Megbeszéljük

06/03/2026

Mindent megteszel a biztonságos kötődésért. Ott vagy, válaszolsz az igényeire, hangolódsz rá. Ez csodálatos és kulcsfontosságú.

De ez nem jelentheti azt, hogy te magad megszűnsz létezni a folyamatban. A kötődés nem egyenlő az önfeláldozással. Épp ezt szeretem a Kapcsolódó Nevelésben, hogy a szülő jólléte is fontos. Lehet, hogy ezt már tudod, mégis bűntudatod van, amikor túltelítődsz és csak fizikai távolságot szeretnél a gyerekedtől.

Nem a te hibád, ez egy nehéz műfaj, még mindig van egy társadalmi elvárásokból formált kép a fejünkben, hogy egy jó anyának bírni kell. Bírjuk is, kérdés, hogy muszáj-e mindent, és ha igen, akkor miért nem 😀

Mi az a szenzoros túltelítődés?

Amikor az idegrendszered - amit amúgy minden nap "kölcsönadsz" a gyerekednek érzelemszabályozás céljából - eléri a kapacitása végét a következők miatt:

🫠 Folyamatos fizikai kontaktus (csimpaszkodás, szoptatás, fülcsavargatás).

🤯 Állandó alapzaj (játékok, sírás, kérdések).
Megszakított tevékenységek (nincs egy befejezett gondolat sem).

🫩 Kiszámíthatatlan érintések.

Ez nem panaszkodás és nem mártírkodás. Ez biológia. Az elsődleges gondozó (többnyire az anya) idegrendszere gyakran 24/7 „készenléti” üzemmódban van. Ez olyan, mintha egy bögre folyamatosan telne vízzel – ha nem üríted ki néha, túl fog csordulni.

Mit érezhetsz ilyenkor?

📍Belső feszültséget, vibrálást.
📍Ingerlékenységet az apróságok miatt is, akár hirtelen fellobbanó dühöt.
📍 Vágyat, hogy „senki ne érjen, ne szóljon hozzám, ne akarjon semmit”.
📍Bűntudatot, mert elfogyott a türelmed.

Ez nem a szeretet hiánya, hanem a túlterheltség jele. Ez nem olyan, hogy majd ha eleget dolgoztál magadon, már nem fordul elő. A kapacitásunk véges, és nem minden nap ugyanannyi. Neurodivergens vagy érzékeny idegrendszerű anyáknál ráadásul gyakrabban fordul elő, hogy hamarabb telítődik túl a rendszer.

Mi a legkisebb dolog, ami segíthet?

Ha nem is tudsz wellnessbe menni, keresd a „mikro-öngondoskodást”:

🧋Igyál meg egy pohár vizet vagy teát (lassan).

🚽Vesd be a taktikai mosdózást egyedül, ha épp nem ön- és közveszélyesek a gyerekek. Érezd meg egy kicsit a teret magad körül így, hogy egyedül vagy, és hagyd, hogy a jóleső része hasson rád.

🐰 Gondoskodj a saját zajvédelmedről, tegyél fel zajszűrő fülest - békeidőben megmutathatod a gyerekeidnek, hogy így segítesz majd magadon, hogy ott tudj maradni a helyzetben. Nem őket zárod ki, a fülednek és az agyadnak segítesz.

💨 Vegyél pár levegőt a saját ritmusodban, ahogyan jól esik, és figyeld meg, mit szeretne csinálni a tested. Csak érezd, ahogyan magától mozdulnak a tagjaid, vagy adj hangot, ha jól esik a kilégzésekhez Nem kell, hogy értelme legyen. Zenét is tehetsz be hozzá.

A határaid kijelölésével azt tanitod a gyereknek, hogy neki is lehetnek határai. Nem sérül a kötődés, ha néha kicsit hátrébb lépsz.

Például:
„Most nem veszlek fel, de itt ülök melletted a földön, amíg megiszom a teám.” Ez akkor is rendben van, ha a gyerek elsírja magát. "Hallom, hogy nem így szeretnéd - itt vagyok veled."

„Kérlek, ne csavargasd a fülem, ez most fáj nekem." Megfogjuk a kezét és nem engedjük. Nem fog neki tetszeni - és mi elismerhetjük, hogy ez nehéz, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogyan szeretné. Igen az érzésre, nem a viselkedésre. Együtt megyünk át a nehéz érzéseken.

