Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Vármegyei Levéltára

14/08/2025

Ma egy köztiszteletben álló apácáról, Erdélyi Margit nővérről (másként Erdélyi M Eustella, vagy Erdélyi Eustella), a Ferenc József Nőnevelő Intézet egykori tanáráról és az intézet főnöknőjéről készültünk ismertetővel. (Az apácák gyakran nem használtak pontot a rövidített nevük után.)
Erdélyi Margit édesapja Erdélyi Imre főgimnáziumi tanár, édesanyja Novák Malvina (házasságkötés: 1876) volt, a család Szatmárnémetiben élt. Margit születésének pontos dátuma jelenleg nem ismert, feltehetően 1893-ban vagy 1894-ben történt.
Erdélyi Margit dr. Kepes János székesfehérvári királyi közjegyző irataiban is feltűnik (1931-ben egy úgynevezett generális meghatalmazást adott édesapjának, hogy Margit édesanyja néhai Erdélyi Imréné Novák Malvina hagyatéka ügyében eljárjon). A közjegyzői okirat alapján tudható, hogy a család a Szatmárnémeti, Majláth utca 2. szám alatt bírt ingatlant. Vélhetően ez volt a családi otthon már Margit születésének idejében is. Bár az okirat a „székesfehérvári Ferenc-József Nőnevelő főnöknőjére” mint székesfehérvári lakosra hivatkozik, Margit számos helyen megfordult és megtelepedett élete folyamán, de gyermekévei szülővárosához köthetőek. Margit mind az alapfokú, mind a pedagógia tanulmányait helyben kezdte meg.
Feltehetően az édesapjának, Erdélyi Imrének szakmai tevékenysége inspirálhatta Margitot a pályaválasztásban és hivatásának életen át való gyakorlásában. 1904-ből rendelkezünk adattal az édesapa oktatói eredményeiről: a „[…] főgimnázium tanára e hó 10-én töltötte be 30 éves szolgálatát, melyből egy fél évet töltött el Magyarbánhegyesen, 21 évet Szatmáron, mint elemiskolai tanító s a többit ugyanitt tornatanári minőségben. Erdélyi Imre ezalatt szaktudásával, emberszerető bánásmódjával nemcsak a tanügynek tett igen hasznos szolgálatot, hanem a társadalom terén is közszeretetet vívott ki magának. Hivatásos működése mellett a helyi lapoknál és a fővárosi lapoknak is avatottan dolgozott.” A házaspár hat gyermeke (Margit, Imre, Béla, Géza, Rezső, Olga) közül Margit választott egyedül egyházi oktatói pályát (fivére Béla világi tanári pályára ment).
1908-ban már feltűnik a fiatal lány neve a helyi sajtóban, közszerepléséről a szatmári református tanitóképző és felsőbb leányiskola hangversenye kapcsán került szó: „[…]tanárikara és ifjúsága f. hó 12-én konczerttel egybekötött tánczmulatságot rendez a Pannónia helyiségeiben. A mulatság műsora, mely iránt már óriási érdeklődés mutatkozik, a következő: 1. A hírnök. Élőkép. Szereplők; Baumann Apolónia, Mauritz Margit, Huszár Ilona, Székely Piroska, Fogarassy Margit, Erdélyi Margit, […] 2. Tündérmese, Tréfás bohózat táncczal.” Nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy a hangversenyen fellépő Erdélyi Margit a későbbi intézeti főnöknő volt, ugyanis élt helyben egy névrokon pályatársa is (a hölgy felnőttként zenetanárként működött). Margit 1910-es évekbeli névváltoztatása könnyíti meg a két tanárnő későbbi életrajzi adatainak elkülönítését, ugyanis az irgalmasrend tagjaként Margit elkezdte az Erdélyi Eustella, illetve Erdélyi M Eustella nevet használni.
1911-ben Margit édesanyja elhunyt, ami megrendít***e a családot (feltehetően Margit pályaválasztására is befolyást gyakorolt). A hölgy haláláról fellelhető a gyászjelentés, továbbá a Szamos című helyi újság is beszámolt a tragédiáról: „Súlyos csapás érte Erdélyi Imrét, a kir. kath. főgimn. köztiszteletben álló tanárát. Felesége, szül. Novák Malvina hosszas betegeskedés után tegnap elhunyt. A megboldogult 60 éves volt és 35 évig élte férjével a legboldogabb családi életet. […] A megboldogult uriasszonyban férje egy példás hitvest, hat gyermeke egy forrón szerető minta-anyát vesztett el. Azon ritka asszonyok közül való volt, akiknek egész világuk a családi tűzhely, minden szeretetük annak tagjai között oszlik meg és minden boldogságuk onnan ered ki. […] Erdélyi Imre a maga, gyermekei és rokonai nevében is mély fájdalommal, de Isten akaratán megnyugodva jelenti, hogy szeretett jó felesége Erdélyi Imréné szül. Novák Malvina, a leggondosabb édes anya, nagyanya, testvér és rokon, áldásos életének 60-ik évében, miután négy évig tartott, nagy türelemmel és Istenbe vetett bizodalommal viselt betegsége folyamán a szentségekben buzgón és ájtatosan többször részesült, f. hó 22 én délután fél 3 órakor az Urban csendesen elhunyt. Megboldogult drága halottunkat f. hó 24-én, pénteken délután 3 órakor temetjük a Majláth utca 2. sz. házból, lelke üdvösségéért pedig a szentmise-áldozatot f. hó 25-én délelőtt 10 órakor mutatjuk be a székesegyházban.”
A tragédia nem törte meg Margitot, nem adta fel tanulmányait és beiratkozott a Szatmári Irgalmas Nővérek Társulatának helyi tanítóképzőjébe. A Páli (Paulai) Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek Társulata az első magyar alapítású női szerzetes közösség, amelyet Hám János szatmári püspök alapított Szatmárnémetiben (az itt épült ún. anyaházat Hild József tervezte). 1842. augusztus 29-én érkezett Strasser Xavéria nővér öt társával a rendházba, első munkakörük a katona-leányok tanítása volt, de hamar feltűntek a nővérek a kórházi betegágyak mellett és a szegényházban is. A rendnek egész hálózata jött létre, 1866-tól már különféle iskolatípusokat működt***ek óvodától a tanítóképzőig, emellett lányok részére árvaházakat és internátusokat tartottak fent. Trianon után a szerzetesi közösség megmaradt, viszont három új tartományt kellett létesíteni: Romániában Szatmáron, Csehszlovákiában Rozsnyón, míg Magyarországon Esztergomban alakult tartományi központ. A magyarországi rendtartományban 32 helyszínen több mint 600 nővér teljesített szolgálatot: tanított, betegeket ápolt, időseket gondozott és saját maga fenntartására tanítóképzőt, ápolónőképzőt, gazdaságot, mosodát, varrodát, konyhát és lelki központot működtetett 1945-ig (a rend 1990-ben szerveződött újjá Magyarországon).
