26/09/2025
Megtörten adni önmagunkból 🤍
Sokáig halogattam, hogy erről beszéljek, nem tudtam, hogy készen állok-e rá. Még talán most sem, de úton vagyok abban, hogy megdolgozzam a velünk történteket.
Rajongásig szerettem a hivatásomat, gyerekekkel, édesanyákkal lenni, s mindig is vágytam arra, hogy én is anya lehessek, s mindent megadhassak a gyermekemnek. A fejemben kész tervek voltak, hogy hogyan ringatom, szeretgetem, hogyan játszunk, tornázunk, milyen programjaink lesznek majd. Úgy éreztem, hogy mindaz, ami én vagyok, s ami bennem van kreativitás, gyerekekhez való érzék, s vágy erre az időszakra, lehetővé teszi, hogy igazán különleges gyerekkort adhassunk a hozzánk érkező babónak.
De az útunk másképp alakult. Már a szülés után éreztem, hogy valami nincs rendben, hogy az a fájdalom, amit érzek nem csupán a császármetszés velejárója. 2 nap után hazaengedtek bennünket, s aznap este, amikor az első esténk lehetett volna hármasban engem mentő vitt el, s utána az első 2 hónapunk leforgása alatt még 4-szer kellett hozzám mentőt hívni. 2 hónapig nem tudták mi okozza a fájdalmaimat. Vizsgáltak tüdőembóliára, kezeltek tüdőlebeny részleges összeomlásával, bordaközi ideggyulladással stb., majd magánúton mentünk tovább, miután 2 hónap alatt eljutottam odaáig, hogy segítség nélkül nem tudtam felállni, járókeret nélkül nem tudtam menni. Az MR vizsgálat kimutatta, hogy 9 csigolyám roppant össze. Lesújtott ez az egész. Hihetetlen utólag visszagondolni arra, hogy mit bír el a női test, ha anyává válik. Még hordoztam is magamrakötve a babánkat, a fájdalom ellenére is, összeszorított fogakkal, mert hajtott az, hogy tudjon békésen aludni napközben. Elláttam őt egyedül, s a házat is, csak aztán egyre és egyre rosszabb állapotba kerültem. Volt, hogy úgy jött ki mentő, hogy mozdulni sem bírtam, csak üvöltöttem a fájdalomtól. Életünk legijesztőbb 2 hónapja volt.
S két hónap után ott voltunk, hogy mindenki értetlenül állt az egész diagnózis előtt, hogy ez hogy történhetett, s hogyan tovább?! Azt se tudták, hogy akkor most fűzőben feküdnöm kell-e, hisz 2 hónap eltelt mindennemű kezelés és fekvés nélkül. Próbáltak rájönni, hogy hogy történhetett ez, 27 évesen.
Olyan kilátástalannak tűnt minden, de mégis örültem, mikor végre kiderült, hogy mi okozza a fájdalmaimat. Azt éreztem, hogy végre nem csak azt hiszik, hogy beképzelem (volt olyan orvos, aki be akarta hívni a férjem, hogy megkérdezze, milyen a fájdalomküszöböm, s volt aki azzal köszönt el, hogy "majd ha mellgyulladása lesz, megtudja milyen az igazi fájdalom"). Abban reménykedtem, hogy kitalálnak egy kezelési módot, s pár hét alatt összeforr, s visszakapjuk a normális életünket. Nem így lett. Ott találtam magam, hogy genetikai vizsgálaton vagyunk Pesten a Ritka Betegségek Intézetében. Majd jött 3 hét idegörlő várakozás, s a pozitív eredmény egy ritka genetikai mutációra, ami a csontosodás zavarát okozza. Úgy éreztem, belekerültünk egy véget nem érő sötét alagútba, hisz magától a csontosodás, összeforrás nem indult el, még 4 hónap elteltével sem. Azt mondták, hogy egy zacskó zsemlét sem emelhetek, mert az újabb összeroppanásokat okozna. A műtét sem lehetséges, mert a cementes feltöltést, csavarozást sem bírná ki a csontozatom. Szoptatni szerettem volna, de négy hónap után el kellett búcsuznunk a szoptatástól is, hogy elkezdhessem az infúziós terápiát, ami segíthet. Úgy éreztem semmim nem maradt. Nem vehetem fel a babámat, nem szoptathatom, nem tudom neki megadni azt, amit szerettem volna, s magamat is kezdtem teljesen elveszíteni. Azt éreztem, hogy nem tudok az az anya lenni aki szerettem volna, s egyedül magamat sem tudtam ellátni, nemhogy a kisbabánkat. Megrabolva éreztem magam ettől az időszaktól. Mások babocáit tudtam ringatni, tornáztatni, felvenni, ha ölelésre volt szükségük, s az én pici babámnak ezt nem adhatom meg, mert ha felveszem, akkor azzal megkockáztatom, hogy később se lehessek úgy mellette, ahogy szeretnék. Haladtunk a sötét alagútban, s az újabb vizsgálatok, eredmények még mindig nem láttatják a végét ennek az egésznek.
Nagyon nehezen tudtam elfogadni, hogy ez a mi útunk, de nagyon hajtott az, hogy a babánknak így is megadhassam mindazt, amit csak tudok. Új, sajátos megoldásokat mindenre. Ezek lettek a lámpások az alagútunkban. Egymás mellett fekvős "bújci idők", sok éneklés, mesélés, beteg ágy kapaszkodójára aggatott szalagok, amiket imádott, ahogy mozgattam felette, elektromos ággyal való fel-le mozgás ringatás gyanánt. Próbáltam abból kihozni mindent, amim maradt. Rettegtem, hogy hogy fog így kötődni, hogy meg kell várnom, hogy más odajöjjön felvenni, amikor sír, én meg csak ottlenni és simogatni tudom, de nem reagálhatok úgy, ahogy ő szeretné. Sokszor emelgeti a popóját, hogy vegyem fel, s a szívem összeszorul, hogy nem tehetem, de mégis a kettőnk között lévő kötődésnek még ez sem tudott ártani. Olyan erős az a szeretet ami van közöttünk, s olyan csillogó szemekkel tud rámnézni a korlátaimat nem éreztetve, ami felülír mindent. Pedig nem tudtam mindent megadni, csak abból tudtam adni, ami megtörten voltam. S neki elég voltam és vagyok így is.
Egyszer hallottam, hogy egy kisfiú elment vendégségbe, ahol tejbegrízt kapott reggelibe, ami nem ízlett neki. Hiányolta belőle a csomós grízdarabokat, ami az anyukája által csinált tejbegrízben benne van. Neki a mások által nem tökeletes tejbegríz volt a legjobb.
S én is ezt érzem. Megtörve, korlátozva vagyok, s így próbálok adni neki szeretetet, gondoskodást, s az ami az én szememben nem elég, nem elég jó, az neki minden.
A születése óta eltelt 7 hónap, még mindig nem vehetem fel, de ha a kezembe teszik, már megtarthatom, sokat játszunk, bújunk, babakocsiban tolva mutatom neki meg a világot. Még úton vagyunk, én is abban, hogy ezt az egészet feldolgozzam, s abban is, hogy helyrejöjjek, s meglássam azt, hogy mi lesz ezután. Sokszor elhatalmasodik rajtam a veszteségérzés, de mindig ott van egy grízdarab, ami a babámnak elég jó. S ha te is úgy érzed, hogy most nem vagy jól, vagy nem érzed magad elégnek, elég jó anyának, akkor is tudd, hogyha megtörten is adod magad, akkor is szeretettel fog rádnézni, s elég leszel neki, teljes valóddal, ami vagy, akkor ott! 🤍