Te is számítasz.
Az öngondoskodás nem luxus, hanem az üzemanyag a jelenléthez.
Neked mi az a "legkisebb dolog", ami segít visszatalálni magadhoz? Írd meg kommentben!

05/03/2026

Találkozunk március 28-án? Nagyon készülök és várlak titeket szeretettel!

🎤 SNI SULI EXPO 2026 – Napi előadás bemutató #7
JÖN! Az év legnagyobb SNI rendezvénye 2026. március 28-án egész nap!
📅 10:10
📍 Neurodiverz akadémia terem
👤 Bacsó Flóra
Somatic Experiencing Practitioner, képzésben lévő családterapeuta, pedagógus Megbeszéljük
🧠 Előadás címe:
"Anya, apa, mi az a...?” - Hogyan válaszoljunk a szexualitással kapcsolatos kérdésekre őszintén és egyszerűen?

Ha szeretnél felkészülni, hogyan reagálj úgy, hogy:
✅ nem jössz teljesen zavarba, kielégíted a kíváncsiságát az életkorának megfelelően, őszintén
✅ válaszoddal segíts neki abban, hogy jó határokat alakítson ki a saját és a másik testével kapcsolatban, megszégyenítés nélkül.
Ez az előadás segít abban, hogy a „kínos téma” helyett a tudatos, védelmet adó nevelés kerüljön középpontba.

🎥 Nem tudsz ott lenni minden programon?
Nem akarsz lemaradni egyik előadásról vagy workshopról sem?
Az SNI SULI EXPO összes előadásának felvételét megszerezheted örökös online hozzáféréssel a Prémium Felvételi Jeggyel.
✨ közel 50 előadó
✨ teljes nagyszínpadi program
✨ szekciótermi előadások
✨ bármikor visszanézhető
✨ nem előfizetés, nem jár le
⏳ Március 5-ig elővételi áron érhető el – utána az ár emelkedik!
👉 [LINK KOMMENTBEN]

26/02/2026

Ezt azokra, akik szembenéztek a gyerekkori nehézségeikkel, és új utakat keresnek az érzelmi öngondoskodásra.

Gyerekként mindannyian gyűjthettünk be hiányokat, érezhettük magunkat egyedül - még szerető szülők mellett is. Ahogyan egyre többet tudunk a lélek működéséről, úgy vetül fény arra is, amit a mi szüleink még nem tudhattak. Mindenkinek vannak belső ügyeik az anyjával (everyone has mother issues - mondja egy hétköznapi fordulat) - vagy az apjával. Ami amúgy egy nagyobb rendszerben létezik, mindenféle kulturális, társadalmi, generációs és egyéb összetevővel, de ez egy hosszú téma, most nem nyitom ki, viszont fontos a kontextus, amiben anyánk, apánk úgy működött, ahogy.

Sokféle megközelítés, módszer létezik arra, hogy szembenézzünk gyerekkorunk sötétebb foltjaival. Általában ez az igényünk megnő, amikor mi is szülők leszünk, mert nem akarunk bizonyos dolgokat továbbadni, nagyobb tudatossággal szeretnénk jelen lenni a gyerekünk életében, érteni akarunk dolgokat, hogy a helyükre kerülhessenek. Reparenting ourselves - vagyis az érzelmi öngondoskodás gyakorlása hatalmas belső munka, és ahogyan haladunk előre, úgy látszik, milyen sok rétege van. Van, amit nem is tudunk letenni, elengedni, csak megbarátkozni azzal, hogy újra és újra dolgunk lesz vele.

Punch, a japán makákó, akit kitaszított az anyja és az állatkerti majomközösség, és akinek a története és fotói körbejárják a világot, rengeteg embert megérintenek. Az elhagyatva, kitaszítve lenni élményéhez rengetegen tudunk kapcsolódni. A majmok nem emberek, nem akarom őket szanaszét antropomorfizálni (mi emberek viszont nagy majmok tudunk lenni néha :D).

Viszont ahogyan érzelmileg megérintődünk a kitaszítottság témájában, úgy találhatunk szimbolikusan reményt is abban, hogy Punch kapott egy plüssmajmot, ami nem pótolja az anyját, de kapaszkodóként használja. És az utóbbi napokban már készültek olyan felvételek is, amelyen Punchot kurkássza néhány társa. A múltban keletkezett hiányt nem lehet semmissé tenni, viszont lehet körülötte építkezni, lehet új utakat találni.