Margit 18 esztendős volt a rendbe való belépésekor, ami magas életkornak számított a kolostori élet választásához. 1912 júliusában tett képesítő vizsgát a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdájában (1878-ban alapította Dr. Samassa József egri érsek) és oklevelet nyert. Végzettsége kapcsán nem egyértelműek az információk, ugyanis a sikeres vizsgáról szóló beszámolója szerint a zárda óvónőképzőjében óvónői oklevelet nyert, 1915-ben viszont már tanítónőként működött. Tehát 1915-ig vélhetően külön tanítói tanulmányokat folytatott, mivel a később keletkezett iratok már magyar-német nyelv, történelem és földrajz szakos okleveles polgári iskolai tanárként hivatkoznak rá (a rendnek volt tanító- és óvonőképzője is a zárdában), vagy pedig az óvónői képesítés elírás volt.
Erdélyi M Eustellaként először Gyulafehérváron (1858-ban nyílt) „találkozunk vele” az irgalmas nővérek oktatói közt az 1912/1913-as tanévben. Az intézmény egyszerre volt internátus, elemi- és polgáriiskola, de betegápolói teendőket is elláttak a nővérek. Ebből az időszakból Margit Eustella tevékenységéről további részletek jelenleg nem ismertek.
1915-ben már a szatmáriak vezetése alatt álló Esztergom-Vizi Városi Érseki Nőnevelő-Intézetben teljesített szolgálatot. Erdélyi M Eustella irgalmas nővér, az I/A osztály osztályfőnöke volt és magyar nyelvtant, szépírást, illetve földrajzot tanított saját diákjainak. Emellett az I/B osztályban hittanelemzést oktatott, továbbá felügyelő tanár lett a „belnövendékeknél”.
1918-ban újabb tragédia érte az Erdélyi családot, Margit testvére elhunyt: „Egy szép reményekkel indult, törekvő, megelégedett pályát, ősz apának szerető szivével, testvérek rajongásával körülölelt fiatal életet tört ketté rideg csontkezével a könyörtelen halál. Igazi, nagy részvéttel értesülünk róla, hogy Erdélyi Béla, a szatmári kir. kath. főgimnázium fiatal tanára péntekre virradó éjjel fél 2 órakor hat és fél hónapig tartott súlyos betegség után 36 éves korában elhunyt. A fiatalon elhalt tanár fia Erdélyi Imrének, a kath. főgimnázium régi, érdemes és népszerű tanárának, aki hét évig volt Déván tanár. Innen egy évvel ezelőtt helyezték át Szatmárra, ahol azonban meg sem kezdhette működését, mert be kellett vonulnia katonának. A katonai orvosi vizsgálat során megállapították, hogy tüdőcsúcshurutja van s ennek gyógykezelésére 4 havi szabadságot kapott. Aznap, amikor a szabadsága letelt, lázas beteg lett, mellhártyagyulladást kapott. […] Aggódó édesapja egy hónap előtt hazavit***e lakására, de sem az orvosi tudomány, sem a szerető apa, sem rajongó nővérének odaadó gondos, szeretettől teljes ápolása nem tudták megmenteni.”
Margit 1928-ban került az irgalmasok fehérvári nőnevelőjébe, ekkor már jellemzően Eustellaként szerepel a forrásokban (kivéve a közjegyzői iratokat). A „nőnevelde” főnöknőjét, Stupiczky M Raineriát (1919–1928) váltotta intézményvezetői pozíciójában. Eustella 1934-ig látta el a főnöknői teendőket. Ebben az időszakban az irgalmas nővérek nem csak a megyeszékhelyen tartottak fent rendházat, hanem Alcsúton (Markovits M Gizella főnöknő vezette), Velencén (vezető: Pászthy Hildelitha), Fehérvárcsurgón (főnöknő: Barca Adelinda), Martonvásáron (Markovits Gizella) működtek, továbbá a fehérvári kórháznál is jelen voltak az apácák Schächter M Sérafia főnöknő vezénylete mellett.
Az Eustella nővér által irányított fehérvári nőnevelő a város nagy múlttal bíró intézménye volt, jelenleg a levéltár egyik szárnya is itt található. (A Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Vármegyei Levéltára a mai Szent István tér 2. és 3. számú épületében található, két szakaszban költözött be ide az intézmény.1975-ben és 1979-ben vette birtokába az ingatlant, előtte a levéltár a megyeházán működött.) A leánynevelés Székesfehérváron a 19. században két intézmény között oszlott meg középfokon: a Ferenc József Nőnevelő Intézet és a városi Árpádházi Szent Margit Leánygimnázium közt. Királyhegyi Farkas Ferenc nagyprépost alapította meg a nőnevelő intézetét, ahol a „Hit és erkölcs tudományát, a Női kiműveltségre szükséges tudományokat, kézimunkát, a gazdasági, házi- rendtartási ösmereteket, társalkodási szabályokat” tanulhattak a lányok. Az intézet alapkövét maga Ferenc József t***e le 1857-ben, mivel Farkas Ferenc az ő nevét választotta megnyitandó intézetének. Az uralkodó ellen 1853-ban elkövetett Libényi János-féle (csákvári születésű mesterlegény sikertelen merénylet ösztökélte a nagyprépostot erre a kiengesztelő gesztusra. Farkas Ferenc „leghűbb jobbágyi hálából […] Isten dicsőségére, a boldogságos szűzanya és minden szentek tiszteletére, a római katholikus hit virágzására, szülővárosom díszére, javára” alapította meg intézményét. 32 ezer forintot és saját házát ajánlotta fel alapítólevelében a halála után felállítandó nőnevelő intézetnek (Ehhez az alaphoz járult hozzá a város, azonban a megyés püspök 1862-ben visszafizette a város 5000 forint építkezési hozzájárulását és lemondott az évi 400 forintnyi szubvencióról is, hogy egyházi alapítású intézmény maradhasson a nőnevelő.). Az alapítólevél 4. pontja kimondta, hogy az intézetben csak apácák taníthatnak, 1864. október 9-én meg is érkezett az egyházi tanerő a Szatmári Irgalmas Nővérek rendjéből. Az apácák fegyelemmel és ügybuzgalommal fogtak a tanításhoz. Kezdetben 6 osztályos elemi iskolája és internátusa volt a nőnevelőnek. 1893-ban az V. és VI. osztályok elhagyásával polgári leányiskolával bővült. 1921-ben három évfolyamos nőipariskolával, 1930-ban tanítónőképzővel gyarapodott az intézet (az államosításig népes elemi iskolát is fenntartottak), ezenkívül gyakorló és „externát" iskolát is működt***ek. Az internátusában 70 férőhely volt, a bentlakó lányok szobái a Székesfehérvári Püspöki Könyvtár őrizetében található tervrajz alapján az emeleten helyezkedtek el (ma dolgozói iroda és közösségi terek vannak itt). A tanári szobák a mai igazgatói irodák és a titkárság helyén voltak Az emeleten mosdó és latrina szolgálta a higiéniát. Az épület kápolnája máig megtekinthető, jelenleg kiállítótérként szolgál, bútorzata nem maradt fent, karzatát elbontották (1945 után az épületrészt étkezőként hasznosították, Vígh Ferenc egyházi tárgyú freskóit pedig lemeszelték). Az udvar Eustella idejében parkszerű kialakítású volt pihenő padokkal, fasorral és szobrok díszítették (Szűzanya, illetve a jó és rossz gyermek szobra, továbbá volt még egy szoborral ellátott szentély is a fasorban), amelyek emlékét fényképek és képeslapok őrzik. Az intézet négy tagozata (elemi, polgári, tanítónőképző, nőipariskola) egységes irányítás alatt a katolicizmus „aeterne pedagógiájának elveivel majd kilenc évtizeden át nevelte és oktatta a társadalom majd minden rétegének, de különösen az egyszerű polgároknak, dolgozóknak leányait valláserkölcsi és hazafias szellemben, hasznosítva a laikus pedagógia nagy eredményeit is.”
