15/02/2026
A minap egy jóbarátom azt mondta, hogy milyen nehéz is az elengedés.
Eszembe jutott, hogy 5 évvel ezelőtt nekem is erősen ez volt a feladat. Az, hogy engedjek el valakit és emlékszem, hogy nagyon nagy megpróbáltatás volt. Elővettem mindent, ami segíthet, könyveket olvastam, segítőhöz mentem, végül magamban kerestem a válaszokat. Hónapokon keresztül. Végül rájöttem arra is, hogy nincs az a könyv, ami bemutathatná, hogy az elengedés folyamtában hány és hány árnyalat létezik.
Tavaly ismét beköszöntött az elengedés, még inkább embert próbáló arcában.
Édesapám több, mint 1 éves betegeskedés után kórházba került. Nagyon sok és állandó fájdalmat kellett megélnie már a kórházba kerülés előtt. Ez mondatta ki vele, hogy ő már menne. Furcsa volt ez hallanom, de hamarosan elkezdtem együttérezni vele.
Mi férfiak olyanok vagyunk, hogy szeretünk megoldani, elintézni dolgokat, mert ez (is) tesz minket erőssé, hasznossá. Apám különösen ilyen ember volt.
Mindig mindenkinek segíteni akart.
Megcsinálni valakinek valamit.
Vagy helyette.
Elfogadni a munkáért persze semmit nem akart, de ez egy másik történet. Na most egy ilyen férfi, amikor kiszolgáltatott lesz a betegségnek, a körülményeknek…hát az nem semmi állapot. Elviselhetetlen számára.
Megértettem hamar.
Először aggyal.
Elkezdtem elfogadni sok mindent és az ő szemszögéből tekinteni a helyzetre.
Azt is, hogy ez most egy olyan helyzet, amit nem én irányítok.
5 hónapig feküdt a kórházban, ágyhoz kötve. Megfosztva minden szabadságától. A kórházi ágyon fekve sokszor már nem akart velünk (a családjával) beszélgetni. Volt, amikor nem is tudott, olyan gyenge volt. Csak a szemével nézett a szemembe, ami azt üzente „mennem kell”.
És elkezdtem nem ragaszkodni az ő életéhez.
Elkezdtem nem azt ismételni neki, hogy „válaszd az életet!” .
Ehelyett elkezdtem semlegesen (már amennyire lehet) tekinteni a helyzetre. Elkezdtem a tehetetlenségemet a megengedés állapotába terelni. Elkezdtem mantrázni olyan gondolatokat, hogy „minden úgy történik, ahogy meg van írva”.
Nagy tanítás volt ez az 5 hónap.
Hiszek a lélekvándorlásban, de ez az időszak még így is nehéz volt.
Jó sok hazafele utat - a pesti kórházból - végigsírtam.
Októberben elköszönt. A szemével tudott már csak elköszönni.
Én pedig még a fülébe tudtam suttogni másfél nappal a halála előtt: „köszönöm, hogy az édesapám vagy”.
Ma, amikor lemegyek a műhelybe látok néhány fa-megmunkáló szerszámot, amit tőle kaptam. Akkor hozta, amikor már csak bicegve, járókerettel és sok fájdalommal tudott meglátogatni az új házamban. Még akkor is támogatni akart.
Édesapám!
Elengedtelek.
Tudom, hogy ma már boldog vagy minden nap és nincsenek fájdalmaid sem.
Tudom, hogy látsz minket onnan, ahol vagy.
Élem az életemet tovább és esküszöm neked, hogy minden napot szeretni fogok!
Teljes leszek!
Úgy, aki vagyok!