́s ̈nismeret

20/02/2026

3 dolog, amit az idei tél tanított nekem: önegyüttérzés, párbeszédaz árnyékokkal, határaim újradefiniálása

1. Az egyenletes teljesítmény, amit a társadalom elvár, nem mindig összeegyeztethető az élet ciklikus működésével. Ér jobban figyelni arra, hogy hol tudok a magam irányában engedni, együttérzőbb és kedvesebb lenni. Ez nem egy automatikusan működő „feel good” funkció, hogy megnyomom az önegyüttérző gombot, amikor elfáradtam, és rögtön kedves leszek magammal, hanem kemény belső tárgyalás arról, hogy ér azzal a kényelmetlenséggel maradni, hogy akkor kevesebb dolog lesz kész, és kivárni, amíg ezt elfogadom.

2. A lassabb tempó nem feltétlenül „cozy” meg „hygge”,hanem arra a kényelmetlen dologra is lehetőséget ad, hogy ránézzek a sötét,árnyékos, nehéz részekre az életemben. Mint amikor éjszaka felébred az ember, nemtud visszaaludni, és a sötétségben ijesztőbb árnyékai, kontúrjai lesznek akülső és belső dolgoknak. Az árnyékban, sötétségben lévő dolgainkkal nehézönvád nélkül párbeszédbe kerülni, ezért figyeltem rá, hogy ne csak azt nézzem, ami a legsötétebb, hanem azt is, amit már sikerült bevilágítanom, akár egy kicsit is.

3. Megengedtem magamnak, hogy a szokásosnál isjobban visszahúzódjak. Magamat is megleptem, mennyire szükségem van rá, mert ajelenlegi életszakaszomban és élethelyzetemben szükség volt arra, hogy az energiámatarra használjam, hogy rendben legyek azzal, hogy több figyelem kell befelé, meghogy elbírjam azt, hogy kevesebbet csinálok. A határhúzás nem csak egy döntés,hanem egy belső párbeszéd is arról, hogyan bírja ki az ember az újat, mit kezd az újonnan keletkező térrel belül és kívül.

Neked milyen felismerést, változást vagy ajándékot hozott ez a tél?

12/02/2026

Gyerekekkel foglalkozó szakemberek figyelem!
10 hetes online, INGYENES képzés a roma gyerekek mentális jóllétéért! - csatlakozzatok, mert együtt teremtünk jobb világot!

✨ Roma gyermekek mentális jóllétének támogatása
- mert minden kisgyermek mosolya mögött ott egy segítő kéz ✨

INGYENES, 10 HETES ONLINE KÉPZÉS GYEREKEKKEL FOGLALKOZÓ SZAKEMBEREK SZÁMÁRA!

Ti, akik nap mint nap roma kisgyermekekkel foglalkoztok, pontosan tudjátok: a legnagyobb változást sokszor nem a tankönyvek, hanem a megértés, a biztonság és a mentális támogatás hozzák el. De tudjuk azt is, hogy ez a munka néha embert próbáló, és nektek is szükségetek van új eszközökre, inspirációra és egy támogató közösségre.

Szeretettel hívunk a CHAVORE programba, ahol 10 héten át közösen dolgozunk azon, hogyan tehetjük még szebbé és kiegyensúlyozottabbá a hátrányos helyzetű gyermekek mindennapjait.

A program kiemelt célja a roma gyermekek mentális egészségének és jóllétének tudatos, szakmailag megalapozott támogatása, valamint a családokkal való partneri együttműködés erősítése.

Mit kínál a program?

✔ Azonnal alkalmazható, gyakorlatközpontú tananyag, amelyben rugalmas időbeosztás szerint haladhatsz
✔ Konkrét eszközök és módszertani ötletek, amelyek támogatják a családokkal való együttműködést
✔ Három interaktív online workshop, ahol közösen gondolkodunk, tapasztalatot cserélünk és tanulunk egymástól
✔ Oklevél a kurzus sikeres elvégzéséről

Az online workshopok időpontjai (Zoomon):

· március 4. 14:00–16:00

· április 15. 14:00–16:00

· május 7. 14:00–16:00

Jelentkezési határidő: 2026. február 27.

Egy pályázati támogatásnak köszönhetően a képzésen összesen 75 fő vehet részt teljesen ingyenesen.

