Léterő, Szeged (2025)

09/10/2025

Ha bűntudatod van, nem tudsz fejlődni.

A bűntudat legtöbbször abból fakad, hogy ítélkezünk önmagunk felett. Belül zajlik egy állandó narráció, ami újra és újra emlékeztet arra, hogy „nem vagy elég jó” – ez pedig lefoglalja a figyelmet, és elvonja az energiát a tanulástól, a tapasztalatok beépítésétől.

A tartós bűntudat és önvád fokozza a stresszhormonok szintjét, beszűkíti a gondolkodást, és gátolja a kreativitást. Vagyis az ítélkezés nem segít, hanem akadályozza a belső növekedést.

Az ítélkezést ráadásul nemcsak önmagunk felé használjuk: kapcsolatainkban is gyakran élünk vele. Aki kifelé figyel, és mások hibáit keresi, ritkán fordítja befelé a tekintetet, és így nehezebben kapcsolódik saját belső erőforrásaihoz.

Október 20-án egy 45 perces blokkoldó mozgásban egyesítjük a jóga és a csikung elemeit, ahol a gyógyító hangszerek ritmusa támogatja a test-lélek összehangolódását. Ezt követően vezetett meditációban dolgozunk az ítélkezés gyökereinek oldásán, majd hangterápiával zárjuk a folyamatot.

Részletek a hozzászólásban.👇

08/10/2025

Mondtam szeretetből a gyerekeimnek: NEM

A legtöbb szülő szívében ugyanaz a vágy él: hogy a gyereke boldog, magabiztos és szeretetteljes emberré váljon.
De az ehhez vezető út nem az engedékenységen vagy a szigoron át vezet, hanem az egyensúlyon. Ott, ahol a gyerek tudja, hogy fontos, de nem ő irányít mindent. Ahol a véleménye számít, de a szülő megtartja a vezetést. Ahol dönthet, de érzi a döntéseinek következménye is van.

Ez az egyensúly nemcsak a mindennapi nevelésben, hanem a pszichés fejlődésben is kulcsfontosságú. A gyerek biztonságérzete abból fakad, hogy kiszámítható keretek között nő fel.
Ha a szülő mindig enged, és a gyerek dönt mindenben, az kezdetben felszabadítónak tűnhet, de valójában szorongást szül: a gyerek túl nagy terhet kap. Még nem tudja, hogyan viselje a döntések súlyát, hogyan kezelje a felelősséget.
Ha viszont a szülő mindent kontrollál, és nem hagy teret a véleményre, akkor a gyerek önállósága, önbizalma és belső iránytűje nem fejlődik ki.

A valódi nevelés nem az egyik vagy a másik véglet, hanem a kettő harmonikus ötvözete.
A szeretet nem egyenlő az engedékenységgel, és a határok nem egyenlőek a keménységgel. A szeretet abban mutatkozik meg, hogy jelen vagyunk, figyelünk, reagálunk, és tiszteljük a gyereket akkor is, amikor nemet mondunk neki.

A „nem” ilyenkor nem elutasítás, hanem biztonság.
Egy gyerek, aki megtapasztalja, hogy a határok szeretetből születnek, felnőttként is jobban fogja tudni, hogyan őrizze meg saját határait.
Megtanulja, hogy a „nem” szó a tisztelet jele, a saját és a másik ember határainak elismerése.
Ez a tapasztalat később minden kapcsolat alapja lesz, a barátságban, szerelemben, munkában egyaránt.

A szeretet tehát nem az, hogy mindent megengedünk.
Nem az, hogy mindig igent mondunk.
Hanem az, hogy a gyerek érzi: ott vagyunk mellette, figyelünk rá, és szeretjük akkor is, ha nem kap meg mindent, amit akar.

Hogy a nem "értehető" legyen, fontos, hogy a gyermek számára minden „nemnek” ugyanolyan súlyúnak kell lennie.
A „nem ehetsz több csokit” ugyanazt a nemet jelentse, mint a „nem nyúlunk a konnektorba”.
Így válik számára érthetővé, mit is jelent valójában a nem.

A kulcs a következetesség.
A szülőség nem egyik pillanatról a másikra kezdődik, ez egy hosszú, folyamatos tanulási folyamat, amelyben az a legfontosabb, hogy mindig nyitottak maradjunk a fejlődésre.

A határok és a szeretet együtt adják meg azt az érzelmi biztonságot, amelyből a gyerek bátran fedezheti fel a világot, mert tudja: van hova visszatérnie.
Ahol a „nem” mögött nem elutasítás, hanem jelenlét van.

