02/09/2025
Csodás!🌍❤️💥
1993-at írtunk. Robin Williams épp befejezte a Mrs. Doubtfire forgatását, amikor váratlanul megjelent egy San Franciscó-i gyermekkórház kapujában. Nem kísérte sajtó, nem voltak kamerák, szponzorok, sem hangos bejelentések. Csak ő állt ott, kezében egy megviselt régi ládával – olyannal, amit inkább színházi öltözőkben lát az ember. A láda tele volt bábokkal, parókákkal, különös jelmezekkel a forgatásról.
A nővérek először megmerevedtek a recepciós pultnál: vajon tényleg Robin Williams áll előttük baseballsapkával a fején? Mielőtt megszólalhattak volna, előkapott egy óriási, nevetséges kalapot, keresztbe t***e a szemeit, és Mrs. Doubtfire hangján felkiáltott: „Hellooo, gyerekek!” A nővérek kacagásban törtek ki. Ő pedig rögtön azután arról érdeklődött, hol vannak azok a gyerekek, akik túl betegek ahhoz, hogy felkeljenek és játszanak.
És kezdődött a varázslat. Hat órán keresztül vitte szobáról szobára a ládát. Egyik pillanatban Mrs. Doubtfire-ként zsörtölődött a gyűrött lepedők miatt, a másikban kalózkapitányként követelt kincset, majd félénk bábosként szólalt meg vékony, vicces hangokon. Ha a gyerekek túl gyengék voltak ahhoz, hogy felüljenek, letérdelt eléjük, hogy szemük találkozzon az övével. Minden látogatás önálló kis világ lett, sosem rutinfeladat.
Egy kisfiú napok óta néma volt. Anyja fáradtan ült ágya mellett, kezében szorongatva a mackót. Williams bábokat szólaltatott meg: egyik komolyan dorgált, a másik bután viccelődött. A fiú szája megremegett, majd kis nevetés szökött ki belőle – halk, törékeny, de valódi. Az anyja eltakarta a száját, könnyeivel küszködve, miközben a halk kacaj apró viharrá nőtt, betöltve a szobát, mint amikor a nap áttör a redőnyön. Williams hátradőlt, mosolyogva, és hagyta, hogy a pillanat teljesen a fiúé legyen.
Egy másik szobában egy tinilány, infúziókra kötve, megkérdezte: „Tényleg maga Mrs. Doubtfire?” Ő rögtön a karakter hangján válaszolt: „Természetesen, drágám – bár a krémes pitémet otthon felejt***em.” A lány akkorát nevetett, hogy felszisszent a varratoknál, mire Williams azonnal elcsendesedett, finoman nyugtatva. Egy szempillantás múlva azonban már bűvész lett: sálak bukkantak elő az ingujjából, mintha nem tudná megfékezni őket. A nővérek a folyosóról lesték, suttogva, nehogy megtörjék a varázst.
Nem volt reflektorfény, nem volt színpad. Csak szülők, nővérek és gyerekek, akik néhány órára elfelejthették a fájdalmat. Williams nem evett, nem tartott szünetet. Amikor vizet kínáltak neki, csak legyintett: „Jól vagyok – hadd legyen most ők a középpontban.”
A nap végére inge átizzadt, haja kócos volt a parókáktól, de energiája töretlen maradt. Becsapta a láda fedelét, a személyzetnek köszönte meg, mintha ők lettek volna az előadók, majd csendben kisurrant egy oldalsó ajtón. Megígért***e velük, hogy a sajtónak nem szólnak. Csak évekkel később került nyilvánosságra a történet, amikor egy nővér megosztotta egy találkozón.
A kisfiú anyja azóta is az éjjeliszekrényén tartja azt a bábot, amelynek hangján először nevetett a fia.
Robin Williams nem hagyott maga után mást, csak örömöt – és egy kórháznyi gyermeket, akik egy felejthetetlen délutánra újra hittek a varázslatban.