Eustella titulusát tekintve intézeti főnöknő és helyettes igazgató volt, de oktatói tevékenységet is folytatott Fehérváron. Ebben az időszakban már gazdaságtant is tanított. Eustella 1934-ben hagyta el Fehérvárt és visszatért Esztergomba, helyét Bolgárfalvi M Alerina (1934–1936) vette át.
Bár 1934-ben került másodszor az esztergomi Érseki Nőnevelő Intézetbe, neve már 1932-ben szerepel a helyi rendi lányiskola tantestületében (vélhetően ekkor még csak óraadóként volt jelen): „A tanártestületnek új, szeretetünkbe zárt tagjai: Erdélyi M. Eustella, Máté M. Xavéria irg. nőv., polg. isk. tanárok és Szölgyémy József hitoktató.” Az irgalmas nővér Esztergomban ún. rendes tanárként magyart és németet oktatott, emellett felügyelt az iskolaépület tisztaságára.
Szintén 1934-től jelen volt oktatóként a jászberényi Érseki Nőnevelő Intézetben is: „A Rendi Elöljáróság Orosz M Gonságát más munkakörbe helyezte, helyét Erdélyi M Eustella szerzetes-tanárnővel töltötte be.” 1935-ben már az intézet élén állt, vezető tisztségét 1938-ig töltötte be Jászberényben. Arról nem maradt fent információ, hogy Eustella hogyan tudta megosztani az idejét az esztergomi és a jászberényi oktatásiintézmény között.
A tanárnő esztergomi tevékenységéről visszaemlékezés is fennmaradt, amelyet Fábián János a Mindszenty bíboros szolgálatában című művében örökített meg (a kötetből tudjuk, hogy Eustella ismeretségben állt a bíborossal): „[…]Egy nagyon kiváló apácafőnöknő, az Erdélyi Eustella – ki valamikor a szatmári irgalmasnővéreknek volt a főnöknője Székesfehérváron – került ide a prímási konyha élére. Ő egy szatmári gimnáziumi igazgatónak volt a lánya, aki csak 18 éves korában lépett be a kolostorba. Éppen ezért odahaza — a régi magyar úri családok szokása szerint — az édesanyja jól megtanította főzni, amit aztán nem felejtett el a zárdai évek alatt sem, úgyhogy ami kosztot kaptunk, az nagyon jó, de szerény volt. Pl. hús talán egy héten egyszer vagy kétszer volt az asztalnál. Nem azért mintha nem lett volna mód húst vásárolni, hanem mert azt tartotta a bíboros úr, hogy amíg az én híveim nagyon ritkán jutnak csak húshoz, talán egy hónapban egyszer vagy kétszer, addig az én asztalomnál sem tobzódhatunk a húsételekkel.” 1938-ban Eustella nővér az esztergomi tanári könyvtár bővítésében is részt vett és Babits Mihály „Amor Sanctus” című munkáját ajándékozta az iskolának.
1939-ben Margit Eustella ismét megvált az esztergomi intézménytől: „Erdélyi M Eustella nővér, magyar-német tanár, aki a múlt évben jött vissza közénk, harmadízben hagyta itt intézetünket. Áldozatos lélekkel, készséges munkakedvvel, példás odaadással dolgozott iskolánkban. Engedelmeskedett a Rendi Elöljáróság kívánságának, amely őt Lévára helyezte és az ottani intézetünk vezetésével megbízta.” A lévai Római Katolikus Nőnevelő Intézet elemi, polgári leányiskolájának nem csupán igazgatója volt, hanem ő szerkeszt***e az iskola értesítőit is.
Jászberényi oktatói tevékenységét viszont még tovább folytatta a lévai tevékenysége mellett, viszont vezetői posztot már nem látott el 1939-től kezdődően. Egészen 1942-ben jelen volt a jászberényi érseki nőnevelő életében. Tanított tárgyainak sora itt tovább bővült háztartási ismeretekkel és osztályfőnöki pozíciót is vállalt.
1941-ben Rozsnyóra vezényelte át a rend a római katolikus polgári fiú- és leányiskolába. Az eseményről az alábbi megjegyzést találjuk az iskola értesítőjében: „a lévai Rendház főnöknőjét helyezte iskolánkhoz r. tanáriminőségben (de rendházfőnöknőként). Állását szeptember hó 1-én foglalta el.” A nővér elsősorban tanított (magyar, német, történelem, földrajz, majd 1943-tól honvédelmi ismereteket is), egyben az 54 fős IV. osztály osztályfőnöke volt (leányiskolai részleg). Az intézmény internátusa modernnek számított: a „[…]növendékek életmódja egészséges, táplálékuk elégséges, jóízű, otthonuk napfényes, ahol jól érezték magukat. Ezt vidámságuk is elárulta. Szentmisét az intézet kápolnájában naponkint hallgattak, amikor szentáldozáshoz is járultak, sőt napközben többször is felkeresték a szentségi Jézust. A nevelés munkáját tanítónővérek végzik, név szerint Erdélyi M Eustella és Kälmann M Oktavia ig. nővérek, akik állandó, gondos felügyeletet gyakorolnak a növendékek felett. Betegség esetén az intézet betegszobájában egy betegápolónővér végzi az internátus orvosának, dr. Maximov Demeternek előírása szerint a betegek ápolását. Rozsnyó egészséges vidéke főleg testileg gyenge gyermekek megerősödésére alkalmas. […] Férőhely: 44, amelyből minden hely be volt töltve. […] A napsugaras nappali 60 m2 területű, a hálószoba területe 60 ma, 43 m2, 27'5, 26*5 m2, a betegszobáké 20, 13*5, a fürdőszobáké 16*5 és 6 m2. Az intézet internátusába a Rendház főnöknője [Eustella] veszi fel a növendékeket.”
