27/01/2026
Szülősebek feldolgozása, saját felelősségvállalás!
06-30/234-7474
www.barkalelkigondozo.hu
“Gyakori, hogy a terápiába járó felnőtt kliens szembesíti a szüleit azzal, hogy mit vétettek gyerekkorában, mert a kliens eljut oda a terápiás munka során, hogy megérti a felnőtt működésének a gyermekkori sérülésekből fakadó gyökereit.
Ezt a szembesítést nagyon sokféleképpen lehet tenni, és bizony van olyan helyzet, amikor nem érdemes és nem is szabad durván szembesíteni a szülőket, hiszen idősek, sérülékenyek, esetleg néhány évük van már csak hátra. Ilyenkor, ha belátnák, hogy mit hibáztak az életük során, akkor át kellene írni azt a pozitív életképet, amiért egész életükben dolgoztak. Erre már 75-80 éven felül nem képesek az emberek, hiszen akkor boldogtalan időskor várna rájuk. Éppen ezért tudattalanul védekeznek, hárítanak, hiszen már ebben az életszakaszban mindenki azért dolgozik, hogy megnyugodva, elégedetten zárja le az életét, ezért ez a szembesülés és a belátás ilyenkor már szinte lehetetlen.
Lehet, hogy már nem képesek befogadni az információkat, vagy éppen nem értik, mi baja van a felnőtt gyermeküknek. Ilyenkor hangzik el, hogy az a hülye pszichológus telebeszélte a fejedet képtelenségekkel. nem értik az idősszülők, hogy a gyermekük miért szeretne hirtelen változtatni, amikor eddig jól működtek a dolgok.
Eléggé szürreális, szokatlan és elfogadhatatlan lehet ez az élmény számukra, hiszen eddig úgy tűnt, hogy jól működtek a dolgok, és ez a működés hirtelen, egyik napról a másikra gyalázatos tettekké válik. Ha van mód a szülőkkel beszélgetni, ahol a konstruktív megoldásokról is szó esik, akkor jó esetben az egy folyamatos párbeszéd lesz, ami sorozatos, szeretetteljes határ egyeztetésekből áll.
Azt szoktam mondani a klienseimnek, hogy nem a szülők járnak terápiába, ezért nem csupán a szülőktől várunk változást, sőt van olyan, hogy egyáltalán nem tőlük. Ha nem sikerül a szülőket belátásra bírni, mert ellenállnak és önmagukat védik, akkor a már felnőtt gyerekeknek lesz a feladata, hogy feldolgozza a traumákat, és elfogadja azt, hogy neki ilyen gyermekkor jutott. Érdemes túllépni ezen, és tanulni a szülők hibájából, és a saját gyermekeinkkel már másként csinálni. Mi ezt tudjuk adni a gyermekeinknek, ehhez viszont túl kell lépni a hibáztatáson, és felnőtt minőségben magunknak kell megtenni mindazt, ami jobbá teszi az életünket. Ez is a saját fejlődésünket szolgálja.”
(Bibók Bea)