Regisztrálj az online tanulási felületen és biztosítsd a helyed a képzésen: https://www.ecosinstitute.net/course/chavore-hungarian-a-kisgyermekek-mentalis-egeszsegenek-es-jolletenek-elomozditasa

Bízunk benne, hogy csatlakozol hozzánk erre a közös tanulási és szakmai feltöltődési útra, ahol nemcsak új tudással, hanem inspiráló szakmai kapcsolatokkal is gazdagodhatsz.

Bővebb információ a programról:

Nagy Erzsébet Emese nagye@partnershungary.hu

Tegyünk együtt azért, hogy a szakmai tudásunkkal még erősebb védőhálót fonjunk a gyermekek köré! 🤝

11/02/2026

🫨 A múlt heti "kiborulási terv felnőtteknek" posztom után most itt a folytatás - terv arra az esetre, amikor a gyerekünk borul ki. Nem tudok egy posztban kitérni az összes lehetséges aspektusra, de nyugodtan írjátok meg kommentben, mi még a fontos szempont szerintetek.

1. Ugyanaz az első fontos lépés, ami felnőttek esetében: számítsunk arra, hogy a kiborulás bekövetkezhet. Van, amit tudunk előzni és van, amit nem, de ezeket nem lehet előre pontosan beparaméterezni. Függ attól, mi hogy vagyunk éppen, mekkora mentális-érzelmi és fizikai kapacitásunk van arra, hogy felismerjük, mi triggereli a gyerekünket és mi mennyire triggerelődünk vele együtt, függ egy csomó körülménytől. Nem fokmérője a jószülőségnek, hogy mindig meg tudjuk előzni az összes kiborulást vagy hogy mindig gyorsan meg tudjuk nyugtatni a gyereket. Sőt, nem is az a dolgunk, hogy mindig a boldog tartományban tartsuk a gyerekünket, az összes érzés az életünk része, az is, ami nehéz.

2. Segítségül hívhatunk egy képet ilyenkor. Amikor kiborul a gyerekünk, lehet úgy tekinteni erre, mintha egy viharfelhő jött volna eltakarni a napot. Ilyenkor nem maradunk tovább fürdőruhában,és próbáljuk megmagyarázni a felhőnek, hogy menjen arrébb, vagy legyen szíves csak öt percig essen, hanem felvesszük az esőkabátot, tető alá megyünk és megvárjuk, amíg elmúlik. A gyerekünknek is fontosak azok az élmények, hogy hogyan bírhatók el a nehéz érzések, és hogy nem kell egyedül maradniuk ezekkel. Kiborulásoknál a mentális esőkabátunk az is lehet, hogy tudomásul vesszük, hogy ez most történik, nem tudunk időhatárt szabni egy másik ember érzéseinek, de azt már tudjuk, hogy el fog múlni, és vannak kapaszkodóink, hogy át tudjunk menni ezen a viharon együtt.

3. Gyűjtsük is össze ezeket a kapaszkodókat – amikor még relatíve nyugalom van, mert békeidőben tervezünk. Például mit fogunk mondani? Rengeteg energiát elhasználunk arra, hogy meggyőzzük a gyereket, hgy nincs is akkora baj, vagy próbáljuk észérvekkel megnyugtatni. Pedig van, amikor elég, hogy csak „simán” meghallgatjuk a gyerekünket, vagyis mellette maradunk, a jelenlétünkkel és pár egyszerű mondattal tudatjuk vele: itt vagyunk. „Hallak.” , „Nem így szeretnéd.” „Ez most nehéz. Itt vagyok veled.” Ezektől sem nyugszik meg gyorsan, de a viszonylag nyugodt jelenlétünkkel lehetünk horgonya az érzelmi viharban, és megélheti: érvényes, amit érez.

4. Fontos, hogy magunkra is gondoljunk, nekünk mi segít - akár ér a saját zajvédelmünkről gondoskodni. Igen, füldugóval vagy fültokkal. Jó, ha ezt megmutatjuk a gyerekünknek még békeidőben: "Ha nagyon nagyra nő a zaj, ezt fogom felvenni, hogy itt tudjak veled maradni, és ne fájjon a fülem. Hallak így is téged majd." Ha nyilvános helyen vagyunk, nyugodtan megkereshetjük, hova tudunk visszahúzódni, nyugodtan elháríthatjuk a kéretlen tanácsokat annyival, hogy "Köszönöm, megvagyunk." Ha van másik felnőtt szövetségesünk, nyugodtan adjuk át neki a kiborulásmenedzsmentet, amikor mi elfogytunk.