Margit Eustella előadásokat is tartott az intézményben (Az akarat nevelése, 1941; A korszerű német nyelvtanítás, 1942; Az osztályfőnök nevelő munkája, 1943), 1942-ben pedig tanulmányt írt IV. Béláról és koráról (A Nemzet áldozata), ami az iskolai értesítőben jelent meg. 1944-ben Erdélyi M Eustella már nem szerepel az intézmény tisztikarában. Ebből az időből nem maradt fenn dokumentum, amely a sorsáról tudósít. Azt tudjuk, hogy közvetlen kolléganője és rendtársa 1944. áprilisában elhunyt („Korláth M. Lyra a rozsnyói Paulai Szent Vincéről nevezett irgalmas nővérek otthonában 75 éves korában elhunyt. Nagy részvét mellett temették el.”), ebből kifolyólag az elhunyt feladatait is el kellett látnia, ha még az intézetnél volt ekkor. Amennyiben megélte a második világháború befejezését, úgy feltehetően elszenvedte a rend államosítással járó tragédiáit is, hiszen ezt a szerzetesi közösséget is felszámolták. A nővéreket kilakoltatták rendházaikból, sokan börtönbe kerültek, másokat pedig kitelepít***ek távoli vidékekre, főként mezőgazdasági munkára kötelezték őket. Az egyházi ingatlanokat államosították, több helyen a kápolnát és a templomot sem tartották tiszteletben és többnyire raktárnak használták. A "szétszóratás éveiben” az irgalmas nővérek világi munkahelyeken dolgoztak és ott próbálták megőrizni a hivatástudatukat, illetve a rendi szellemet, amit máig így fejeznek ki: ALÁZATOSSÁG, EGYSZERŰSÉG, SZERETET.

Felhasznált irodalom:
• A Paulai Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek vezetése alatt álló lévai róm. kat. nőnevelő intézet elemi, polgári leányiskolájának és 2 éves női kereskedelmi szaktanfolyamának évkönyve az ... évről. Az elemi iskola fennállásának ... éve, a polgári iskola fennállásának éve, a kétéves női kereskedelmi szaktanfolyam fennállásának éve-1940/41. 61 46. 2. 1941. Szerk. Erdélyi M Eustella
• A szatmári irgalmas nővérek vezetése alatt álló Esztergom-vízivárosi érseki nőnevelő-intézet értesítője az 1939-40. iskolai évről (1940)
• Az irgalmas-nénék congregatiojának megalakulása és működése a jelenben, 1912
• Érseki Nőnevelő Intézet, Jászberény, 1934–1942
• Fábián János: Mindszenty bíboros szolgálatában (2.)
• Gábris József: Az esztergomi nevelőképzés krónikája
• Gráberné Bősze Klára - Léces Károly: A magyarországi iskolai értesítők bibliográfiája 1850/51 - 1948/49. 11. kötet (Lajosmizse-Mitrovica). A magyar neveléstörténet forrásai XVIII.LIPPA, LIPOVA
• Gulyás Antal: A tanítóképzés története Székesfehérváron - Fejér Megyei Levéltár Közleményei 21. (Székesfehérvár, 1997)
• Heti Szemle, 1908. (17. évfolyam, 1-52. szám)1908-12-10 / 40. szám (50. szám)
• Iskolai értesítők, Székesfehérvár - Katolikus líceum
• Jel, 1989 (1. évfolyam, 1-6. szám)1989-09-01 / 3-4. szám
• Katolikus líceum, Székesfehérvár, 1942
• katolikus.hu
• Kéri Katalin: Leánynevelés és női művelődés az újkori Magyarországon (nemzetközi kitekintéssel és nőtörténeti alapozással)
• Leánynevelde és Tanodák, Esztergom 1932
• Leánynevelde és Tanodák, Esztergom, 1935
• Leánynevelde és Tanodák, Esztergom, 1938
• Magyarország tiszti cím- és névtára - 35. évfolyam, 1916.
• Magyarország tiszti cím- és névtára - 37. évfolyam, 1918.
• Magyarország tiszti cím- és névtára - 39. évfolyam, 1928.
• Magyarország tiszti cím- és névtára - 40. évfolyam, 1929.
• Magyarország tiszti cím- és névtára - 41. évfolyam, 1931.
• Magyarország tiszti cím- és névtára - 51. évfolyam, 1944
• Római katolikus polgári fiú- és leányiskola, Rozsnyó, 1941
• Római katolikus polgári fiú- és leányiskola, Rozsnyó, 1942
• Római katolikus polgári fiú- és leányiskola, Rozsnyó, 1943
• Szamos, 1904-12-15 / 100. szám
• Szamos, 1911-11-23 / 268–270. szám
• Szamos, 1912-07-10 / 153. szám
• Szamos, 1914-02-15 / 37. szám
• Szamos,1918-06-29 / 153. szám
• Szarka Géza: A székesfehérvári belvárosi plébánia története (Székesfehérvár, 2006)
• Székes-Fejérvári Naptár, 1929
• Székes-Fejérvári Naptár, 1930
• Székes-Fejérvári Naptár, 1934
• Uj Lap, 1944-04-14 / 83. szám

04/08/2025

29/07/2025

A Vörösmarty-szobor története

„Vörösmartym bepakolva várja a küldendő fuvarost.” – írta Vay Miklós 1865. augusztus 10-én Bécsben keltezett levelében, amelyet a Székesfehérvári Vörösmarty Szoborbizottmánynak címzett. A szobortalapzat felállításának 160. évfordulóját 2025. augusztus 14-én, míg a szobor felavatásának 160. évfordulóját 2026. május 6-án ünnepeljük.
A műalkotás a bécsi Anton Fernkorn műhelyében készült.
