14/11/2025
🤍Hullámok között visszatérő lelkek, széllel sodort kérdések🤍
🌊 Tegnap, amikor a csónak orra finoman nekivágta magát a hullámoknak, és minden egyes emelkedésnél úgy éreztem, a testem könnyebbé válik, valami különös csend telepedett rám. Nem a valódi csend – hiszen a motor zúgott, a tenger csattogott, a szél pedig élesen tépte a levegőt –, hanem az a fajta mély, belső csönd, amit csak ritkán enged meg az élet. Az a csönd, amikor a zaj nem zavar, mert mindent elnyom a világ lüktetése, és benned egyszerre minden kisimul.
🌊 Ebben a különös lebegésben hirtelen ott voltak velem a magzataim. Nem képekben, nem emlékként, hanem valami puha jelenlétként. Mintha a tenger hullámai hordoznák őket, ugyanazzal a bölcső-ringató mozdulattal, amivel engem is vitt előre a csónak. Ahogy néztem a végtelen, mélykék vizet, azt éreztem, a tenger többet tud az életről és a halálról, mint bárki ezen a parton. Tudja, mikor kell magához ölelni, és mikor kell továbbengedni. Tudja, mikor kell adnia, és mikor kell visszavennie.
🌊 Ott, a szélben, ahol minden gondolat könnyebbnek tűnt, vártam valamire. Egy jelre. Valami apró mozdulatra az univerzumtól, ami megmondja, hogy érdemes-e még próbálkozni, hogy van-e még út ezen a vágyon túl, vagy csak cipelnem kell tovább, hangtalanul, ahogy eddig. Vártam egy pillanatot, egy rezdülést, egy különös melegséget – bármit, ami azt mondja: menj tovább.
🌊 De a jel nem jött kívülről. Nem történt semmi látványos. Nem halkult el a motor, nem tört az ég különös fénybe. A tenger pont ugyanolyan maradt, amilyen előtte volt: erős, hullámzó, hatalmas. És talán éppen ez volt a jel. Hogy vannak érzések, amelyek nem kívülről érkeznek. Van remény, amely nem egy madár szárnyverésében, nem egy hullám különös formájában rejtőzik, hanem bennünk, ott, ahol senki más nem látja.
🌊 Rájöttem, hogy talán nem is azt kell keresnem, mond-e nekem valamit a világ. Hanem azt, hogy mit mond nekem a saját szívem, amikor végre nem nyomja el semmi. Amikor a tenger és a szél elég hangosak ahhoz, hogy minden felesleges gondolatot elvigyenek, de elég gyengédek ahhoz, hogy a valódi érzéseim feljöjjenek a mélyből.
🌊 És amit ott éreztem, az nem félelem volt. Nem is bizonyosság. Hanem vágy. A vágy, hogy egyszer még megélhessem azt, amire a lelkem annyi ideje vár. Hogy a kisfiamnak egyszer még adhassak egy testvért, egy játszótársat, egy társat az élethez. Nem tudom, megadatik-e. Nem tudom, van-e hozzá erőm. De ott, a tenger közepén, egy pillanatra úgy éreztem, talán még mindig van bennem egy apró nyitott kapu.
🌊 Talán nem most kell átlépnem rajta. Talán nem ma kell újra nekifutni. De attól még ott van. És amíg ott van, addig egyik út sem zárult le végleg.
🌊 A tenger azt tanította meg nekem tegnap, hogy az életünk nem mindig jelzésekből áll. Néha mi vagyunk a jel. A kérdés, a remény, a félelem, a vágy – mind bennünk születnek, és bennünk kapnak választ. És néha az is teljesen elég, ha csak annyit érzünk: nem tettem még le róla.
🌊 És talán egyszer, majd egy másik víz, egy másik szél, egy másik napfelkelte alatt már nem kérdés lesz bennem, hanem bizonyosság.
🌊 Addig pedig ringatózom még egy kicsit ezen a belső hullámon. Mert valahogy ott, a tenger közepén, újra közel éreztem magam ahhoz a három apró lélekhez, akik miatt most is keresem az utat előre. És ez a közelség talán több volt bármilyen külső jelzésnél.
́csend
