01/03/2024
„A hangban elmúlás van, a csendben örökkévalóság. Ung a hegyi magány napjaiban elfele indult a mulandóságból. Egyre messzebb ért, oda, ahol saját magához eljutott. Milyen sokakkal kellett találkoznia az embernek, mielőtt önmagával találkozik.”
/Tormay Cécile: Az ősi küldött/
Az alábbi fotót a kőkúti Szent Mária Magdolna kolostor romjainál készít***em.
A Szél, a Víz és a Tűz története
III. A Tűz:
A vöröshajú
Balián szokása szerint korahajnalban köszöntötte a megvilágosodást, amikor az udvaron át kisétált és kényelmesen elhelyezkedett a domboldalon. Tekintete ösztönösen a Holdat követte az égi vásznon, ahogy az gömbölyded és észrevétlen igyekezett tovagördülni az erdő mögé, átadva uralmát az ébredésnek. Nyomában az angyalok kevertek narancshéjat rózsaszirommal, a Nap fensége elé terítve a pirkadat égi rokkán szőtt varázsszőnyegét. E látványt a klastrom harangjának zúgása emelte még magasabbra, miközben a madarak pittyegése is élénk derűt sugárzott a harmatban fürdőző völgy ölébe.
Elkezdődött a nap, s ő nem éppen e délelőtt folyamán kívánta megváltani a világot, inkább csak t***e a dolgát, amit a rendfőnök kijelölt számára. Fát hasogatott és vizet hordott a konyhára, a kettő között pedig helyenként kifoszlott és amúgy viseltes kámzsáját is illendő volt már megvarrnia.
Szívét végtelen hála töltötte el a kőkúti remeték iránt, amiért ily nagy kegyelemmel befogadták apró közösségükbe, épphogy birtokukba véve az Ábrahámhegy erdős gerince mögötti aprócska kápolnát. S mivel sok dolog volt még vele, iparkodniuk kellett, ha buzgóságukból fel akartak mutatni valamit a tartományfőnök érkezésére.
Addigra már mindannyian hallottak annak látomásáról, amikor éjjeli imádsága idején az erdő mélyéről sok apró egymás felé tartó lángnyelv jelent meg, és egy nagy tüzes fénynyalábbá olvadtak össze. Ennek hatására kezdte el Özséb egybegyűjteni a szétszórtan élő remetéket, és alapította meg az első magyar szerzetesrendet.
Délutáni csendes elvonulásához Balián az erdő egyik távoli és érintetlen zuga felé vette az irányt, ahol háborítatlanul átadhatta gondolatiságát a gondtalanságnak.
Míg bandukolt az erdei csapás mentén, éber figyelme öntudatlanul lelassította lépteit, majd végül leült egy kidőlt fűzfatönkre. Érzékelését megnyitva, behunyta szemét, s a Szél játékára korlátozta figyelmét.
– Bárcsak a szél palástját ölthetném magamra! – fohászkodott gondolatban.
Várt, várt, de nem tudta mit. Halványan elmosolyodott, mert felvetését az Úr felé is sürgetőnek érezte, de hát a csend az Úr nyelve, s azt más nem beszéli, esetleg megértheti.
A hosszúra nyúlt percek mégsem billentették ki türelmének egyensúlyából. A befelé figyelésben ott rejlett a lehetőség, hogy valami megmutatja magát a rezzenéstelen várakozásban.
– Túl sok gondolatot hoztál, ember. Fáj nekem érintésed! – kúszott be egy távoli hang a tudatába, de korántsem olyan kifejezően, mintha remetékkel társalogna.
Balián torka fojtogatón görcsbe rándult. Elméje nyomban szűkíteni igyekezett a teret önmaga védelméhez, de lélekjelenléte felülkerekedett, és előzékenyen elengedte a gyors reagálás szükségét. Hagyta, hogy bejárja testét a gyötrelem, miközben összeszorította szemhéjait.
– Nekem meg jólesik, ahogy simogatod arcom! – próbált párbeszédbe elegyedni e különös hanggal, miután sikerült némileg visszanyernie nyugalmát.
– Ember még nem látta harcom! – kapott bele hajába a Szél erőteljesebben.
– De most szélcsend van – nyugtatta volna a kedélyeket a barát.
– Mert én vagyok Lelked közepén – csillapodott le végül a széljárás.
Erre már nem volt válasza, helyette a megértés spontán kapui tárultak ki előtte: „Vajon a szélcsend megfelelhet a gondolatok hiányának, vagyis elmém elcsendesedésének?”
– De ha figyelek Rád, akkor gondolok is – vágott közbe a Szél szinte azonnal, a barát értésére adva, hogy gondolataiban is szabadon olvasni képes. – Ha én lélegzetet veszek, az maga a vihar, a kilégzésem pedig a vihar előtti csend. Ha nem kapkodnád ily szaporán a levegőt, téged is egyre hosszabban uralnálak. Ha pedig mernél egy jó nagyot sóhajtani, távolabb sodornád a vihar lehetőségét is.