1860-ban – az akkor mindössze 23 éves – Zichy Jenő gróf kérelmet nyújtott be a helytartótanácshoz, hogy méltó emléket állíthasson Vörösmarty Mihálynak. Az engedélyt 1861-ben megkapta, és ezt követően országos gyűjtést indított. A fiatal gróf „Fölhívás”-t tett közzé, amelyben így írt: „…bár lássa számos évszázadok után is egy erős, szabad magyar nemzet, hogy elődeik, e díszes megye hazafias lakói, halhatatlan költőjüket méltányolni, szellemét felfogni, érteni tudták – lássák, hogy minden, ami dicső és nagy, még a síron túl is édes emlék…”
A felhívás példányai kézírással sokszorosítva, illetve özv. Számmer Pálné nyomdájában nyomtatásban is megjelentek. A szoborbizottmány működése alatt folyamatosan érkeztek az adományok és a méltató levelek, többek között Arany Jánostól, Deák Ferenctől és Vörösmarty Mihály özvegyétől. Közadakozásból 8600 forint gyűlt össze. A szobor talapzata háromlépcsős márványból készült, amelyet Gerendai Antal kőfaragó és szobrász készített. A talapzatot 1865. augusztus 14-én helyezték el az akkori majorság területén, a mai Széchenyi téren, „Vörösmarty Mihálynak 1865.” felirattal. A szobrot 1866. május 6-án avatták fel. Az esemény a város kulturális életének jelentős mérföldköve volt, amelyről több lap is beszámolt: a Vasárnapi Újság, A Hon, Szegedi Híradó, Hazánk, Somogy, Sürgöny, Magyar Világ, Pesti Napló, valamint a német nyelvű Abendblatt des Pester Lloyd. A Somogy című lap 1866. 11. számában – a korabeli tudósítást idézve – így emlékezett meg az ünnepségről: „Már 5-én roppant sok vidéki volt a városban, s élénk kíváncsiság fogott el mindnyájunkat a másnapra; míg végre a vasárnap reggel vidám napsugaraival beköszöntött, magával hozván azonban egy nem nagyon kedves vendéget: a szelet. A szent mise után, melyen a küldöttségek jelen voltak, a térre sietett a tömeg, melyen a szobor emeltetett, s melynek bejárata egy nagyszerű, zöld fenyőgallyakkal díszített diadalív volt; két oldalán a Szózat és Kölcsey Himnusza első versszakai voltak olvashatók. Az ezen alkalomra emelt tribünök tömve voltak; a tér körüli házak ablakait pedig szép nézőközönség foglalta el.”
Az esemény menetrendje szerint a Ciszterci templomban tartott szentmise után a résztvevők átvonultak a szoborhoz. Zichy Jenő gróf, Fekete János jegyző és Toldy Ferenc, a Kisfaludy Társaság szónoka mondott beszédet, majd az alkalomra kiírt verspályázat nyertesei felolvasták műveiket. Zsömbölyi Ede fővárosi bíró bejelent***e, hogy a teret ezentúl Vörösmarty térnek nevezik. A lepel a Szózat hangjai és ágyúdörgés közepette hullott le a szoborról. Az ünnepségen vásárt is rendeztek, amelyen 1200 forint gyűlt össze; ezt a szobor körüli kerítés megépítésére fordították. 1915-ben, a szobor avatásának 50. évfordulója alkalmából bronzkoszorút helyeztek el a talapzat első lépcsőfokára. A díszítőelemet Radnai Béla szobrászművész készít***e.
Napjainkban Vörösmarty Mihály – aki Nyéken született, és a székesfehérvári Ciszterci Gimnáziumban tanult (1811–1816 között) – nevét számos intézmény és kulturális kezdeményezés őrzi. Ilyenek például: a Vörösmarty Színház (1913), a Vörösmarty Mihály Könyvtár (1955), a Székesfehérvári SZC Vörösmarty Mihály Technikum és Szakképző Iskola (1954), a Vörösmarty Társaság (a 19. század második felétől), a Vörösmarty Rádió, a Vörösmarty szavalóverseny, valamint a Karsai Ferenc (1896–1971) székesfehérvári cukrászmester által megálmodott nevezetes, Vörösmarty csemege nevű édesség is.
A 19. században a szobor felállítása a nemzeti függetlenségi törekvések egyik szimbolikus megnyilvánulása volt. A róla elnevezett emlékhelyek (például a Vörösmarty Mihály-emléktábla a Szent István Király Múzeum főépületének falán) nemcsak tiszteletünket fejezik ki, hanem arra is emlékeztetnek, hogy a nemzeti identitás és kultúra mindig kiemelkedő szerepet játszott történelmünk során.

Levéltári források:
Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Vármegyei Levéltára
HU-MNL-FML-X.51. Székesfehérvári Vörösmarty Szoborbizottmány iratai, 1860–1869. (Magyar Világ, Pesti Napló, Sürgöny, Pester Lloyd, Abendblatt de Pester Lloyd)

Sajtó:
Somogy, 1866.05.15., 11. szám

23/07/2025

A kaszinó szóról ma a szerencsejáték színterei ötlenek eszünkbe, azonban az első hazai kaszinók a társasélet és a magaskultúra központjainak számítottak. Ma Székesfehérvár 19. században létrejött nemesi és polgári kaszinójának történetét mutatjuk be (Fehérvárnak tiszti kaszinója is lett ebben az időszakban a helyi katonaság számára).
Gróf Széchenyi István jóvoltából bontakozott ki Magyarországon a kaszinói élet. A gróf angliai utazásai alatt találkozott a „gentleman club” intézményével, amelyben hatalmas lehetőségeket látott és meg akarta teremteni hazai megfelelőjét. A „casino” nevet az itáliai Cassini és annak társasköre ihlette (a klub elnevezést Széchenyi szándékosan kerülte, mivel a fogalom összefonódott a jakobinusokkal az 1798-ban alapított Jakobinus klub miatt). Báró Wesselényi Miklós is lelkesen támogatta Széchényi kulturális társaskörére vonatkozó elképzelését, Budapesten igazi mozgalom indult egy hazai kaszinó felállítása érdekében. Az 1827-ben sikeresen megalapított Pesti (Nemzeti) Casinoval (másként „mágnás kaszinó”) a gróf a politikán kívüli közélet élénkítését kívánta elérni, egyúttal Pestre kívánta vonzani az ország társadalmi és kulturális elitjét. Újkeletű intézményét az igényes szórakozás (bál, olvasás, zenehallgatás) és az eszmecserék színterének szánta, ezért az elit klub a Duna-parti palota első emeletén bérelt termet. Alapszabálya szerint a kaszinó „[…]nemes maga viseletű embereknek kellemes társalkodás végett való Egyesülete, melyben azok tudományos és legfőképpen gazdasági ’s kereskedési tárgyakról beszélgetnek, vagy hasznosabb könyveket és újságokat olvasnak.” A Casino alapítványával a magyar nyelv fejlesztését is támogatta, továbbá pártolta a közügyeket, hazafias eszméket (1848–1849-es forradalom és szabadságharc, de az 1879-es szegedi árvíz károsultjainak is nyújtott segítséget).
A Nemzeti Casino megalapítását számos fővárosi és vidéki kaszinó megnyitása követte, egymás után alapították meg saját kaszinóikat – és más nevet viselő társasköreiket – városaink. Magyarországon Eőry Gabriella, a téma szakavatott kutatója szerint valódi kaszinómozgalomról beszélhetünk, ami 1827-től egészen 1945-ig zajlott (csupán 1827–1848 között 171 kaszinó alakult 143 településen). A 19. század végére a mozgalom az alsóbb társadalmi csoportokat is elérte, így 1878-ban 227 kaszinó működött (1932-ben 915 kaszinó és klub létezett az országban). Mindössze 23 olyan település volt hazánkban, amely két kaszinót is fenn tudott tartani, ebből az egyik Székesfehérvár volt. Egyedülálló jelenségnek számított (a pesti alapításokat leszámítva), hogy Fehérvár „casino-élete” két társaskörrel egyszerre indult meg.
