik: áthidalja azt, amit a kliens épp nem képes saját magában vagy a másikban meglátni.
Amikor a szeretetről beszélünk, könnyű nagy szavakba csúszni. Tudom, hogy ezzel kockáztatom, hogy pátoszosnak vagy akár nevetségesnek hassak. De vállalom ezt a kockázatot – mert a szeretet maga is nagy és pátoszos. És mert a szeretet egyik alapvetése éppen a bátorság: a kitettség, a sebezhetőség vállalása. Ha erről hallgatnánk, pont a lényeg veszne el.
Kevés dolog foglalkoztatja ennyire az emberiséget. Minden kultúrában, minden korban központi téma volt: a vallások tanításaiban, a költészetben, a filozófiában és a tudományban egyaránt. Pál apostol híres szeretethimnusza kétezer éve visszhangozza: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos…” A buddhizmusban a metta, a szerető kedvesség gyakorlata az egyik legfontosabb spirituális ösvény. A zsidó hagyományban a heszed, a hűséges szeretet a szövetség tartóereje. Az iszlámban az ar-Rahman, „a könyörületes” Isten egyik leggyakoribb neve. A hinduizmusban a bhakti, az odaadó szeretet útja a felszabadulás egyik lehetősége.
Ugyanerről beszélnek a művészetek: versek, regények, dalok, filmek születnek róla, végtelen számban. Egyik kedvencem, Rainer Maria Rilke például így ír: „A szeretet: hogy két magány őrzi, védi és üdvözli egymást.” Ebben a sorban benne van a lényeg: a szeretet nem az önfeladásban, hanem a határok megtartásában mutatkozik meg. Czesław Miłosz pedig arra emlékeztet: „A szeretet végső formája, hogy szabaddá tesszük azt, akit szeretünk.” A szeretet egyszerre közelség és szabadság, intimitás és távlat.
És ugyanerről beszél a tudomány is: a modern idegtudomány kutatásai szerint a kötődés biológiai alapja többek között az oxitocin és a dopamin, amelyek szabályozzák a biztonságérzetet, a jutalmazást és a társas kötődést. Ezek a neurokémiai folyamatok nemcsak a romantikus szerelemben, hanem a szülő-gyerek kapcsolatban, a barátságban és a közösségi élményekben is működnek. A szeretet tehát mérhető idegrendszeri aktivitás: olyan biológiai program, amely elősegíti a túlélést, a szaporodást és a társas együttműködést. Ez az alap az, amelyre a kultúrák, vallások és személyes történetek ráépülnek.
A történelem újra és újra mutatott példákat arra, hogy a szeretet közösségi erővé válva képes hidat verni emberek között, és átalakítani a társadalmat. A polgárjogi mozgalmakban Martin Luther King Jr. az erőszakmentességet a szeretet politikájaként értelmezte, amely ellenségeket tudott barátokká formálni. Dél-Afrikában Desmond Tutu és az Igazság és Megbékélés Bizottság a megbocsátás és a szeretet erejét t***e társadalomszervező elvvé egy szétszakított országban.
Magyarországhoz közel is van ilyen példa: az 1989-es páneurópai pikniken, amikor a vasfüggöny még kettéválasztotta Európát, emberek ezrei döntöttek úgy, hogy átlépnek a határon, szabadságot követelve maguknak és egymásnak. Ez a közösségi bátorság – amelynek alapja a szolidaritás és a szeretet volt – hozzájárult ahhoz, hogy néhány hónapon belül leomoljon a berlini fal, és meginduljon a kontinens újraegyesítése.
A közelmúltban, történelmi jelentőségű pillanatként, a Budapest Pride során a társadalmi többség állt ki egy kisebbség jogai mellett. Ez az összefogás világos üzenetet küldött a hatalomnak: elutasítják a gyűlöletet, és tudják, hogy ha ma a melegek a kirekesztés céltáblái, holnap bárki azzá válhat. Ez a szeretet közösségi cselekvésben megnyilvánuló ereje: amikor a másikért kiállva valójában önmagunkért és a közös jövőért is felelősséget vállalunk.
