20/10/2023
„Ne járj mögöttem, nem vezethetlek.
Ne járj előttem, nem követhetlek.
Járj mellettem, hogy egyek lehessünk.”
(indián közmondás)
A Szél, a Víz és a Tűz története
I. A Szél:
Csillaglátó
A hegyoldalból belátható végtelen horizont csábítása jóleső megnyugvást kínált a kimerítő út után. Amikor a vándor lenéz az itt elébe táruló látványra, mintha kinyitna egy ablakot, melyen át napfény, a smaragd és az aquamarin árnyalatában úszó szabadság ötvözete töltődik tudatába.
Az örök változás könnyed lehelete volt ez. Maga a Szent Szél, s benne az átalakulás szüntelen áramlása, melyben az idő nem egyéb, mint láthatatlan lineáris mozgásminta: a lélek elmúlással való örök vívódása. Benne az emberi bölcsesség illúziója nem hordoz nagyobb jelentést egy hátizsáknál, melyet a halál átjárójához érve a küszöb előtt hagyunk. Mert ami valóban fontos az életben, azt elbírjuk mind mellkasunkban.
A ház ott lenn, a tó partján csak olyan ember szemében tűnhetett magányosnak, aki ismerte lakóinak történetét. A magasban köröző sasnak nem jelentett többet egy szokásos tájékozódási pontnál a vadon elementáris harmóniájában.
Balián lassan ereszkedett le a völgykatlanba, ahonnan évekkel korábban elindult.
A tópart közelében egy karcsú női test sziluettje lehelt életet az ismerős környezetbe. Termetes ámbrafa szolgált napernyőjeként, melynek árnyékában egy viseltes borítójú albumot lapozgatott.
A fa környezetét belengte tűzpiros lombjának finom illata, ami különleges aurát kölcsönzött a festői látványnak. Egy múltból feltörő emlékfoszlányban édesanyja éppen illatos sztóraxolajat készített a fa sebeiből kibuggyanó gyantából, mellyel rendszerint gyermekeinek figyelmét vonta el a mindenféle sérülésekből adódó fájdalmakról.
Mindez gondtalan gyerekkorára emlékezt***e. Élénken élt benne az a délután is, amikor meg akarta érinteni az előtte ülő lány vállát, de keze úgy merült el testének likvid kontúrjában, mintha patak vízébe mártotta volna ujjait. Persze, túlságosan nem lepődött meg a jelenségen, mivel a Varázsló fokozatosan avatta be és készít***e fel őket a természettel való égi szövetségre. Miután a négy Szent Hegy csúcsát meghódította, már nem keresett válaszokat arra, hogy mi módon képes érzékelni minden dolgok előképét, szakrális erővonalait.
- Mi a nyitott szemnek magány, a behunyt szemnek menedék - szólalt meg lágy hangján Izabel mozdulatlan tekint***el merengve maga előtt, miközben kiszűrte a mögötte álló fiatalember gondolatait.
- Akár a szívverés - válaszolt kedvesen Balián. - Ujjaim hegyén pulzus, a szerelemben szakadék.
- Akkor létezik zuhanás felfelé? - nézett fel kérdőn a lány, majd ismét a tó felé fordulva folytatta. - És létezhet-e boldogság félelmek nélkül?
- Emlékszel, amikor zivatar idején szeretkeztünk? - nyitotta meg Balián kettejük emléktárát. - Odakint esett, odabent meg emelkedtünk - foglalta össze együttlétük esszenciáját, miközben jobb kezét a lány hátához érint***e, lapockái közé igazítva tenyerét.
- Talán meglepődnél, hogy mennyi mindenben jelen vagy - mosolyodott el Izabel, majd megfogta az ifjú kezét, és magával húzta a ház belseje felé.
A földszinti bútorok fehér huzatokkal fedve búslakodtak kihasználatlanságuk okán, árnyékvilágba való visszahúzódásukat csak fokozta létjogosultságuk bizonytalansága.
A padlás ennél élénkebb életet élt, mivel itt az emléktárgyak nem álltak hermetikus takarásban. Mégis olybá tűnhetett, mintha Izabel maga Hermész ütött-kopott, de annál titokzatosabb bőröndjét húzta volna elő az egyik heverő alól.
- Ez itt a magányé. Legalábbis ez áll a cédulán - mutatott a feliratra annak tulajdonosára célozva. – Nézd, tele van ismerős holmikkal! - lelkendezett tovább őszinte tekint***el. - Illúziók, váratlan csalódások - fogta meg az érzések energetikai lenyomatait tenyerében. - Jé! A remény is itt van! De szép is volt! Amúgy árulást láttál már? - kérdezte elkomorodva Izabel, majd Balián felé nyújtotta az elégetett levelek tartalmát.
Sorra vették mindet a bőröndben rejtőző emlékek közül, majd nem szűnő izgatottsággal egy poros, karcos íróasztal mögé lépett, és előkapott egy élére állított koffert.
- Van itt még egy bőrönd! - kísérte rezignált hangon saját mozdulatait Izabel. – Itt hagylak vele, nézd át egyedül, talán néhány holmi emlékeztet majd a múltadra. Én addig megvárlak kint a parton.
A Hold hagyományát követve Izabel képes volt a víz tükrében megidézni előző életek tudatalatti emlékeit, felelevenítve kettejük szerelmének legvarázslatosabb pillanatait. Önfeledt játékosságuk és szeretkezéseik örömkönnyeket csaltak szemébe. Csónakba szállva és a tó közepére evezve még inkább jelenlévőbbé korbácsolta érzékelését.