1838 áprilisában jött létre a nemesi vagy úri „Fejérvári Casino” Székesfehérvárott. Egy hónapon belül, május 13-án alakult meg a polgári „Székes-Fejérvári Casino”. A magát úri kaszinóként definiáló társaság 242 taggal (2 fő elhunyt az alapítás évében) kezdte meg működését. A helyi polgárokat (kereskedőket, iparosokat, városi tisztviselőket) tömörítő polgári kaszinó valamennyivel kevesebb tagot, 236 főt számlált. A megyei hatókörű nemesi Fejérvári Casinoban is jelen volt a vármegyei polgárság, ám számuk nem érte el a közösségben az arisztokrácia tagjaiét (a polgárok arányát Murányi Lajos 15%-ra becsülte). A polgári Székes-Fejérvári Casino viszont városi hatókörű volt, a 236 alapító tagból 150 fő polgári foglalkozást űzött. Mind a két társaság kiadott úgynevezett casino könyveket, amelyeket sajnos a társaságok hasonló elnevezése miatt nehéz azonosítani. A Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Vármegyei Levéltára gyűjteményében lévő könyvek címlapján (1838, 1839) a „Székes-Fejérvári Casino Könyv” felirat szerepel, az ún. szennycímoldalon ugyanezt olvashatjuk, azonban a második oldalon már "A fejérvári casino" részvényeseinek névsora, alapszabályai és rendeletei" szöveg áll. A kötetben feltüntetett tagok közt pedig a nemesi kaszinó tagjait találjuk, köztük olyan személyekét, akik egy fehérvári hatókörű társaságból kilógnának, így gróf Batthyány Imrét, Zala vármegye főispánját és Marich István Dávidot, Tolna vármegyei főispánt. Tehát vélhetően a könyvecskék az úri társuláshoz tartoztak, nem pedig a polgárihoz. Amennyiben ezt a tételt fogadjuk el helyesnek, akkor nem rendelkezünk a polgári kaszinóra vonatkozó alapszabállyal. A kis köteteknek nagy előnye, hogy a tagok nevén túl a titulusukat is rögzít***e, így sokat segíthet a vármegye kulturális életével foglalkozó kutatóknak (nem csak a levéltár, hanem a Szent István Király Múzeum is rendelkezik ilyen köt***el, a Múzeum Egyesület 1910. december 27-én kapta adományként).
Az úri kaszinót Lauschmann Gyula „Casino Társaság” néven említi, a kaszinó a Bezerédj-házban (másként Bezerédy-ház), a Székesfehérvári Takarékpénztár helyiségeiben működött (a mai Városháztér 2., az Arany János utca és a Megyeház utca sarkán). Dormuth Árpád az 1936. évi Székesfehérvári Szemlében leírta, hogy az ingatlan otthont adott a „Főnemesség, köznemesség és egyszerű városi polgár” számára, azonban Dormuth szerint a társaskör alapítása 1838. április 7-én történt, nem pedig a Murányi Lajos által megjelölt 1838. április 24-én. Szerencsére rendelkezésre áll az eredeti dokumentum az alapításról, amelyen a 1838. év György havának (április) 7. napja szerepel. Az iratban a nemesi kaszinó „Casinói Társaság” néven tűnik fel. A levéltár őrizetében megtalálható a nemesi kaszinó alapszabálya is. A fennmaradt alapszabály szerint a nemesi kaszinó a „jó ízlést mívelt társalkodás és egyesek értelem- és erkölcsbeni gyarapultát, ez által egyszersmind a közértelmesség kifejlődését ápoló, lelket s testet ébresztő intézet.” A kaszinót 1838-ban Haader Pál, Ürményi József és gróf Zichy Edmund vezette. Azonban az 1838. évre vonatkozó casino könyvben Zichy posztját az igazgatóságban már a Szentháromság gyógyszertár tulajdonosa, Say József gyógyszerész töltötte be. A társaskör három évre alakult, 228 taggal, majd 1838. április 21-ét követően tovább gyarapodott a társaság 13+1 fővel. Az új tagok a meglehetősen magas 10 forintos tagdíj helyett 5–5 ezüstforintot fizettek, kivéve Novakovits Jánost, aki csupán 3 forintot (arról nem tudósít az irat, hogy miért kaptak kedvezményt). A „borsos” tagdíj miatt a közösség a tehetős városi polgárok, hivatalnokok, értelmiségiek és a megyei nemesség művelődésének színtere lett (a később belépett tagok katonák voltak, míg Novakovits vállalkozóként szerepel az iratban).
A tagnévsorban feltűnik Fejér vármegye színe-java. A vármegyei nemesek közül ott találjuk — a teljesség igénye nélkül — gróf Batthyány Istvánt és ifjabb Istvánt, Kazimírt, Károlyt és Lászlót; az Esterházy család tagjait (Miklós, Móric és Pál); a Festetics család több tagját (Ágoston, Dienes és Géza); gróf Károlyi Györgyöt; gróf Lamberg Ferencet és Rudolfot; báró Luzénszky Károlyt; gróf Nádasdy Tamást; gróf Zichy Aladárt, Camillót, Domonkost, Edmundot, Györgyöt, Jánost, Miklóst és Ödönt. A helyi tisztviselők közt szerepel többek közt Bezerédy Miklós táblabíró; Eischl János fehérvári első aljegyző; Haáder Pál, Székesfehérvár polgármestere; Kapy József városi főjegyző; Kenessey Károly megyei főszolgabíró; Ürményi József, Fejér vármegye alispánja; de itt találjuk ifjabb Rosty Zsigmond megyei levéltárnokot és édesapját is, továbbá Takács Henriket, a fehérvári „oskolák kormányzóját” is. Fejér vármegye orvosai és gyógyszertár-tulajdonosai közül is sokan beléptek az úri kaszinóba, így például Aschner József (Fejér vármegye „rendes sebésze”), Braun Ferenc és József gyógyszerészek (Fekete Sas gyógyszertár, ma SZIKM Fekete Sas Patikamúzeum); Haneker Ferenc (Fejér vármegye rendes főorvosa); Say József gyógyszerész és testvére, Ferenc, aki városi orvos volt. Az egyházi személyek közt báró Barkótzy László székesfehérvári megyéspüspököt; Királyhegyi Farkas Ferenc székesfehérvári nagyprépostot (a levéltárnak otthont adó egykori Ferenc József Nőnevelő Intézet alapítója), Gaál József székesfehérvári kanonokot és Mihálik György „Sz. Fejérvár belvárosi plébánust” találjuk. A névsorban feltűnik János főherceg lovas ezredének tiszti kara és gróf Saint-Quentin Lajos (cs. kir. altábornagy) neve is. A részvényesek között ott volt többek közt Számmer Pál „könyvnyomtató” és Ybl Miklós választott polgár is.
