30/11/2025
Ádventben a világ keresztényei Jézus születésének megünneplésére várnak, mások a szeretet, a család ünnepére készülnek, vagy egyszerűen a sötétség és a fény játéka kápráztatja el az embereket.
Ádvent első gyertyája szimbolizálhatja a HITET. A függők felépülésében az AA programon belül szerepet kap a spiritualitás, a Felsőbb Erő tudatosítása. Felépülők, hozzátartozók, érdeklődők: Tartsunk egy kis önvizsgálatot, kinek mit is jelent a hit? Istent, a szerencsét, a sorsot vagy a horoszkópot, a csillagok állását? Az alázatot, a természet erőinek való önalávetést, annak elfogadását, hogy nem vagyok mindenható? Ki hogy folytatná a sort? Kinek miből táplálkozik a felépülésbe vetett hite?
Nekünk, segítőknek is érdemes elgondolkodnunk, hogy miben, kiben hiszünk, mi tart meg minket a munkánk során, amikor frusztrálódunk vagy kételyek között dolgozunk?
A felsőbb Erő kérdéséről-ahogyan egy munkatársunk látja
Az anonim közösségekkel, illetve a Minnesota rendszerű terápiákkal kapcsolatban gyakran előkerülő aggodalom, hogy ez valamifajta szekta, ahol hittérítés zajlik. Ezek a gondolatok leginkább a 12 lépéses anonim önsegítő csoportokban megjelenő spiritualitás kérdésének felületes áttekintéséből fakadhatnak. Egészen pontosan a 2. illetve a 3. lépésről van szó, amelyek a következőképpen szólnak:
„2. Eljutottunk arra a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket.
3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk.” - Anonim Alkoholisták
Ezt olvasva sokan gondolhatják úgy, hogy nem szeretnének „agymosáson” részt venni. Vagy egyszerűen a hit kérdését távolinak érzi magától a beteg és emiatt azt gondolja, ez a típusú segítség nem neki való, ebben a gondolatkörben úgysem találná meg a helyét.
Az üzenet valódi tartalmához úgy tudunk eljutni, ha megvizsgáljuk a szenvedélybetegséggel együtt járó tipikus gondolatokat, hiedelmeket. A betegek gyakran azzal az elvárással fordulnak maguk felé, hogy problémáikat pusztán saját erejükből kell megoldaniuk. Hiszen „csak döntés kérdése”, hogy használom-e a választott szert, vagy sem. Csak „el kell döntenem, hogy többet nem iszom és kész”. Mindenki tegye fel magának a kérdést – ha tényleg ennyire egyszerű volna, akkor miért vannak rehabilitációs intézmények, miért létezik az addiktológia tudománya? Hiszen „csak” elhatározás kérdése. A beteg számára ez a hiedelem meglehetősen romboló, hiszen azt tapasztalja, hogy hosszútávon képtelen megfelelni saját elhatározásának, előbb-utóbb visszaesik. A logikusnak tűnő következtetés pedig, hogy „akaratgyenge vagyok”, „rosszabb ember vagyok, mint mások”, „nem vagyok szavahihető” stb. Az idők során a kudarcos leállási kísérletek sorozta tovább mélyítheti a kételyt önmagában, illetve lassan kialakul egy negatív kép önmagáról: „képtelen vagyok leállni, kár is tovább próbálkoznom, nekem ez úgyse megy”. Másfelől az ilyen típusú leállási kísérletek ismétlése fenntartja azt az illúziót, hogy „ura vagyok a helyzetnek, kontrollálom a betegségemet- csak most éppen nem sikerült”. Összegezve, a vázolt gondolkodásban benne van, hogy nincs szükségem segítségre, mert meg tudom oldani egyedül a problémáimat.
A valóság azonban teljesen más. A valóság az, hogy a szenvedélybeteg nem uralja szenvedélyét, az élete az idő előrehaladtával egyre irányíthatatlanabbá válik, míg végül teljesen kicsúszik a kontroll a beteg kezéből. A vágy annak irányítására, amit nem lehet irányítani, az a sok energia, ami az illúzió fenntartására elfolyik, kibékíthetetlenül feszül neki a valóságnak, és ez teljesen felőrli az egyént. A 2. és a 3. pont arról is szól, hogy az ember nem mindenható, ami jó hír, mert ez esetben nem kell mindent egyedül megoldania. Nem kell tökéletesnek lennie, bármit is jelentsen a tökéletesség, nem kell mindent uralnia. A szenvedélybeteg maga mögött hagyhatja illúzióit szenvedélyével kapcsolatban. Ezután energiái összességét a gyógyulására, felépülésére tudja összpontosítani.
Nem cél és nem is kell a felépüléshez valamifajta vallásos gondolkodás. Az említett pontok, lépések leginkább arról szólnak, hogy megtörténjen az elengedése azoknak a dolgoknak, amikre nincs hatása az egyénnek. Ehelyett a figyelem abba az irányba terelődjön, ahol valóban tud magáért tenni a beteg.
A célok újrafogalmazása, az említett elengedés, a beteg valódi felelősségi körének meghatározása is zajlik -egyebek között- ezen a 8 hetes terápián.
A fenti gondolatokat az anonim gyűléseken gyakran elmondott Békeima foglalja össze a legjobban:
„Istenem, adj lelki békét, annak elfogadására,
amin változtatni nem tudok,
bátorságot, hogy változtassak, amin tudok,
és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.”