Korunk erősen autoriter, gyűlöletkeltő és populista közegében ezeknek a példáknak különösen nagy jelentőségük van. Miközben a társadalom véleménybuborékokra töredezik, és az embereket egyre inkább egymás ellen fordítják, a szeretet az egyik utolsó közös nyelv, amely képes újrateremteni a valódi közösséget. A szeretet itt sem puszta érzelem, hanem cselekvő erő: a szolidaritásban, a kiállásban, az együttérzésben válik láthatóvá.
Talán egyszerűbb úgy közelíteni a szeretethez, ha először kizárjuk azokat a toposzokat, amelyek gyakran szeretetnek álcázzák magukat, pedig egészen más pszichológiai folyamatok állnak mögöttük. Nem szeretet például a birtoklás. Amikor valaki azt mondja: „ha szeretsz, csak az enyém vagy”, valójában nem a kapcsolatot erősíti, hanem a másik szabadságát korlátozza. A valódi szeretet mindig teret ad, soha nem zár be. Nem szeretet az sem, amikor a kapcsolat az önfeladás terepévé válik. Ha valaki újra és újra háttérbe szorítja saját szükségleteit, hogy megfeleljen a másiknak, az nem odaadás, hanem önmegtagadás.
Gyakran tévesztjük össze a szeretetet a függőséggel is. A romantikus toposz, hogy „nem tudok nélküled élni”, elsőre szenvedélyesen hangzik, valójában azonban inkább szorongást fejez és vált ki, mint bizalmat. A társfüggő kapcsolatokban a másik válik identitásunk alapjává, és nélküle összeomlunk – ez azonban nem szeretet, hanem félelem az elhagyatottságtól. Pia Mellody a társfüggőséget úgy írja le, mint amikor az ember a saját önazonosságát adja át másnak, és már nem tud önmagában létezni.
Sokan hiszik, hogy a féltékenység a szeretet jele. Pedig a féltékenység inkább a veszteségtől való rettegés, amely könnyen átcsap kontrollba vagy bántalmazásba. Shakespeare Othellója a klasszikus példa: a féltékenység végül nem a szerelem bizonyítékává, hanem a pusztító szenvedély forrásává válik.
És vannak egészen szélsőséges, beteges formák is, amikor a szeretet szóval igazolják a hatalmat és a fájdalmat. A bántalmazó például azt mondja: „ezt is érted teszem, mert szeretlek” – miközben kiabál, üt vagy megalázza a partnerét. A szavak mögött nem gondoskodás van, hanem rettegéskeltés és erőfitogtatás. Ugyanilyen torz forma az elszigetelés. Amikor valaki féltékenységre vagy „óvó gondoskodásra” hivatkozva lassan leválasztja a partnerét a barátairól, a családjáról, a munkájáról. Először csak apró kérések, majd tiltások, végül a másik minden kapcsolata megszakad. Ami kívülről intimitásnak tűnhet, belülről börtön. A félelem és a szeretet egymást kölcsönösen kioltó tényezők: ahol félelem van, ott nincs szeretet — és fordítva. Tudom, hogy ezek inkább “csak” eszmék, de jó irányt jelölnek ki.
Érdekes ellentmondás, hogy miközben sok mindent a szeretet nevében teszünk, ami valójában nem az — gyakran épp a valódi szeretet gesztusait nem ismerjük fel annak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szeretet mindig kellemes, simogató, konfliktusmentes élmény. Pedig a szeretet néha éppen a határokban és a nehéz szavak kimondásában mutatkozik meg. Ilyen az őszinteség, amikor vállaljuk a kényelmetlen igazságot, mert törődünk annyira a másikkal, hogy ne engedjük önpusztításban vagy önbecsapásban élni.
A szeretet sokszor a határok kijelölésében is jelen van. A „nem” sokszor elutasításnak tűnik, valójában a kapcsolat egészséges működését szolgálja. A határ üzenete: önmagam maradhatok, miközben helyet adok a közös együttlétnek is.