A casino könyvből tudható, hogy az úri kaszinó reggel 8 órától este 11-ig állt a részvényesek (tagok) szolgálatára. A kaszinóban kötelező volt a ruhatár használata, dohányozni csak a tekézőben és a játszószobában lehetett. A minőségi szórakozást újságok, könyvek, tekeasztal és vendéglő segít***e. A tagok vendéget is hozhattak magukkal, ők viszont csak 20 év feletti, katonai, vagy polgári hivatalban lévők, illetve tudósok és művészek lehettek (természetesen kizárólag férfiak). Az „idegenekről” a kaszinóban vendégkönyvet vezettek, amelyet az új jövevényeket „bevezető” tag is ellenjegyzett. Ezzel a módszerrel háromnapos belépést lehetett nyerni a kaszinóba. Különleges, nyolc napra szóló „bemeneti jegyet” kizárólag igazgatók adhattak ki. Az egyesület szobáit „rövid ideig tartandó megtekinthetésre” a részvényesek barátai és családtagjai is meglátogathatták (ennél a résznél a könyvben nem szerepel nemi megkötés) „olly időben, midőn ez a tagok alkalmatlansága nélkül leginkább megtörténhető”. A tagok szolgálói viszont egyáltalán nem léphettek be az épületbe, így a kaszinó saját cselédségén keresztül tudtak uraikkal kommunikálni.
A Székes-Fejérvári Casinoról kevesebb dokumentum maradt fent, így tevékenységét némiképp nehezebb rekonstruálni. A fehérvári polgárok „nem hiú vetélkedés vágyától izgatva, hanem e hasznos Intézet belső becsétől ihletve” vetették fel saját kaszinójuk megalakítását „Szabad Királyi városunk kebelében”. Az alapító tagok közt Halbauer József, Fridrichkeit Márton, Harsányi Imre választott polgárokat, valamint Paunátz János és Kokályi Imre polgárokat találni, ők vették fel a kapcsolatot a „Városi Tekintetes Tanáccsal” az alapítási engedély ügyében. Az alapszabályt és a tagnévsort 1838. május 12-én mutatták be a városi tanácsnak. Egyetlen ellenvetése volt a városvezetésnek, a társaskör neve: „[…] létesült e városban más Casinói egyesületnek számos polgárok is részvényesei, abbul a polgárok ki nem zárratnak, de különben is a haza rendei között inkább távoztattni óhajtó elkülönözés elkerülése tekintetébül a Tanáts meg nem egyezhet és ezen újabbi Casinói egyesületnek gondjává tétetik, hogy más és rendbeli elkülönözésre nem mutató czimről gondoskodjon." A rendbeli megkülönböztetést nem tartalmazó név végül nem igazán lett egyedi, a „Székes-Fejérvári Casino” nevet választották maguknak. A polgári társaskört gyakran összetévesztették az úri Fejérvári Casinóval, hiszen annak közgyűlési hirdetései szintén a „Székes-Fejérvári Casino" címmel jelentek meg a sajtóban (Hírnök, Jelenkor). Murányi Lajos fedezte fel, hogy a városi magisztrátus, amikor 1845-ben a Helytartótanács számára megküldte a két „klub” alapszabályát, az úrit „Első Casino Alapszabálya", a polgárit „Székes-Fejérvári II. Casino Szabályai" fejléccel látták el a sikeres megkülönböztetés érdekében.
A polgári kaszinó tagdíja kedvezőbb volt a nemesi társulásénál: évi 3 ezüst forint részvény lefizetése mellett lehetett belépni. A társaság a Majer Sebestyén-féle házban (a mai Fő utca 10., a későbbi Clama-ház) működött. 1838. május 29-án ünnepélyes keretek közt nyílt meg a város második kaszinója, a városi zenekar emelte az esemény fényét: „czélszerűen választott darabokkal mulatta az Intézetben [a kaszinóban] s a szomszédos sétányon megjelent vendégeket" este nyolctól tízig. A kaszinó igazgatói számos feladatot láttak el az általános teendőkön kívül, így a panaszok kivizsgálása és elintézése, a rendkívüli utalványozás (10 forintig), továbbá, hogy az „egyesület könyvtára, irományai és bútorai jó karban tartásokra felügyeljenek.” A polgári kaszinó rendelkezett a javairól is egy előre nem látható megszűnés esetén: „a Casino javai az elaggott polgárok intézetéhöz esnek.” A kaszinó „teremei kora reggeltől késő estvig kellő világítással nyitvák, a könyvtár, hírlapok s minden egyéb kényelmek használhatók leendenek”, az olvasószobájában a dohányzás „tilalmaztatván”, meg volt követelve a tagoktól a „szerény és kéméllő csend” is. A kaszinói könyvtárban lévő könyveket és hírlapokat kölcsönözni nem lehetett, csak helyben olvasásra volt lehetőség. A polgári kaszinó 1844. május 31-én kelt választmányi gyűlési jegyzőkönyve alapján már Strádl János volt a társaság igazgatója (kinevezésének időpontja nem ismert), a dokumentum többek közt a körből való távozásáról is értesít (okot nem említ). Továbbá tudósít a „Casinói ház” bérleti díjának ügyéről, amelyet Strádl már nem fizethet ki. A fizetési „letiltásról” a jegyző (csak a Szücs vezetéknév szerepel az aláíráson, vélhetően Szücs Sándor lehetett, aki a kaszinó második újjáalakulásakor is jegyzői tisztséget látott el) értesít***e a kaszinó pénztárnokát. Emellett rendelkezett a bérleti díj háziúrnak való kifizetéséről is.
Szuper Károly (Petőfi Sándor egykori színigazgatója, színházi rendező) színészeti naplójából kitűnik, hogy Petőfivel rendszeresen látogatták egy fehérvári kaszinó olvasótermét, valószínűbb, hogy a reformer szelleműbb polgáriét: Székesfehérvár, [1843.] november 16. Miután a Veszprémig való utazáshoz nincsen pénzünk, kénytelen-kelletlen itt maradtunk s bérletet nyitottunk. Bérlő azonban csak néhány jelentkezvén, kihirdettük, hogy tisztelettel visszafizetjük a bérlőknek a bérletet, […] E hirdetésünk megjelenése után báró Fiáth felhivatta ma az előadás alatt a helyben lévő casinóba igazgatónkat Chiabait, s kijelentvén, hogy a társaság képességével a közönség igen meg van elégedve, — ajánlá, hogy […] ők fogják szedni a bérletet, nem engedhetvén meg azt, hogy egy jóravaló társaság a magyar színészet régi tűzhelyétől bukással távozzék.” Egy másik naplóbejegyzése is utalhat a kaszinó könyv- és újságállományára: „December 31. […] Reggel átjött hozzám Petőfi s énekpróbára mentünk, de minthogy itt nem volt ránk szükség, ő elhívott a könyvkötőhöz s onnan az olvasókörbe” (az olvasókör az 1841–1846 közt működő Fejér Megyei Olvasótársaság is lehetett).
