25/01/2025
A családi minták megismétlésének cseppet sem elhanyagolható valószínűségével szembesít a 2008-as A szabadság útjai című film. Bár az elszürkülő házasság története az 1950-es évek Amerikájában játszódik, a dráma itt és most is aktuális.
Húszévesen elképzelünk egy életet, látjuk magunk előtt az utat, amit úgy gondolunk, magunknak választunk, és minden megvan bennünk ahhoz, hogy beteljesítsük a vágyainkat. Hozzámegyünk a tökéletes férfihez, elvesszük a tökéletes nőt – és tíz év után ez az „álomvilág” nem más, mint az egyforma napok és rutinfeladatok szinte már őrjítő egymásutánja. Pedig nemcsak várjuk, hogy megtörténjenek velünk a dolgok, hanem teszünk is értük, mégis – addig nem látott – belső falakba ütközünk.
Ha lehalkítjuk magunkban a saját érzéseinket, és hideg fejjel nézzük ennek a kétgyermekes családnak az életét, akkor nem értjük, mi a problémájuk. (Milyen gyakran találkozhatunk ezzel a hozzáállással a saját életünkben is! Ez az az állapot, amikor nem rezonálnak ránk mások: ahelyett, hogy empátiával közelítenének felénk a tények alapján ítélik meg, hogyan is kellene éreznünk magunkat.)
Míg a feleség a háztartás és a gyermeknevelés feladatait látja el, a férjnek stabil munkája van, tíz éve ugyanott dolgozik, eltartja a családot. Nincsenek adósságaik, sőt, megtakarításuk is van – pont annyi, amennyiből még álmodhatnának egy nagyot.
A nő rutinmozdulatai, arcának egyre feltűnőbb élettelensége, a végeláthatatlan egyformaságban sorjázó napok azonban a néző számára nagyon is ismerős érzéssel töltik meg a filmet. A monotónia, a nem megerőltető, de a hétköznapokat reménytelenül elszürkítő napi feladatok sokasága könnyen beszippant. A feladatok, amiket egyszerűen el kell végezni: a reggeli-, az ebéd-, a vacsorakészítés, a tálalás, az elpakolás, a gyerekek ellátása, a pénzkeresés… Az alapvető szükségleteink kielégítése mellett az élmények könnyen zárójelbe kerülnek.
A filmbeli házaspár is új életről álmodozik, ami ismét elevenséggel tölti meg őket – pedig az sem ígér többet vagy jobbat, egyszerűen csak a sok egyformaság után valami mást. A film egyik visszatérő eleme a férfi félelme attól, hogy az élete hasonlóvá válik apjáéhoz, aki húsz évig dolgozott ugyanott, ahol most ő „húzza az igát”. Még elevenen él benne az egykori kisfiú viszolygása a mostanra szinte megszólalásig lemásolt életúttól, mégsem könnyű más döntést hoznia. A megszokott, ismert élethelyzetek, érzések, belső vívódások a családi minták megismétlését valószínűsítik, hiába vágynak másra.
(Nem lövöm le a film végét, hátha valaki még nem látta, és kedvet kapott, hogy megnézze.)
A hétköznapokba való beleszürkülés első állomása lehet az első gyermek megszületésének időszaka, egyszerűen azért, mert kikerülhetetlenül a napjaink részévé válik számos rutinfeladat. „És ez már mindig így lesz! Ez már csak rosszabb lesz!” Hányszor halljuk a környezetünkben ezeket a kicsit sem biztató mondatokat…
A párkapcsolatban mindig kell valami, ami új. Valami, ami élmény. Ami más, mint az, ami „hétfőtől péntekig” van. Valami, amit várni lehet. Ami újra és újra kibillent a megszokottból. Persze sokszor érezzük azt, hogy „inkább maradjunk itthon, fáradt vagyok”, de nem érdemes engedni ennek a csábításnak. Ha jót akarunk magunknak, mindig nyitva kell, hogy maradjon bennünk egy ajtó az új vagy a már régen átélt élmények számára – és a legfontosabb, hogy ezeket együtt éljük át.
(Lukács Liza: Hogyan szeretsz? Kötődési sebeink gyógyítása)
