18/01/2026
A bizalom elvesztése és visszaszerzése
A bizalom – és vele együtt a valódi engedelmesség – törékeny csoda.
Egyszer a kisfiam, amikor még alig tudott járni, a gombostűmet akarta megkaparintani. Rémülten t***em a tűpárnát olyan helyre, hogy ne tudja elérni, és ezt mondtam: „Ezt nem szabad.” A kicsi le akarta venni a tűpárnát, és keservesen sírt, amiért ez nem sikerült neki. Minél inkább próbáltam őt megnyugtatni, annál dühösebb lett. Végül a földre vet***e magát, kézzel-lábbal rúgkapált maga körül. Ez akkor történt, amikor egyre gyakrabban fordult elő. Kétségbeesetten próbáltam magamat beleélni a szerencsétlen kis lurkó helyzetébe.
És ekkor derengeni kezdett egy egyszerű és nem is új felismerés: ha a gyerek számára elérhetetlen helyre tesszük azokat a dolgokat, amiket nem szabad megkaparintania, erőszakot alkalmazunk. Kihasználjuk, hogy a gyerek kicsi és gyenge, és ezáltal tesszük lehetetlenné, hogy megcsinálja, amit szeretne.
Itt áll sírva, felfelé nyújtogatja a kezét, és úgy érzi, hogy legyőzték. Anyja szándékosan olyan magasra t***e az oly kívánatos, vidám, tarkabarka gombostűket, ahol ő nem érheti el. Ugyanaz a mama, akiről azt gondolta, hogy a fiacskája kedvéért mindent megtesz, most elveszi tőle azt, amit annyira szeretne!
Tehát nem lehet a mamára számítani, és akkor … elképzelhetetlen, hogy mi történik akkor. Egész lényét most a kétségbeesés és harag tölti el, eppúgy, ahogy más érzések kerítik teljes hatalmukba. A kiváltó okot rég elfeledte, már csak a megingott bizalom az, ami a kisembert kínozza.
„De hát mégsem adhatom oda neki a gombostűket!” – hallom egy olvasó felkiáltását. Természetesen nem. De miért maradt el Móricnál a dac, amire apja számított, amikor az asszisztensnő beszélt vele? Mert a gyerek érzéseit nem sérti meg, ha valóban őszintén mond le azokról a dolgokról, amihez nem szabad nyúlnia. Másnap egy egészen más élményem volt.
A férjem reggel otthon felejt***e az óráját. Én csak akkor vettem észre, amikor megláttam, hogy az értékes óra a fiacskám kis praclijában himbálódzik. Az első pillanatban elszörnyedtem a gondolattól, hogy micsoda jelenet következik majd, ha a gyereknek ide kell adnia az órát. De aztán halvány reménnyel így szóltam: „Ez apa órája. Ehhez nem szabad nyúlnunk, ez apáé. Felvesszük ide a zongorára.” Hogy fog majd örülni, ha meglátja, hogy milyen ügyesen vigyázott rá!
Felemeltem a gyereket, hogy elérje a zongorát, úgy mondtam neki, hogy tegye le az órát. És le is t***e! Sugárzott a boldogságtól, és hozzám simult, mintha hálás lenne nekem. Tudtam, hogy a bizalom kötelékei megint szorosabbra vontuk.
Rendkívül boldog voltam. Le kellett ülnöm, és csak akkor vettem észre, hogy sírva fakadtam, amikor megláttam, hogy ott áll előttem a gyerek, és hangtalanul folynak a könnyei. Egy ilyen kicsi gyerek gyakran csak azért fakad sírva, mert sírni látja az anyját, vagy együtt nevet vele anélkül, hogy tudná anyja derültségének okait, csak lelkileg még nem válik le róla*. Ezért nevetett a gyereken nagyon sokáig, amikor felkaptam, és vele együtt örültem. Bizonyára előző nap sem tudta szegénykém, hogy miért sírt, ordított tehetetlen dühében; de én már megért***em.
(Elisabeth Plattner)