Balián megértően hallgatott. Lehetségesnek vélte, hogy a Szél az emberek Lelkéből árad, nem csak jön valahonnan és tart valahová. S minél többet akar elérni az ember, annál felszínesebbé válik a légzése, és egymást érik a viharok érzelmi életében. Akár a zsába, vagy a gutaütés, esetleg csúz.
Amikor végre kinyitotta szemét, a szél is csendben maradt, de közben bejárta Balián mellkasát, míg ő a levegő áramlását figyelte legbelül.
Egyensúlyban voltak, akár a madár a felhők közt, szárnycsapások nélkül, de tovahaladva siklórepülésben, kiterjesztett szárnyakkal, mint az alábbi szavakban kirajzolódva: két szárny, középen a törzzsel:
Súlytalan
Könnyed
Szótlan
Tétlen
Étlen
Lét
Vétek
Önvád
Kétség
Szégyen
Bűntudat
E szójáték lenyűgözte a Szél Forrását, ahogy a szavak könnyedségükben betűnként dobták el nehezéküket, majd a lelki terhek súlya alatt fokozatosan visszakapták a nehézkedést.
Balián megért***e hát e tanítást, amint egyesült benne az Égi Világgal.
Lelkében szélcsend volt, légzésében béke honolt.
Kimondatlanul is belengte a Teremtőről való felismerése: a Légvétel Vagyok Te...
- Balián, Kedves! - szólalt meg léleksimogató hangján a Szél. - Megismersz tán?
S ha eddig Balian szívének őrlángja lagúnakék tisztasággal égett, akkor most máglyaként kezdte ontani melegét. Egész teste felforrósodott, miközben pórusain át hidegrázás cikázott szerteszét, amint felismerte hangszínében időtlen szerelmét.
- Férfi csak a Magasban éghet el. Az Égi Elhívásban, lelkében Kozmikus Tűzzel, melyet nem köthet gúzsba sem hitvány ezüstpénz, sem hatalomvágy. Kizárólag az Egyetlen Égi Asszony és az Élő Örök Igazság képes lángra lobbantani. Nincs e Földön hozzájuk fogható, hiába is keresnéd.
Balián vére lüktetőn mohogott, ahogy a Magasságos Tűz csontjainak mélyére hatolt:
- Tűz nem létezhet Levegő nélkül, mert parázs sem kaphat lángra Szél nélkül. Nélküled én sem lehetnék itt, Kedvesem. A Szél mindenhova elér, akár a Szentlélek, ki hozzánk szól, ha behunyjuk szemünk. Légvétel és sóhajtás egyben. Lelkünk légzése. Mindenben ott vagy, Izabel!
Odakint már égett az erdő, mikor a pálos remeték a magasba gomolygó füst irányába szaporázták lépteiket. Ahogy közeledtek, a perzselő hőségtől kénytelenek voltak meghátrálni. Csak álltak ott, s hallgatták a fák fülsüketítő áldozati sivítását.
- Térdre! - kiáltotta el magát Özséb. Társai előbb nem értették, de kivétel nélkül követték utasítását.
S ekkor meglátták tűzben remegő délibábként a távolból jött barát testétnek kontúrjait, amint átöleli a Vöröshajút, és összeölelkezve égetik hamuvá a körülöttük izzó roppant nagy vörösrügyű kőrisfákat, de a gyertyán és a csertölgy is sisteregve viselte e félelmetes máglyahalált.
A pálosok tehetetlenek voltak, de nem is volt mit tenniük. Hol tenyerükbe temették arcukat, hol fejüket fogták, miközben elkerekedett szemekkel figyelték, ahogy a parázsló erdőrész helyén kialakult tisztást csaknem teljes egészében beborítják a hatalmas lángcsóvákból fakadó Tűzmadár szárnyai, melyek előbb megfeszültek, majd lángvörösen izzón felemelte a földtől a törzsét alkotó és egymást ölelő csillagszemű emberpárt, Izabelt és Baliánt.
Az elkövetkező napokban Özséb elrendelte a klastrom pálos monostorrá való bővítését a térségben fellelhető vörös homokkőből, mely így az első körben alapítottak egyikévé vált, romja pedig mind a mai napig büszkén hirdeti Mária Magdolna eredendő lelkiségét.
+ + +
Kedves Olvasóim!
A történet teljességét illetően, a Szél és a Víz története előző posztjaimban olvashatóak, és együtt teszik kerekebbé a Lélek vándorlásának e kiragadott epizódjait a gyógyítás viszontagságos útvesztőiben.
Köszönöm Mindannyiuk megtisztelő olvasását, megosztását és eddigi hozzászólását!