Az 1840-es évek mind a két társaskörre negatív hatást gyakoroltak. A negyvenes évek folyamán kiteljesedő politikai küzdelmek hatására az úri kaszinó konzervatív szemléletű tagok közössége lett, szerepe ezzel egyidőben csökkenni kezdett (1844-ben csak 143 tagja volt, a távozók zöme az olvasótársaság tagja lett). A fehérvári egyesületek együttműködése nem volt zökkenőktől mentes, a Regélő Pesti Divatlap 1842. január 29-ei számában Kaszál Leopold szomorúan összegezte a helyzetet: „Székesfehérvár […] el van öntve egyesületekkel — két casinónk, ’s egy olvasó társaságunk van, ’s itt erőnket szaggatjuk meg, ’s mind a’ három intézet aszkórságban [sorvadás, ált. tüdővész] szenved. Az első casinot legjobb szándék, a’ másodikat (polgárit) az elsőveli daczolás; az olvaso társaságot political nézetek, ne mondjam politikai türelmetlenség, hozák létre. Miért kell e’ három testvérnek egymástól elszakadva tengődni, midőn egyesített erővel a’legnemesb czélt érhetnék el.”
1849. január 9-én a császári csapatok mind a két kaszinót becsukták: „A bezáratni rendelt Caszinóknak, jelessen a takarékpénztár épületében lévőnek kulcsát Baur György tanácsnok, a fekete sasnál lévőnek kulcsát pedig Niczky János Tan. urak, azon jelentés mellett, hogy mind a két cassinot bezáratta, bemutatták.” Február 10-én a nemesi kaszinó engedélyt kapott az újranyitásra, amennyiben „[...] ott politicai értekezések nem fognak megengedtetni.” A polgári 1849. április 26-án nyithatott ki. Azonban kérészéletűnek bizonyult az öröm, mivel az 1849. augusztus 2-án bevonuló császári csapatok vezetője, Falkenhayn parancsnok kifüggeszt***e, hogy „Mindennemű gyűlések, casinói, olvasói vagy más egyéb egyleti összejövetelek ezennel eltiltatnak, s bezárottnak nyilváníttatnak.”
1850. április 24-én alakult újjá 239 taggal a városi Casino (a korábbi kettő kaszinó ötvözetének fogható fel), köztük megyei tisztviselőkkel, székesfehérvári polgárokkal és a klérus tagjaival. A céljuk „a kulturált társas együttlét és az önművelés, a jó ízlés terjesztése” lett. 1851-ben 230 részvényese volt és „értéke” (vagyona) 400 pengő forintra (pft) rúgott, amelyet elsősorban termeik bebútorozására fordítottak és vélhetően könyvtárgyarapításra is. A kaszinó az 1850-es évek végére megszűnt, megmaradt vagyonát (61 Ft) az aggintézet kapta.
1861-ben alakult újjá a „Fehérvári Casinó”, ekkor már csak 150 taggal és Splényi Henrik vezetése mellett. A Színpártoló Egylettől béreltek több helyiséget a Győry-házban (volt Pelikán Fogadó, ma Kossuth utca 15.). Az új kaszinó célja az irodalom és a művészet támogatása, ezen belül a magyar nyelvű színészet pártolása lett. Emellett könyvtárat is fenntartottak magyar irodalmi munkákból. A házban biliárdozni, dominózni, kártyázni és sakkozni is lehetett. A klubhelyiségeikben egy vendéglős szolgált fel magyar nyelvű étlapról. Az 1866. évet a kaszinó már egy másik Kossuth utcai ingatlanban, az aggintézet tulajdonában lévő egy emeletes bérházban kezdte meg a posta mellett (nem a mai 1. számú posta 16. szám alatti épülete, hanem a Kossuth utca 14.). Ekkor már csupán 32 fős volt a társaság és szinte csak a könyvtára üzemelt. Végül 1867. március 10-én beleolvadt a Vörösmarty Társaságba, másként Vörösmarty Körbe (a könyvállománya és vagyona az új társaságot gyarapította, még a tagdíjhátralékok behajtását is az új szervre hagyta). A Vörösmarty Kör 126 taggal alakult meg a Schlenk szálloda (Magyar Király Szálló, ma Mercure Hotel Magyar Király) helyiségeiben a kaszinó és a városi szoborbizottság legkiválóbb tagjaiból.
A 19. század végén ismét felmerült, hogy legyen Fehérvárnak új polgári kaszinója. A Székesfehérvári Hírlap 1896. szeptember 9-ei számában a kaszinó számára megfelelő belvárosi helyszíneket szedte össze, mivel úgy vélték „a megyetér sarkán lévő dr. Fanta-féle házon vagy a Kossuth utcában lévő kaszárnyán túl elhelyezni nem szabad[na].” A kaszinó végül nem jött létre.

Felhasznált irodalom:
• Chillka Szilvia: A közösségi élet színterei 18. századtól a 19. századig
• Demeter Zsófia – Gelencsér Ferenc: Székesfehérvár Anno… Pillanatképek egy város életéből. – A Fejér Megyei Múzeumegyesület kiadványai 6.
• Dormuth Árpád: Székesfehérvár kulturális élete a XIX. századbari. Székesfehérvári Szemle, 1936
• Eöry Gabriella: Kaszinók Magyarországon, különös tekint***el a két világháború közötti budapesti kaszinókra
• Erdős Ferenc: A Székesfehérvári Kaszinótól a Vörösmarty Körig 1838-1867. Kulturális egyesületek Székesfehérváron1698-1949. (MNL FVL. Kézirattár. 995)
• Fónagy Zoltán: Kaszinó, olvasó, fonó. Kultúrterek a 19. században
• Grób László: Egy reformkori olvasókör. Magyarország a remények korában, a nemzeti újjászületés idején. Egy olvasókör létrejötte
• Hirnök, (5. évfolyam)1841-04-05 / 27. szám
• Kaszál Leopold: Vidéki színtárcza, Regélő Pesti Divatlap, 1842-01-29 / 9. szám
• Komlósi József: Polgári olvasókörök Székesfehérváron a dualizmus korában ()
• Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története IV. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)
• Murányi Lajos: A reformkori Fejér vármegye olvasáskultúrája; A székesfehérvári kaszinók és a Fejér Megyei Olvasótársaság (1838-1849) - Fejér Megyei Levéltár közleményei 16.
Palugyay Imre: Magyarország történeti, földirati s állami legújabb leírása 2. Székes-Fehérvár sz. k. város leírása
Papp Ferenc: Kaszinók az Osztrák–Magyar Monarchiában
Székesfehérvár és Vidéke, (23. évfolyam)1895-07-16 / 85. szám
Székesfehérvár és Vidéke, (23. évfolyam)1895-08-20 / 100. szám
Székesfehérvár és Vidéke, (38. évfolyam)1910-12-29 / 158. szám
Székesfehérvári Hirlap, (1. évfolyam)1896-09-09 / 92. szám
Szuper Károly színészeti naplója, 1830–1850