Alkonyatba fordult az idő, mikor észrevette, hogy Balián mellkasa elé felhúzott térdekkel leül egy tóparti sziklára, és állát karjára hajtva várja, míg ő kiköti csónakját.
- Kinyitottam a bőröndöt - kezdte mondandóját törődött hangsúllyal Balián. – Átnéztem, és hát… nem is tudom, lehetséges-e, de minden az enyém volt benne. Szerelem, vágyakozás, álmok! – majd kisvártatva még hozzát***e. - Félelem. És mint a társam, Te is benne voltál!
- Igen, tudom - nyugtázta Izabel elégedetten.
- Kicsit sem vagy vicces - t***ette komolyságát Balián. - Csak ne lenne olyan hosszú ez az élet. Már most is olyan nehéz.
- Igen, az - ismerte el röviden Izabel.
Balián megvárta, míg Izabel elhelyezkedik mellette és fejét a vállára hajtja. Csendben figyelték az alkonyati árnyalatot, majd kisvártatva megtörte a csendet:
- Nagyapámnak navahó indián felmenői voltak. Sokat mesélt róluk. Te jó ég, gyerekként mennyit könyörögtem neki, hogy ne hagyja abba, minden élethelyzetre volt valami tanítása, imádtam ezeket. Azt se bántam, ha ugyanazt mondja, annyira szerettem hallgatni - osztotta meg kitörő boldogsággal emlékeit. - Nem felejtem, ahogy a világot magyarázta egyszer. Körbeültük, mint a verebek, szinte már lógtunk rajta mind, annyira élveztük – mosolyodott el Balián, majd még szorosabban magához húzta a lányt.
Izabel érezte, ahogy a szavak bőre alá kúsznak, tudata pedig beleolvad a múltba, s mintha még a környező hegyek és felhők is közelebb húzódtak volna hozzájuk e varázslatban.
- Az indiánok hite szerint réges-régen a világ egy hatalmas, csendes kerek tó volt, és nem volt körülötte sem ég, se föld, sem csillagok, vagy növények és állatok, hát még emberek. Egyedül a Teremtő gondolata ragyogott sugárzó Napként a tó felett - kezdte el Balián a mesélő szerepét magára öltve, majd megragadott egy markába való termetes kavicsot, és egy erőteljes mozdulattal a tóba hajította. A csobbanást követően így folytatta:
- Amikor a Teremtő egy követ ejtett a tóba, hullámgyűrűk indultak meg partjai felé. Ők lettek az ásványi, növényi és emberi világ origói, hegyek emelkedtek ki a vízből, felhők kezdtek el úszni a négy égtáj felé. A föld felett a Nap és a Hold kegyelméből kiáramlott a fény, azután pedig felragyogtak a csillagok. Megjelentek az évszakok, állatok mártóztak meg és ittak a tó vizéből, aztán jöttek utánuk az emberek is.
Izabel csendben figyelte a hullámok fodrozódását, miközben ráeszmélt, hogy e férfihang jelenlétében légzése is lelassult, és akár hajnalig is el tudná hallgatni e történetet.
- S ahogy a Szél fújni kezdett, benne formálódott meg az Első Ember és az Első Asszony. Az Első Ember egy hegyikristállyal a Nap sugarai által gyújtott tüzet. Az Első Asszony pedig elkészít***e lakhelyét, egy kör alakú kunyhót. Egy türkizkövet megdörzsölve tüzet csiholt, majd meglátta a távolban az Első Ember gyújtotta fényt és közelebb ment hozzá. És ekkor elhatározták, hogy összeköltöznek. Így született meg az együttlét, s belőle az ember határtalan kreativitása.
Sokáig hallgatták, majd szinte magukra húzták a történetből rájuk telepedő csendtakarót. Csak egy-egy kósza tücsökciripelés jelent***e a késői alkonyat légvételét, minden más mozdulatlannak tűnt körülöttük.
- Attól tartok, el fogunk sodródni - szólalt meg halkan Balián. - Nagyon messze vagy még.
- Nem akarom, hogy elsodródjunk! - nézett hosszan a szemébe Izabel. - Miért tartasz tőle?
- A várakozás miatt - sóhajtott Balián. - Az idő senkit sem kímél.
- Ebben igazad van - követte egyetértő tekint***el Izabel, majd homlokát szerelme vállába fúrta. - Ennél nehezebb már nem is lehetne - mondta halkan, miközben elfojtott zokogás rázta meg apró vállait.
Csillaglátóként szíve mélyén érezte, hogy Baliánnak igaza van, és azt is tudta mit kínál a Beavatottak sorsa, amikor elfogadta: másnap már az Orion csillagösvényein át vezet vándorútja.
Egymás karjaiban hallgattak el végül. Egy-egy vízben csobbanó hal jelenléte emlékeztetett az előbbi történet hullámverésére.
Arra az éjszakára a ház megtelt élettel, varázslattal, no meg szenvedéllyel.
Az ajtók nyikorogtak, a padlók időnként maguktól megreccsentek az Öreg Idő vasfogai közt, és az ágy is jólesően sóhajtozott alattuk egészen hajnalig.
+ + +
Alább Aaron Spong „Navajo Lake” c. fotója látható.
