17/12/2025
A mai napon a demens rèszlegen a Fehérvári Mesecsapat egyik oszlopos tagjànak gondolatait hallhatták lakóink!
Szeretettel küldjük minden kedves követőnknek!
"Rendszeresen járok idősek otthonába. Egyszerűen azért, hogy körbeszeretgessem a lakókat a jelenlétemmel, pusztán azért, mert vannak: hogy emlékeztessem őket arra, hogy létezésük önmagában érték. A legtöbbjük már csak pislákoló fény egy hosszú élet alkonyán: naphosszat a mennyezetet nézik, mintha a csend repedéseiben keresnék a továbbvezető utat. Talán már nem tudják szavakba önteni, de a lelkük egy másik világ felé sóvárog, egy hely felé, ahol újra teljessé válhatnak. Pedig ha felidézhetné mennyi kaland, vágy, siker vagy csalódás útján járt élete során, ha mesélni tudna még a múltról, én örömmel hallgatnám.
Egy-egy ilyen látogatás után gyakran eltűnődöm: nem is tudjuk, milyen szerencsések vagyunk, hogy mi még aktív résztvevői lehetünk az életünknek, és persze azt sem tudatosítjuk lépten-nyomon, mennyi ember útja keresztezte eddig a miénket.
Vajon hányan voltak, akik mellett csak elmentünk? Hány csalódás, harag, megbánás és megbántottság van a hátunk mögött? És vajon mennyi örömöt, boldog pillanatot és mosolyt hoztunk mások életébe?
A párunk, akinek arcát minden nap látjuk, s akinek úgy hisszük, a lelkében olvasunk, mint egy nyitott könyvben, mit érezhet amikor este fáradtan megöleljük?
Mit élhet át a szomszéd, akivel örömmel koccintunk a kerítésen keresztül, miközben megbeszéljük a tavaszi metszés minden fontos részletét. S közben ízleljük a zamatos bort, amit ő a két kezével munkált egész évben?
Ott van a parkolóőr, aki már akkor jegyzi fel a rendszámunkat, amikor még ki sem szálltunk az autóból, s vállát megvonva jegyzi meg felénk, hogy „így jártunk”. Mi pedig vagy egy mosollyal kérve kérjük, vagy néhány keresetlen szóval durván lehordjuk, hogy elkerüljük a büntetést. Pedig lehet, hogy csak egy kis együttérzést szeretne, mert ő sem szereti, amit csinál.
Az út, amin járunk, a mi utunk. De a haragunk, a fájdalmunk, a félelmeink nem csak a sajátunk, ahogy az örömünk, a derűnk és még a humorunk sem. Nem csupán mi szenvedünk, ha bal lábbal keltünk fel reggel, és nem csak a mi napunk derűs, ha vidáman ébredünk. Apró pillanataink találkoznak mások pillanataival, s így történeteket írunk, amikről nem tudunk, olyan emberekről, akiket nem ismerünk.
Nem tartjuk számon a kapcsolódásainkat. A kapcsolatainkat se mindig.
A párunk, a gyerekeink, a szüleink és testvéreink azok, akik a legközelebb állnak, vagy állhatnak hozzánk. Ők azok, akikről úgy hisszük, a legjobban ismerjük, akiket nap mint nap látunk, a napi rohanás, munka és szétszórt gondolataink után mellettük tudunk megpihenni.
Aztán ott vannak a barátok. Ha szerencsések vagyunk, van időnk egymásra, figyelemre, meghallgatásra. Ők azok, akik a mindennapok szürkeségébe színeket és mintákat hoznak, felemelnek vagy lehúznak. De ha tényleg szerencsések vagyunk, önzetlen barátokra lelhetünk. Úgy hiszem, gyakran alábecsüljük a barátságot.
Egy idősotthonba járok. Hétről hétre ugyanazok vagy új, ismeretlen arcok fogadnak – néha tekintetük éber, máskor a semmibe réved. Mégis mindegy. Nem visszajelzésért vagy háláért megyek, hanem azért, mert a jelenlétük valahogy nyomot hagy bennem.
Még azok is, akik már nem tudják szavakba önteni vagy gesztusba formálni, hogy érzékelik a jelenlétemet, valami leheletfinom módon emlékeztetnek arra, mi fontos igazán. Mintha a szavakon túli, lélektől-lélekig ható kapcsolódás beszélne hozzám: és ez a láthatatlan, hallhatatlan csend az, ami újra és újra visszahív."