17/04/2026
Aztán amikor egyszer az élet nehézségekkel tett próbára, egy ideig egy padlásszobában laktam. Keserves egy hely volt, csupa égre tekintő ablakkal. Abban a két évben szakadatlanul esett, és az ablakokat alig lehetett kinyitni, különben beesett az eső. A szürke fellegeket bámulhattam az asztalom mellől.
Ebben a szomorú, jövőkereső időben találtam rá a közelben egy a kertre, fönn a dombok közt. Jó órácskát kellett gyalogolnom a kis padlásszobából, hogy odaérjek. Béke volt benne és nyugalom. Leültem az íriszek mellé, és néztem le a háborgó városra. Jó messzinek tűnt onnan. Sétáltam a növények közt, cirógattam a már enyészetté vált kerítést, gondolataimban összeraktam az egykori elrendezést, szinte láttam az ágyásokat, a kerti utakat, a boldog kert lakóit, ahogyan élték ott a szép napjaikat. Begyűjtöttem a gyógynövényeket, csokorba szedtem a virágokat, illatos rózsákat. Később volt ribizli, nyári alma, őszre kivadult otelló borította be az összedőlt kunyhót, birset himbáltak az ágak. Szép csipkebogyóterméssel raktam teli a kosarat, tobozokkal, dióval adventre. Találkoztam rókával, nyuszival, madárkákkal, gyíkokkal, simabőrű nem járt oda fel, egy sem. Csak én.
Két éven át az volt én kertem. Ha kérdezték, meséltem róla. Nagyon szépen meséltem.
Az a kert valakié volt, aki soha nem látogatta. Így, elvadultan, úgy tűnhetett, hogy senkié. Valójában az enyém volt, de ezt senki sem, és a valaki sem tudta. Én pedig minden héten felgyalogoltam a dombok közé a kis padlásszobámból, hogy legyen nekem is kertem. És volt. Ez a valaki, aki ott hagyta azt a kertet, ő segített át azokon a cudar éveken. Meg az elhagyatott kert.
A kertet kérdeztem, hogyan legyen tovább. Mi legyen az élettel. Az életemmel. Mondhattam volna, hogy ott aranynapok voltak, ahogyan azt Hamvas Béla írta egykor. De ez a kert ősszel halványlilában és fáradt zöldben úszott, a tengernyi esőnek tudhatóan. Néztem szemben a messzi hegyeket, a sokasodó felhőket. Áztam, csorgott a víz a csizmámon. És szépen lassan, ahogy a fű nő a csöppektől, úgy született meg bennem a gondolat: a virágok. Az ehető virágok. Ez az, amit tudok, amit csak én tudok. Ez lehet az utam, ami elvezet. Hogy hová? Nem tudom. De édes misztikumnak éreztem – és évekkel később találtam erre választ szintén Hamvas Bélánál, A virágszedés lélektanában.
A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer. Gyökerem a sötétben van, s a fény felé növök. S amikor virágot szedek, csokorba vagy koszorúba, gomblyukamra tűzöm vagy a kalapomra, magamat felvirágozom, annyi vagyok, mint a virág. Az illat, a szín segít abban, hogy átéljem e misztérium érthetetlen varázsát. Mert a léleknek van illata, s Hérakleitosz azt mondja: az anyagtalan lelkek a túlvilágon illatukról ismerik meg egymást - hai pszüchai oszmóntai kat' Haidén.
Hogy a virág lénye mi, nem tudom, és nem fogom megtudni talán soha. De amikor virágot szedek, tudom, hogy virággá változom és ez olyan, mintha lelkem felszívná testemet, anyagtalan illattá és szépséggé válnék, mint az Anima, s ezt gomblyukamba tűzött, egyetlen szál kicsiny ibolya is idézi. Virágot szedni annyi, mint virágozni; s ez annyi, mint átmenni egy kapun az ismeretlenbe.
Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörűségben részesülök s a lét eddig titkos irányába megnyílok.
