21/11/2025
A kamaszok és a „túl sok fű”: miért valid jelenség, és hogyan lehet jól segíteni?
Az utóbbi időszakban több kamasz, illetve szülő is megkeresett ugyanazzal a mondattal:
„Erika, úgy érzem, túl sokat füvezem… és nem tudok leállni.”
Fontosnak érzem kimondani:
👉 ez a jelenség valós, egyre gyakoribb, és semmiképp sem a gyengeségről szól.
A szerhasználat mögött a legtöbb esetben nem „lázadás”, nem „rosszaság”, hanem valami teljesen emberi: feszültség, szorongás, megfelelési kényszer, családi terhek, kapcsolati bizonytalanság vagy egyszerűen az az érzés, hogy a világ túl sok.
⚠️Nem vagyok addiktológus, aki a függőségekkel dolgozik. Én,csak a saját szintemen tudok segíteni. Hogyan?
A kamaszok nagy része nem a fű miatt jön hozzám, hanem azért, mert
valami fáj, valami nehéz, és azt szeretnék, ha valaki végre meghallgatná őket ítélkezés nélkül.
Amikor leülünk beszélgetni, nem az a cél, hogy „tiltsam”, „megdorgáljam” vagy „leszoktassam”.
A tiltás látszólag rendet csinál, de a belső zűrzavart nem oldja fel.
Sokkal inkább azzal kezdünk, hogy biztonságos teret teremtek, ahol kimondhatják, mi van a felszín alatt:
Mikor kezdett több lenni a használat?
Mit ad a fű? Mit segít elviselni?
Mi az, amit szeretnének visszakapni az életükből?
A legtöbben ilyenkor mondják ki először:
„Nem akarok így maradni. Csak nem tudom, hogyan álljak meg.”
Ez a mondat az igazi segítségkérés.
És itt kezdődik a közös munka: reális, apró lépésekben.
Nem egyik napról a másikra abbahagyásban gondolkodunk, hanem abban, hogyan lehet:
🫴csökkenteni a használatot,
🫴felismerni a kiváltó helyzeteket,
🫴megtanulni más módon csillapítani a szorongást,
🫴megélni a nehéz érzéseket menekülés nélkül,
🫴visszaépíteni az önbizalmat és az önkontrollt.
A kamaszokat a legtöbbször nem kell „megmenteni”.
Elég, ha valaki mellettük marad, amíg újra vissza tudnak kapaszkodni.
A füvezés sokszor nem más, mint egy üzenet:
„Valami túl sok. Valami nem fér már belém.”
Ezért tartom fontosnak, hogy erről őszintén beszéljünk — és hogy azok a fiatalok, akik nehézséggel, túlhasználattal vagy kontrollvesztéssel küzdenek, tudják:
👉 nincs velük baj, nincs velük semmi „elrontva”, és igenis van út visszafelé.
És ezen az úton nem kell egyedül végigmenniük.
Az én dolgom itt véget ér. Ha függőségbe csap át, akkor jó esetben tovább tudom delegálni szakember, vagy sorstársi csoport felé, ahol együtt gyógyulhatnak.
Ha ez nem sikerül, akkor azt megmutattam neki, hogy szakembert felkeresni nem szégyen és ha eléri azt a pontot könyebben kér segítséget.
Jó lenne mindenhez érteni,hogy jobban tudjak segíteni.
De meg kell tanulnom nem vagyok mindenható,csak sokszor egy fontos lépcsőfok.
Ölelés; Erika
