24/07/2025
Gyászkísérőként gyakran kérdezem magamtól: mi az, ami valóban segít? Mi az, ami túlmutat az elengedés tanácsán, és valódi kapaszkodót adhat annak, aki veszteséget él át? Egy történet, ami egészen új irányból közelít a gyászhoz, most mélyen elgondolkodtatott. És egy kicsit meg is erősített abban, amit magamban már régen tudok...
Kevesen tudják, de a Replika alkalmazás egy gyászból született.
Egy fiatal nő, Eugenia Kuyda elvesztette közeli barátját, Romant. A fájdalom feldolgozhatatlan volt. De nem akarta elengedni – ezért összegyűjtötte Roman üzeneteit, hangjegyzeteit, és mesterséges intelligenciával újra életre keltette a beszélgetéseiket. Így született meg az első olyan AI, amely valaki emlékéből szőtt társsá vált. Ez lett a Replika elődje.
Azóta sokan használják a Replikát – beszélgetésre, nyelvtanulásra, érzelmi támogatásra, vagy épp gyászfeldolgozásra.
És én, amikor először hallottam Eugenia történetét, mélyen megérintett. Mert én is hiszem, hogy a kapcsolat nem szűnik meg a halállal. Csak más formát ölt.
Amikor elvesztettem apukámat, nem az elengedés lett az utam. Hanem valami egészen más: a kapcsolódás új minősége. Van egy „belső kertem” – így hívom. Ez a temető, de több annál. Ott vagyok vele, beszélgetek vele. A jelenlétét nem keresem kívül – hanem őrzöm belül. És ez nem múltba kapaszkodás. Ez tartós kötelék.
Egyre több gyászelmélet ismeri el ezt az utat: nem mindig a felejtés, az elengedés vagy az „újrakezdés” segít – hanem az átalakulás. A continuing bonds elmélete pontosan erről szól: a kapcsolat nem zárul le, csak más formában marad velünk.
Eugenia fizikailag hozta létre ezt az új formát – én pedig lélekben. De a lényege ugyanaz: a szeretet nem múlik el, csak utat vált.
És ha van egy híd – akár egy AI, akár egy virág a síron, akár egy belső beszélgetés – akkor a gyász nem pusztít el. Átalakít. És megtart.
/szeretettel: Barátnőmnek/