A szeretet gyakran az elengedésben is ott van. Abban, hogy nem ragaszkodunk görcsösen, hanem teret adunk a másik szabadságának. Ez nem közöny, hanem a legnagyobb bizalom: hogy a másik szabadon is velünk akar maradni. A Casablanca klasszikus jelenetében Rick azért engedi el Ilsát, mert tudja, hogy így mentheti meg, és így adhatja meg neki az élet lehetőségét. Az elengedés fájdalmas, de éppen ebben rejlik nagysága: nem a birtoklásban, hanem a szabadság biztosításában mutatkozik meg a szeretet.
Ezt nevezhetjük úgy is: nyitott kézzel szeretni. A nyitott kéz a szabadság jele: nem markol rá a másikra, nem kapaszkodik görcsösen, hanem megtart, miközben elenged. Nyitott kézzel szeretni azt jelenti: szeretlek, értékellek, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudod fejleszteni magadban azt az erőt, amely ahhoz kell, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra. Annyira szeretlek, hogy nem állok az utadba – inkább melletted megyek, örömben és bánatban, együttérzéssel, de nem birtoklással. Nem veszem el tőled a fájdalmadat, de ott vagyok, hogy veled hordozzam. Nem helyetted lépek, hanem melletted, amíg szükséged van rá. És bízom abban, hogy amikor erőd lesz egyedül járni, akkor is maradhatok melletted – társként, nem kapaszkodóként vagy korlátként.
Ruth Sanford egy történettel szemlélteti ezt. Egy könyörületes ember megpróbált segíteni egy pillangónak kibújni a bábból, de mivel elvette tőle a küzdelmet, a pillangó szárnyai gyengék maradtak, és sosem tanult meg repülni. A szeretethez hozzátartozik, hogy engedjük a másikat a saját útján megerősödni. A szeretet nem szánalom és nem részvét: C. S. Lewis szavaival, „A sajnálat nem szeretet. Könnyen tévedünk, ha összekeverjük a kettőt: a sajnálat lefelé néz, a szeretet egyenrangúan néz.”
A szeretet a segítő kapcsolatokban is megjelenik. Ferenczi Sándor már a 20. század elején arról írt, hogy a terapeuta szeret***eljes odafordulása, szinte anyai jelenléte a gyógyító folyamat kulcsa lehet. A freudi korszakban ez radikális állításnak számított. Freud maga a terapeuta szerepét „tükörként” és „sebészként” határozta meg: a tükör érzelemmentesen visszatükrözi a kliens belső anyagát, a sebész pedig hideg precizitással végzi a lelki műtétet. Ferenczi ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a valódi gyógyuláshoz elengedhetetlen a terapeuta érzelmi bevonódása és szeret***eljes jelenléte. Ez a fordulat azonban heves ellenállást váltott ki: Ferenczit a szeretetről vallott nézetei miatt a szakmai közösség kiközösít***e, Freud elfordult tőle, és pályája utolsó éveit elszigetelten, súlyos betegséggel küzdve töltötte. Ma már világos: amit ő korán megértett, azóta a pszichoterápia egyik alapigazságává vált – hogy a segítő kapcsolatban a szeretet elkerülhetetlenül jelen van, és nem gyengíti, hanem erősíti a gyógyító folyamatot.
A 20. század közepén Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia úttörője szelídebben, de egyetemesebb formában fogalmazta meg ugyanezt. Ő a „feltétel nélküli pozitív elfogadás” fogalmát hozta be a terápiába – ami valójában a szeretet, más szóval: úgy fordulni a másikhoz, hogy annak nem kell bizonyítania szerethetőségét. Rogers szavaival: „Amikor valaki valóban meghallgat anélkül, hogy ítélkezne, vagy meg akarna változtatni, az felszabadítóan jó érzés.” Ez a szemlélet mára a segítő szakmák egyik alapköve lett: a szeretet nem romantikus túlzás, hanem a gyógyító kapcsolat működésének feltétele.
Az 1960-as és 70-es években az antipszichiátria képviselői – köztük R. D. Laing – radikálisan más keretek között vitték tovább ezt a gondolatot. Laing szerint a pszichotikus ember tapasztalata nem egyszerűen „betegség”, hanem egyfajta szélsőséges, de érthető válasz a szeretet, az intimitás és az őszinte kapcsolódás hiányára. Terápiás felfogása szerint a gyógyulás nem elsősorban technikák, hanem a valódi, ítéletmentes emberi jelenlét és szeretet által lehetséges. Laing úgy vélte, hogy a terapeuta nem egy fölérendelt szakember, hanem egy másik ember, aki a kapcsolatában – szeret***el – biztonságos teret adhat a kliens belső világának.