5. És van, amikor olyan, mintha az értő jelenlétünk nem lenne elég, a gyerek nem nyugszik meg attól, hogy kiadta a nagy érzéseit, és másfajta horgonyokra is szükség lesz. Ez gyakran jellemző, ha atipikus, neurodivergens gyereket nevelünk. Mi tud még horgony lenni? Bármi, ami az itt-és-mostban biztonságérzetet keltő, a gyerek aktuális állapotában befogadható, korlátozott számú inger, amit ő szabályozhat. Van, akinek az, ha lehet kevesebb fény a szobában, akinek egy szoros ölelés, egy hely, ahová bebújhat és megnyugtató neki egy kis fizikai nyomás, van, akinek az, ha tombolhat anélkül, hogy kárt okozna valamiben, hogy megszégyenítené a felnőtt, és közben a gyerek határozhatja meg a közte és a felnőtt között lévő távolságot. És van, akinek egy-egy korty innivaló, akár szívószállal, egy-egy falat keksz. Nem direkt kínálva (pl. püföld a párnát, egyél egy kekszet, öleld meg a plüssödet), hanem meghagyva a lehetőséget, csak odakészítve a potenciálisan biztonságot hordozó tárgyakat és jelenlétünket. Ez sem lesz mindig elegáns folyamat, ez egy ilyen műfaj.

😱A legtöbbször akkor találkozom a szülők ijedtségével, amikor a képernyőidő vége miatt borul ki a gyerek, úristen, biztos függő, jaj, csak akkor hagyja abba, ha visszakapcsolom az eszközt.

📱Ez ennél sokkal komplexebb téma, Most ennek egy szeletét, a neurodivergens gyerekek képernyő-helyzetét járjuk körbe egy 2x2,5 órás közös online műhelyen Jantek Gyöngyvérel, amelyen sok információt kapsz, egyéni-páros-kiscsoportos gyakorlatokban vehetsz részt, és a végére összerakhatsz egy, a saját családodhoz illeszkedő képernyős keretrendszert, hogy ne a bűntudat, ne a félelmek, indulatok szabják meg a határokat, hanem a korszerű információk és egy megtartó közösség.

Még vannak helyek, jelentkezési lapot és részleteket kommentben találsz. 👇

Találkozunk?

06/02/2026

Szia, neked van kiborulási terved?

A legtöbb stresszkezeléssel foglalkozó poszt arról szól, hogyan ne jussunk el addig, amíg megfővünk, elborul az agyunk, magas cén vagyunk, satöbbi. Ez fontos, valóban ez az egyik alappillér, amikor azon dolgozunk, hogyan vegyük észre minél előbb, ha feszültek leszünk, mert alacsonyabb feszültségi szinten nagyobb a mozgásterünk, több a beavatkozási, önmegnyugtatási lehetőségünk.

Csak közben néha jön az élet, vagy különféle okok miatt nem sikerül időben lépnünk, és kiborulunk. Na akkor mi van? Gyakran bekapcsol ilyenkor a szégyen, ami nem feltétlenül tragédia, egy szintig, ha nem borít el teljesen, lehet olyan funkciója, hogy jelezze nekünk: legközelebb nem így szeretnénk csinálni. Viszont ha elborít, akkor csak azzal tudunk foglalkozni, hogy ez rettenetes és helyrehozhatatlan és reménytelen esetek vagyunk. Nem bátorítok senkit arra, hogy másokon vezesse le a feszültségét, viszont arra igen, hogy legyen tervünk arra az esetre, amikor mégis előfordul, hogy a kaki eléri a ventilátort. Például szülőként jellemző helyzet, hogy más tempóban, más működésekben vannak a család tagjai, eltérő vágyakkal, szükségletekkel, ráadásul gyakran mi szülők adjuk kölcsön az idegrendszerünket mindehhez nap mint nap, szóval előfordulnak nehéz helyzetek, ütemtévesztések, amikor valakinél óriásira nőnek az érzései, feszültsége.


Hogy néz ki egy kiborulási terv?

Ahány ember vagy család, annyiféleképpen, mutatok pár lehetséges szempontot. Először arra, amikor mi felnőttek borulunk ki, egy következő posztban pedig arra, ha a gyerekünk borul ki.

