30/06/2025
Azt hiszem az elmúlt időszak nagyon tanít arra, hogy abban találjam meg önmagamat, a jót, amim van, s ne arra vágyjak, ami nem lehetséges.
Anyaként talán az egyik legtöbb aggódást okozó terület a gyermekünk táplálása. Még most is sokszor kell szembesülnünk kéretlen tanácsokkal, vagy azzal, hogy mennyire tabuként, sztereotípiákkal van övezve ez a terület. Mondhatni kész küzdelem magabiztosnak maradni, egy mindent is megkérdőjelező véleménycunamiban, ami sokszor körülvesz minket.
Mikor dolgoztam, láttam rengeteg sikerélményt és szomorúságot, bizonytalanságot is.
Csomagoltam kfc-s papírba házi csirkenuggetset, nyúlkáltunk különböző anyagokban, hogy egy picim ne öklendezzen bizonyos ételektől. Küzdöttünk feszesség ellen, hogy könnyebben menjen a szopizás, erősítettünk arcizmokat, hogy menjen a szívószállal ivás, rágás. Azt gondoltam, ha valaki, akkor én rugalmasan állok ehhez a területhez, mert láttam, hogy mindenből ki lehet hozni a jót, s láttam sok szuperül kötődő anya-gyerek párost is, függetlenül attól, hogy épp anyatejjel vagy tápszerrel táplálták a babájukat. 🤱🏼👩🍼
Aztán bekapcsolt valami anyai dolog, egy egészen más működés. Az elején nagyon küzdöttem a szoptatással, majd harcoltam hogy szoptathassak még. Volt hogy fájt, volt hogy a lelkem esett darabokra, hogy a nehezen fejt tejet ki kell öntenem, s volt hogy azt éreztem nekem van a világon a legjobb dolgom, hogy így táplálhatom a babánkat, s büszke voltam, hogy sikerült! Volt hogy nem tudtam jobb dolgot elképzelni, mint az a huncutkodás, bújci, ami a szopizáskor volt, s volt hogy szinte mindent megadtam volna 10 perc szünetért, mikor növekedési ugráskor szopimaraton volt. Volt, hogy mások felé bizonygattam, hogy normális, hogy ennyit van ciccin a babánk, s volt hogy magamat kellett meggyőznöm, hogy bízzak a testemben, tudja, hogy mennyi tejre van szüksége a babámnak. Én aki a kórházban könyörögtem a tápszerért mikor még nem volt tejem, legalább olyan hevesen álltam ellen a tápszerre váltásnak, mikor az szükséges volt a saját egészségem miatt, hogy elkezdhessek egy olyan kezelést, ami lehetővé teszi, hogy később is jelen lehessek az életében. Féltem, hogy elveszítem azt a bensőségességet, közelséget a babámmal amit a szoptatás adott, s féltem, hogy a tápszerkészítés mennyivel macerásabb lesz, s hogy fog reagálni a babám arra, hogy várnia kell, míg én elkészítem.
Majd eljött a nap, amitől hónapokon át tartottam. Sokat sírtam, mikor elbúcsúztunk a szopizástól, azt éreztem, hogy nem tudok valamit megadni a babámnak.
A munkám során könnyen tudtam át/tobábbkeretezni a nehéz helyzeteket, hogy azokban meglássák a családok a reményt, az erőforrásokat, amire építkezni tudnak. Akkor ott nekem volt szükségem arra, hogy valaki átkeretezze a csalódottságomat. Bocskai Irci (akiért végtelenül hálás vagyok, mert nagy biztonságérzetet adott az átállásban) mondta, hogy ne azt lássam, hogy csak ennyire voltam képes, hanem tekintsek úgy erre az egészre, hogy tudtam adni 4 hónapot a babámnak, anyatejesen.
Szépen lassan a szomorúságomat felváltotta a hála. Majd jött egy egészen új felismerés, ami felülírta a veszteségérzésemet. Az, hogy mennyivel több van a mi kapcsolatunkban. Hogy szopizás nélkül is van bújcink, van sok kapcsolódásunk, sok meghitt pillanatunk. Megtaláltuk magunkat a cumisüveges evésben, kitapasztaltuk, hogy hogy jó nekünk. S látva a babánkat, azt, hogy mennyire rugalmasan és türelmesen vette ezt az egész hullámvasutas utat, s hogy milyen vidám baba, rájöttem arra, amit már fejben eddig is tudtam, hogy nem azon múlik a kapcsolatunk, hogy anyatejes, vagy tápszeres, hogy lát sírni, hogy látja a korlátaimat, hanem azon, hogy mennyire próbáljuk kihozni a jót a helyzetekből, megragadni azokat a pillanatokat, amik nem jönnek vissza. 🤍
Útravalóul:
Ha az anyaságodra gondolsz, neked mi az a küzdelmed, amiben veszteségérzésed van, vagy amiben nem látod a reményt? Hogyan kereteznéd át, azt amiben vagy? Ha nem megy, gondolj egy anyatársadra, aki hasonló helyzetben van, te mivel bátorítanád őt? ✨️
Ölelés minden anyukának!