Ezt a hagyományt viszi tovább Feldmár András is, aki hangsúlyozza: a szeretet nem érzelem, hanem döntés és felelősség. Gyakran idézett mondata így szól: „A szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak.” Ebben egyszerre van benne a szabadság és a bizalom: a másik kiszolgáltatott helyzetben van, de a kapcsolat ereje abban áll, hogy a segítő – vagy bármely szerető fél – tudatosan választja a nem-bántást, az odafigyelést, a tiszteletet. Feldmár számára a szeretet tehát nem idealizált érzelem, hanem nagyon is hétköznapi, hús-vér gyakorlat: hatalommal való nem-visszaélés, amely a gyógyító tér legfontosabb tartóeleme.
A szeretet tehát nem kerülhető ki a terápiás térben: ott van az áttételben – amikor a kliens tudattalanul a segítőre vetíti gyermekkori élményeit, szeretetigényeit, sérelmeit – és ott van a viszontáttételben is, vagyis abban, ahogyan a segítő érzelmileg reagál a kliensre. A kérdés az, hogy a terapeuta mit kezd ezzel. Nem az a feladata, hogy közvetlenül kielégítse a kliens gyermekkori hiányait vagy aktuális érzelmi igényeit, hanem hogy biztonságos keretek között tudatosítsa, értelmezze és feldolgozhatóvá tegye őket. Ez gyakran azt jelenti, hogy a terapeuta együttérzően elfogadja és „megtartja” ezeket az érzéseket – de nem reagál rájuk impulzívan, nem elégíti ki őket a szó hétköznapi értelmében.
A kliens érzései gyakran sajátos reakciókat váltanak ki a segítőből – például türelmetlenséget, vagy éppen idealizálást. Ha a terapeuta képes felismerni és értelmezni ezeket, akkor saját érzései nem akadállyá, hanem iránytűvé válnak a közös munkában. Éppen ezért fektetünk nagy hangsúlyt az önismeretre a segítői képzések során: hogy a terapeuta minél jobban értse a saját történetét, észrevegye, milyen ismerős érzéseket indít el benne a beszélgetőtársa – és ezáltal értelmezni tudja, hogy ezek a kliens saját kontextusában milyen jelentéssel bírnak. Így válik a szeretet jelenléte gyógyító erőforrássá: nem sodor el, hanem irányt mutat; nem zavarja a szakmai munkát, hanem mélyíti, emberibbé és eredményesebbé teszi azt.
Ha végignézzük a vallások, a költők, a tudomány, a társadalmi mozgalmak és a pszichológia tanúságait, mind ugyanarra mutatnak: a szeretet az a közeg, amelyben emberré válunk. A szeretet egyszerre biológiai program, spirituális út, költői kép, társadalmi erő és hétköznapi gyakorlat — nézőpont kérdése. Tér, amelyben szabaddá válhatunk, kapcsolat, amelyben önmagunkká lehetünk, erő, amely megtart és gyógyít. A terápiás tér csak egyike azoknak a helyeknek, ahol ez tisztán megmutatkozik – de ugyanígy jelen van a családban, a barátságban, a közösségi összefogásokban is.
A szeretet tehát nem puszta érzés, hanem döntés, felelősség és cselekvés. Az élet szövetének alapmintázata. Nem főnév, hanem ige.
________
A "Segítő beszélgetések" nem pszichoterápia és nem is coaching, ezek elemeit sajátos szemléletben, rugalmasan ötvözi. Személyre szabott, strukturált dialógusok célorientált sorozata, melynek középpontjában te állsz: az értékeid, az érdekeid, a jelened, múltad és jövőd, a boldogságod és az akadályok, amelyek az útjában állnak. Négyszemközt, őszintén, lényeglátón, hatékonyan, ítélkezés nélkül értjük meg egymást. Részletek:
https://beszelgetesek.balintradoczy.art