1. Számítsunk arra, hogy a kiborulás bekövetkezhet. Ha abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy csak elég eszközt kell tanulnunk és akkor mindig el tudjuk kerülni, akkor nagyot csalódhatunk, amikor nem sikerül, és olyankor jellemzően nagyra tud nőni a szégyen, ami bénítólag hat. Tehát kalkuláljuk bele a helyzetbe, hogy lehetséges a kiborulás.

2. Ha mi vagyunk azok, akik kiborulnak, ér magunkat eltávolítani a helyzetből, akár rövid időre is, mert már az feszültségcsökkentő, amikor fizikailag máshol vagyunk (akár 2 percre a mosdóban – taktikai mosdózás rulez). Ha szülők vagyunk vagy gyerekekkel foglalkozunk, ez akkor tud megvalósulni, ha nem tartunk attól, hogy valaki a jelenlétünk nélkül ön- és közveszélyessé válik. Ha muszáj ott maradnunk, akkor jó, ha tudjuk, hogy most ez marad, úszunk az árral, és közben akár fejben keressük, mi lesz majd a kilépési lehetőség, mert kell a mentális menedék, hogy ennek egyszer vége lesz.

3. Sokszor próbáljuk magunkat egyben tartani, és monitorozni a mimikánkat, gesztusainkat, hogy ez sikerül-e, nem látszik-e nagyon rajtunk, mennyire kivagyunk. Ez rengeteg energiát emészt fel. Keressük a legkisebb mozgás lehetőségét még a robbanás előtt (akár kéz-lábrázás, nagyobb levegő, kifújásnál hangadással). Amikor pedig bekövetkezett a robbanás, találjuk meg azt az impulzust, amivel jól esik menni, de nem bántunk vele másokat. Ér összegyűjteni a dühünket, reménytelenségünket, megérezni, ahogy felépül az izomtónusunk, gyűlik az erőnk, és beletolni a falba, miközben artikulálatlan hangokat adunk ki, ér sírva táncolni, értelmetlen mozdulatokat tenni, ha jól esik – fontos, hogy legalább magunk előtt ne kelljen szépen viselkedni. Mindez könnyebb lehet, ha el tudtunk vonulni egy másik helyiségbe. Megpróbálhatunk felhívni valakit, aki tudja, hogy nem megnyugtatni, hanem meghallgatni kell most minket. A terv része az, hogy még békeidőben megkérdezzük ezeket az embereknek, hogy „Ha kiborulok, felhívhatlak, és lehetek egy kicsit csak úgy, ahogy vagyok?” Ha nem érjük el, és előre megbeszéltük, hagyhatunk hangüzenetet is.

4. Ahhoz, hogy ne azon agyaljunk, mindeközben mit gondolnak rólunk a többiek, például amikor otthon történik, és kihallatszódnak a hangeffektek, nyugodtan szólhatunk előre, még békeidőben, hogyha azt érezzük, hogy szakad a cérna, pár percre meglépünk egy másik szobába, ne jöjjenek utánunk, és ne kérdezgessék, mit csináltunk, ne célozgassanak arra, amit hallottak, majd mesélünk róla, ha szeretnénk, tudunk. Az érzelemszabályozás nem feltétlenül illedelmes és jólfésült folyamat, és ér megkérni magunknak a szükséges teret rá. Akár a gyerekünkkel is elpróbálhatjuk békeidőben, hogy megmutatjuk, hova fogunk elvonulni kicsit kiengedni a nagy érzéseinket – ezzel azt tanítjuk, hogy minden érzésnek helye van, és meg tudjuk tanulni, mihez kezdünk azzal, amikor túl nagyra nőnek.

Még mindig van egy utolsó hely a 02.12-én induló Nyugalom a testemben 3 alkalmas online Somatic Experiencing workshop sorozatra, ha szeretnél jönni, jelentkezési lapot kommentben találsz.

́s

30/01/2026

Ha ismerős nálatok, hogy a gyerek:

📍Könnyebben kibillen az egyensúlyából, ha kütyüzik.
📍Folyamatos harc a "mikor" és a "mennyi".
📍Úgy érzed, csak a képernyővel tud kikapcsolni.
📍Már tudod, vagy csak sejted, hogy ADHD, autizmus vagy érzékenyebb idegrendszer áll a háttérben…

Nem vagy egyedül. Ez a dinamika más nálatok.

Nehéz kőbe vésett szabályokat hozni, amikor a hétköznapok nem egyformák, ahogyan mi sem vagyunk mindig ugyanúgy.

