16/06/2025
A vasaló, a robotpilóta, meg a zarándok
Nem, ez nem egy vicc, bár az élet valóban vicces helyzeteket tud elénk állítani.
A dolog azzal kezdődött, hogy nem tudtad felidézni, vajon kihúztad-e a vasalót a konnektorból, vagy sem. Ez a gondolat olyan, mint a körmöd alatt a szálka, amíg nem húzod ki, nincs nyugtod. Pontosan tudod, hogy nem szabad bedugva hagyva elmenni otthonról, mert leéghet a lakás, mégis előfordul, hogy kilépsz otthonról, és fél óra múlva eszedbe jut a vasaló, de az már nem, hogy kihúztad-e a konnektorból. És akkor megpróbálod elérni a gyerekeidet, akik otthon vannak, de akik nem veszik fel. És akkor hazamész. A vasaló zsinórja általában biztonságos helyen van, nincs bedugva. Vaklárma volt, de egy csomó idegeskedés, idő és energia ment el – feleslegesen.
Nemrég Indiában jártunk páran és egymástól függetlenül az volt az érzésünk, hogy attól a pillanattól kezdve, amint Delhiben kiszálltunk a repülőből, mintha álmodnánk. De nemcsak az ott tartózkodásunk volt álomszerű, hanem visszatekintve a hazai életünk is feloldódott. India minden szempontból annyira más, mint amit megszoktunk, hogy minden pillanata tökéletesen új élményként ér. Az étel, a 28 milliós város nyüzsgése és zaja, a szagok, az arcok, minden.
Elhatároztuk, elővigyázatosak leszünk a kajával, hogy ne szedjünk össze valami idegen lényt a belünkbe. Aztán elvittek bennünket egy hindu templomba Delhi belvárosában, ahol a kezünkbe nyomtak egy poharat valami szent forrásvízzel, amit persze meg kellett innunk. A poharat egy lavór vízben ellötyögtették… Átsuhant lelki szemeim előtt mindazok arca, akik előttem aznap ittak a pohárból. Mind a kétezren… Aztán a kis meditáció végén egy kedves bácsi egy másik lavórból ujjai közé gyúrt egy falatnyi halavát, – grízből készült édességet – és a tenyeredbe nyomta. Meg kellett enni. Ennyit az elővigyázatosságról.
Minden pillanat egy teljesen új tapasztalási univerzum. A megszokott világodat elfelejtheted.
Ez azt eredményezte, hogy kiélesített érzékekkel voltunk jelen. Egyetlen pillanat sem volt olyan, mint amit megszoktunk, vagy amit előre láthattunk volna. Új és friss minden. A tudat kénytelen a lehető legnyitottabb és legbefogadóbb állapotra kapcsolni. Ahogy pedig a tudatod érzékenysége és befogadóképessége felfokozódik, s a jelen pillanat tudatossága erősebbé válik megmutatkozik ennek a pillanatnak a tünékeny mivolta. Ezt úgy nevezték régen, hogy a jelenségek álomszerűek, illuzórikusak. Vagyis a valódiságuk megkérdőjeleződött, hiszen az átélő tudat számára világossá vált, hogy csupán pillanatnyi a léte mindennek. Az előző pillanat véglegesen szétoszlott, múlttá vált, csupán emlékképként idézhető fel; a jövő pillanata pedig még nem létezik. A jelen pedig szempillantás alatt foszlik semmivé.
Amíg az életed jól kiszámítható keretek között zajlik, amíg pontosan tudod, hogy a következő pillanat mit hoz, mert évek hosszú sora igazolta ezt, addig éppen az ismétlődések és megszokások rutinja hozza létre azt az illúziót, hogy ebben valami valóság, valami szilárdság van. Amikor aztán ezt a rutint megtöri valami váratlan esemény, ami kiröpít a sablonjainkból, akkor amellett, hogy ezt kényelmetlennek éljük meg, megtapasztaljuk az élet frissességét és álomszerűségét. Ezért a Buddha a betegség, öregség és halál tapasztalatát az “Istenek Követeinek” nevezte, mert ezek ébresztenek rá a valóságra. A pillanatnyiságra és álomszerűségre.
Ezért indultak hosszú zarándokútra az emberek minden korban, mert eközben minden pillanatban ki voltak téve valami újnak, váratlannak. Nem az volt a zarándoklat értelme, hogy végre odaérjenek a Szent Akármihez, hanem maga az út, amelynek során az előző lépést mindörökre magunk mögött hagyjuk és csak az van, amit éppen átélünk, ami viszont semmilyen szempontból nem illeszkedik a megszokott sémáinkba. Minden pillanat friss. Minden lépés az első és az utolsó. Még sosem történt meg és soha többé nem is fog.
Egy ilyen út nem azáltal éri el a szent célját, hogy az ember bepecsételheti a “zarándokkönyvbe”, hogy teljesítette a túrát, hanem, hogy miközben kiteszi magát a szokatlan és friss élményeknek egyúttal kiürülnek a tudatából azok a sémák, amelyek a megszokott, otthoni életében sematikussá tették a világát. Ezért megyünk el évente párszor nyaralni, mert ilyenkor megtapasztalhatjuk, hogy a rutint megtörve valami eleven áramlás váltja fel a szokásokba kötött energiákat. Ilyenkor persze sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy igyekszünk az új környezetbe belopni a sémáinkat. Thaiföldön is rántotthúst eszünk hasábbal.
Az új mindig félelmetes, ezért törekszünk a biztonságra és a megszokottra. Ezzel pedig megmerevítjük az életet. Az ismert panelekből álló élet ezért valójában valóságnak tűnő illúzió, életnek látszó halál. Valóságnak tűnő illúzió, mert a sokszori ismétlés azt a képzetet kelti, mintha a tapasztalataink mögött volna valami állandó. Életnek látszó halál, mert önmagunkat az ismétlések sémáiból felépített, rögzült és változatlan dologként tapasztaljuk. Az élet azonban folyamatos változás, átalakulás. A változások e szakadatlan áramlásának megtorpanása nem más, mint a szellemi (és akár fizikai) halál.
Amikor a megszokásaink biztonságos világában vagyunk, a tudat szunyókálhat, hiszen semmi értelme ébren maradni, mert az fárasztó. Ehelyett átkapcsolunk robotpilóta üzemmódba és az izmaink elvégzik a munkát anélkül, hogy oda kéne figyelnünk. Ilyenkor történhet meg, hogy hazaérünk egy több órás autózás után és döbbenten vesszük tudomásul, hogy nem tudjuk, hogy értünk ide. A figyelmünk a fantáziáink, emlékeink között bóklászott és csak a “robotpilóta” vezette a kocsit.
És ilyenkor lehet az, hogy nem tudjuk felidézni, vajon kihúztuk-e a vasalót, hiszen nem voltunk éberek eközben.
A szellemi gyakorlat arra szolgál, hogy megtörje a megszokások rutinját és friss szellemmel legyünk képesek befogadni a jelen pillanat valóságát.
Amoghavajra Hargitai Gábor
