18/12/2025
Bob Thurman és Sharon Salzberg buddhista meditációs oktatók szerint az embernek négy ellensége van: a külső ellenség, a belső ellenség, a titkos ellenség és a szupertitkos ellenség.
1. Az első a külső ellenség: azok az emberek, akik akadályoznak minket a céljaink elérésében. Akik bosszantanak, akik szembeszegülnek mindazzal, ami nekünk kedves. Ilyen ellenség nem csak személy lehet, de intézmények vagy helyzetek is, akik/amik bántanak minket. De ha gyűlölettel válaszolunk, csak magunkat mérgezzük. A buddhisták gyakran végeznek ún. metta meditációkat: ezek során szerető kedvességet (metta) gyakorolnak azokkal szemben is, akik gyűlölik őket és akiket ki nem állhatnak. Ezzel nem hatalmazzák fel, teszik jóvá a rosszat, amit az ellenségeik velük tesznek. Nem tűrik passzívan, hogy rosszat tegyenek velük - ha kell, küzdenek ellenük. De megakadályozzák, hogy a mérgező hatás beivódjon a saját lelkükbe, elméjükbe.
2. A második a belső ellenség: a düh, a félelem és a gyűlölet, amit ezek az emberek belőlünk váltanak ki. Ezt az ellenséget már csak az olyan ember ismeri fel, aki dolgozott, dolgozik magán. És felismeri azt is, hogy ezek, ha ragaszkodunk hozzájuk, ha hagyjuk, hogy eluralkodjanak rajtunk, akkor nem védelmeznek, hanem rabságban tartanak minket.
3. A harmadik a titkos ellenség: az a belső hang, amely mindent az "én", "engem", "enyém" lencséjén át értelmez. Ez az önközpontúság beszűkíti a világot, és elveszi a tartós öröm lehetőségét. Megakadályozza, hogy átlássuk a létezők nagy láncolatát, egymásra utaltságát, és az elszigeteltség illúzióját kelti. Az empirikus kutatások is igazolják, hogy minél ön- és én-központúbb valaki, annál inkább csak átmeneti és változékony örömet tud átélni.
4. És végül ott a negyedik, a szuper-titkos ellenség, amit már csak az igazán bölcsek képesek felismerni és tudatosítani: a mélyen beágyazott önkritika és önutálat, amely azt suttogja: „Nem érdemled meg a boldogságot.” Ez a legnagyobb hazugság és a legveszélyesebb ellenségünk. Ez az öngyűlölő, önkorlátozó, ön-elhanyagoló, ön-félrevezető hang a legtöbbször a gyermekkorunkban gyökerezik, amikor választanunk kellett az elfogadás, kapcsolódás és a hitelesség között - és a túlélés érdekében rendszerint az előbbit választottuk az utóbbi rovására.
Amikor közösségi aktivizmust folytatunk, akkor mind a négy ellenséggel szemben fel kell vennünk a kesztyűt. De ez persze képletes: nem boxolnunk kell velük, hanem felismernünk őket, elfogadni őket - anélkül, hogy átengednénk nekik az irányítást. Mert ha nem dolgozunk a saját belső ellenségeinken, könnyen újrateremtjük őket a külvilágban. Vagy árnyékboxolásra fecséreljük az időnket. És ha nem ismerjük fel a szuper-titkos ellenség hangját, akkor a legszebb küzdelmeinket is alááshatja a belső önszabotázs. Kényes egyensúly ez, nem egyszerű fenntartani.