Sokszor halljuk a sablonos tanácsokat: „csak vedd el tőle”, „legyél szigorú”. De aki ADHD-s, autista vagy szenzorosan érzékeny gyereket nevel, tudja: náluk a tablet nem csak szórakozás, hanem gyakran az egyetlen eszköznek tűnik az önszabályozáshoz vagy a kapcsolódáshoz.

De hol van az a pont, ahol a segítségből nehézség lesz? Hogyan alkossunk olyan szabályokat, amik nem törnek össze az első váratlan helyzetnél?

Bacsó Flórával és Jantek Gyöngyvérrel egy 2x2,5 órás, interaktív online workshopra hívunk, ahol: ✨ Megérted az összefüggést a figyelem és a digitális világ között.
✨ Eszközöket kapsz az „érzelmi viharok” kezeléséhez.
✨ Összerakjuk a saját, családodra szabott képernyő-protokollt.
✨ Sorstársak között, ítélkezésmentes közegben kérdezhetsz.

Nem a tiltástól, hanem a megértéstől és a családokra szabott keretektől várhatjuk a változást.

📍 Helyszín: Online (Zoom)
⏳ Időpont: 2026.02.18 és 03.04. 12:00-14:30
🔗 Jelentkezési lapot kommentben találsz.

27/01/2026

Döbbenetesen jó Tompa Andrea megfogalmazása, hogy a rasszizmus politikai termék, amit nem is tudjuk, hogy megvásároltunk. Olyannyira igaz, hogy már gyerekkorban is megjelenik egyfajta rendszerszintű rasszizmus, kirekesztés, a reprezentáció hiánya. És a rendszerszintű rasszizmus akár kimondatlan többségi normává is válhat, és a kisebbségi gyerekeknél, felnőtteknél internalizálódhat, na és ez az igazán szívet tépő.

Hogyan?

Például a külső megjelenésnél. A gyerekek gyakran a többségi (fehér/nem roma) jellemzőket tekintik „szépnek” vagy „jónak”. Magyarországon ez megnyilvánulhat abban, ha egy roma kisgyermek világosabb bőrt vagy hajat kíván magának, mert azt társítja a sikerhez. Ugyanitt jut eszembe, hogy ezt erősítheti, hogy nem elérhetők minden gyerek számára olyan játékok, amelyek többféle kultúrát, népcsoportot reprezentálnak, és pl. miért csak rózsaszínű babákkal találkozunk az ovikban, bölcsikben (ahol nem kell megvásárolni egy játékot ahhoz, hogy játsszunk vele).

Vagy ott van a negatív sztereotípiák azonosítása, amikor a gyerekek belsővé teszik a rájuk irányuló előítéleteket. Ha azt hallják, hogy a csoportjuk „hangos” vagy „rossz tanuló”, elkezdenek eszerint viselkedni (önbeteljesítő jóslat). Hallottam már roma felnőtteket is aszerint beszélni magukról, amilyennek őket ítélik meg, és nehéz volt úgy reagálni, hogy ne vitassam el a saját megélését, ugyanakkor felvessem az a szempontot, hogy ezt leggyakrabban nemromák mondják romákra.

Emellett megjelenhet a vágy a többséghez tartozásra, a saját kulturális gyökerek elutasítása vagy szégyellése a beilleszkedés érdekében.

Magyarországon megjelenik még a „jó cigány” vs. „rossz cigány” kettősség: (Ne csak ) a magyar iskolákban hangzik el dicséretként: „Te nem is olyan vagy, mint a többiek.” Ez arra tanítja a gyereket, hogy a saját közössége alapvetően rossz, és ő csak akkor értékes, ha távolodik tőle.

Előfordulhat még, hogy egy roma gyerek pl. nem mer segítséget kérni a tanártól konfliktus esetén az internalizált rasszizmus miatt, mert úgy érzi, eleve bűnösként kezelik majd őt. Ez az elszigeteltség fájó élmény.

Én "csak" óvodai, iskola és gyerekekkel kapcsolatos tapasztalatokról tudok írni, ami csak egy szelete a rasszizmussal járó problémáknak.

A rendszerszintű rasszizmus a többségi csoportokban is megjelenik, amikor önkéntelenül távolabb húzódunk kisebbségi emberektől, csoportoktól a tömegközlekedésen, az utcán, amikor nem szívesen adnánk ki a lakásunkat pl. romáknak. Mielőtt jönnének a kommentek arról, hogy kinek mi a tapasztalata: nem akarom elvitatni senki egyéni megélést és tapasztalatát, tartozzon bár többségi vagy kisebbségi csoporthoz. Viszont külön kell választani a saját tapasztalatot attól, hogy egész csoportokat bélyegezzünk meg.

