26/09/2025
Egyszer egy terapeuta azt mondta nekem: "Péter, ne próbáljon mindent megmagyarázni és racionalizálni!"
Jogos. Az ember alapvetően jelentésadó gép - de én még ezen felül is elég intellektualizáló típus vagyok. Magyarázom a valóságot. Tetszetős elméleteket gyártok. Modellezek. Ez a hétköznapokban egyébként szuperjó eszköz: ebből élek. A társadalom, a kultúra körülöttem jutalmazza ezt az én fejlett eszközömet, az intellektusomat.
Mégis, van olyan, amikor a téli kabát, ami olyan jó szolgálatot nyújtott a hóviharban, bent a fűtött szobában már teherré válik. A kalapács, amivel olyan jó volt szögeket beverni, haszontalannak bizonyul, amikor meg kell varrni egy elszakadt ruhát.
Így van ez az intellektusunkkal is.
Rá kellett jönnöm, hogy néha visszafog. Nem mindig az a célja, hogy jobban megértsem a valóságot. Ó nem. Sokszor a saját magyarázataimat védőpajzsként húzom magamra. Magabiztosságot adnak. Komfortérzetet. Védenek, hogy ne hulljak ki a külső káoszba.
És persze mi tagadás: van ennek egy gender-vonzata is. Mi, pasik, nagy magyarázók és nagy megoldók vagyunk. Elengedni az érzelmeket? Sírni? Az "nőies". Nehogymá. Ne legyél már csicska. Inkább magyarázd meg magadnak! Ok-okozat, szevasz.
Mitől félek? Inkább az a jó kérdés, hogy kitől. Attól a belső gyerektől, aki még mindig ott lakik bennem. Félek attól, hogy újra átélem azt a tehetetlenséget, azt a kiszolgáltatottságot, amit az a gyerek érzett. És akkor megszégyenülök és nem leszek szerethető. Ezért aztán magyarázatokba fojtom.
Máté Gábor mesélte, aki egyébként szintén nagy magyarázó, hogy egy pszichedelikus terápia során eljött egy olyan pillanat, amikor zokogni kezdett. Újra azzá a kisgyerekké vált, aki a holokauszt idején volt, amikor az anyja kénytelen volt elrejteni őt egy másik családnál. "Ne haragudj, hogy ilyen sok gondot okoztam neked," fakadt ki sírás közben a terapeutának. Aki átlényegült az anyjává. Katartikus élmény volt számára.
A trauma beleíródik a testünkbe, elraktározódik mint energia, áthuzalozza az idegrendszerünket. Sejt szinten tör elő és hirtelen anyátlan gyermekké tehet minket váratlan helyzetekben. Valahol nem elég vele pusztán az intellektus szintjén foglalkozni - a szavakkal kifejezhető valóságon túl (is) van vele dolgunk.
Bár jómagam még nem voltam pszichedelikus terápián, előfordult már velem hagyományos terápia során, hogy a Fene Nagy Intellektusom egyszer csak csődöt mondott. Egyszerűen feltört valami elementáris erejű érzelem, a racionalitáson túlról. Nagyon mélyről, nagyon régről. És bummm - lefagytam. Percekig képtelen voltam megszólalni. Sírás fojtogatta a torkomat.
És ilyenkor baromi jó megtapasztalni, hogy ezt egy biztonságos térben, egy támogató jelenlét mellett teheted meg. Ahol a kontroll-vesztés, a káosz nem mindig rossz: mert tudod, hogy van, aki elkapjon, van, aki tartsa neked a teret, aki tanúskodjon melletted, ha úgy érzed, hogy nem vagy méltó a létezésre. A kontrollnak ez az elengedése és az irányított káosz: ez a terápia valódi haszna, egyébként csak a felszínt kapargatod.
(note to myself)
kép: Briton Riviere, Hűség