Nem tudom, hogy kell maradéktalanul jól csinálni, nekem is bőven van még dolgom ezzel a témával. Azt tudom, hogy fontos szerepünk szülőként, pedagógusként, gyerekek körül lévő felnőttekként abban, hogy figyelünk arra, hogyan beszélünk másokról. Sokat fogunk hibázni ebben, de mindig ott lesz a korrekció, a reflexió és a párbeszéd lehetősége. Gyakoroljuk, hogyan tudunk tisztelettel beszélni egymásról és egymással.

És minden rasszista vagy tiszteletlen kommentet törölni fogok a poszt alól.

26/01/2026

Nap mint nap nagy tétekkel járó döntéseket hozunk. Néha túl sok az információ, néha túl kevés. Természetes, ha ilyenkor egyedül érzed magad a nehéz helyzetekben.

Az elszigeteltség fájó élmény, és teljesen jogos az igényed a támogatásra.

Van, amikor arra vágyunk, hogy legyen mellettünk valaki, aki segít jól dönteni, megerősít vagy épp ránk cáfol. Jogos szükséglet, hiszen nagyon elszigetelő élmény, amikor egyedül érezzük magunkat egy nehéz helyzettel. És van, amikor igenis konkrét szakértői tanácsra van szükségünk, és fontos, hogy utánajárjunk, hogy informált döntéseket hozhassunk.

Ugyanakkor vannak helyzetek, ahol nincs „jó” vagy „rossz” út. Csak választások vannak: valamilyen és másmilyen között. Ilyenkor nem egy receptre, hanem egy megtartó kapcsolódásra van szükségünk.

A Kapcsolódó Nevelés eszköze: a Páros Meghallgatás, ami két felnőtt szövetsége, ahol ítélkezés nélkül megoszthatod a dilemmáidat. Egy biztonságos tér, ahol minden érzésednek és bizonytalanságodnak helye van.

A reflexió kényelmetlen, de mozgásban tart. Amikor megkérdőjelezed a régi hiedelmeidet, elvárásaidat, a környezet elvárásait, az feszültséggel jár. Ez a bizonytalanság azonban annak a jele, hogy hajlandó vagy változtatni és fejlődni.

A bizonytalanság önmagában nem ellenség. Ha az alapvető rendszerszintű támogatásunk megvan, a bizonytalanságunk valójában az erőforrásunkká válhat: ez jelzi, hogy reflektálunk a családunk működésére, tudjuk, hogy dinamikusan változik, hogy mi számít jó döntésnek. És lehet, hogy kicsit hozzáedződünk a döntés megszületéséig megjelenő bizonytalansághoz, mert tudjuk, hogy ez is a szülőség része.

ha atipikus gyereket nevelsz, akkor különösen igaz, hogy a rendszerszintű támogatás sajnos nem alapvetés. Ezzel együtt is lehet a bizonytalanságnak egy mozgató ereje: ha tudjuk, hogy nem csak egyféleképpen lehet jól csinálni, merünk kísérletezni, merjük megkérdőjelezni a “mások szerint így kell”-eket. Hozzánövünk ahhoz, hogy mi vagyunk azok, akik másképp működnek, másképp csinálják. Ahogy a gyerekünk nő, ahogy a családunk változik, úgyis új és új szempontokra lesz szükség a döntésekhez, és a korábbi szempontok, szabályok felülvizsgálata nem megy némi bizonytalanság nélkül.

A csoportjaimon egyszerre kapsz információt és megtartó teret a reflexióhoz, amelyből saját bizonyosságok születhetnek. Így lesz ez a Digitális túlélőkészlet neurodivergens gyerekek szüleinek
2 alkalmas online csoporton is, amelyet Jantek Gyöngyvér klinikai szakpszichológussal tartunk. Sok naprakész információ, egyéni, páros és kiscsoportos munkákkal tűzdelve.

Még 8 helyünk van, jelentkezési lapot kommentben találsz. Ha ez a csoport most neked nem érdekes, az üzenete akkor is fontos lehet azoknak a szülőtársaidnak, akinek jól jönne egy kis megerősítés - nyugodtan küldd el nekik.