Ahol a szeretet nem csupán szó, hanem tapasztalat.
És ahol a szülő nem ural, hanem vezet a példájával, csendes erővel, szeretettel.🤍

❣️Ne ítélkezzünk egymás tanulási útja felett. Ne bélyegezzük a mai szülőket „béna” szülőnek csak azért, mert talán néha engedékenyebbek. Hidd el, ők sem akarnak rosszat, talán épp az ellenkező végletből jönnek, és most próbálják megtalálni az arany középutat. Nem látod a múltjukat, a terheiket, a belső küzdelmeiket. Egyszerűen csak élj úgy, hogy a saját példád mutassa meg, amit szavak nélkül is át lehet adni...

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

07/10/2025

„Olyan szőrös szívű vagy…”

Vágták a fejemhez.
Akkor, amikor nem engedtem tovább, amikor nemet mondtam, amikor nem akartam megmenteni valakit, aki újra és újra ugyanabba a körbe lépett vissza.

Szőrös szívű?
Lehet. De talán ez a "szőr" védi meg a szívet attól, hogy szétmarják azok a helyzetek, ahol a szeretet már nem gyógyít, csak fogy.

A határok nem rideggé tesznek, hanem tisztává. Nem az empátia hiányát jelentik, hanem a józanság jelenlétét.
Aki mindenkit átölel, végül maga marad üres kézzel.

A szőrös szív nem kőből van. Csak megtanulta, hogy a szeretet nem egyenlő a megmentéssel.
Hogy a másik fájdalmát nem kell helyette hordani.
Hogy az együttérzés nem azt jelenti, hogy mindig igent mondunk.

Segíteni gyakran természetesnek tűnik, mégis, néha épp ezzel vesszük el a másiktól a növekedés lehetőségét. És bár a szándék tiszta, olykor mégis előfordul, hogy segítünk, de nem szívből. Talán illendőségből, talán félelemből mondunk igent és közben belül valami feszül. A másik pedig érzi, hogy ez az „adás” nem igazi. Így a jó szándék helyett inkább nehéz érzés marad mindkettőnkben.

Néha a legnagyobb szeretet épp abban rejlik, hogy nem engedünk tovább.
Hogy nem adunk többet annál, amit már nem bírunk.
Hogy csendben azt mondjuk: „eddig.”

És talán ez a „szőr” nem is ridegség, hanem tapasztalat.
A szív borítása, ami alatt még mindig ott dobog az együttérzés, csak most már bölcsebb ritmusban.

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

06/10/2025

Valahogy úgy tűnik, mintha a legtöbb szülőségről szóló írás az anyákhoz szólna. Rengeteg tanácsot kapnunk és bár sok hasznos közöttük, gyakran mégis teherként nehezednek. Mintha minden hiba bizonyíték lenne arra, hogy rosszul csináljuk.

A vendégeimnél újra és újra azt látom: mindig azok éreznek erős lelkiismeret-furdalást, akik valójában a legjobban igyekeznek.

Hidd el: a gyermekednek nem tökéletes szülőre van szüksége, hanem olyanra, aki hajlandó fejlődni. Nem azt mondom, hogy rendben van, ha minden nap kiabálsz vele. De attól, hogy egyszer felemelted a hangod, mert elfáradtál, még nem vagy rossz anya.

Tudom, hogy jól akartad.
Tudom.

Egy gyermek életében az apa jelenléte éppoly meghatározó. Nemcsak az anya mellett, hanem vele együtt épül a biztonságérzet, a szeretet és a hit az életben.

Az apa az, aki megtanít, hogy az erő nem keménység, hanem jelenlét, hogy a hibák után is lehet újrakezdeni, hogy a világ akkor is biztonságos, ha közben nehéz.

Apaként nem az a dolgod, hogy tökéletes légy, hanem hogy ott legyél.
Nem az, hogy megmutasd, merre menjen, hanem hogy mellette járj, míg rá nem talál a saját útjára.
Nem az, hogy irányíts hanem, hogy kapcsolódj.

A gyereked akkor tanul tőled a legtöbbet, amikor nem magyarázol, hanem együtt vagy vele. Amikor nem szabályokat építesz, hanem bunkert. Amikor nem az idő hiányáról beszélsz, hanem egyszerűen időt adsz neki.

Egy gyermek számára az apa az első hős, az első kapaszkodó, az első férfi, aki megmutatja: milyen érzés szeretve és biztonságban lenni.

A szemed, amely azt üzeni: „Fontos vagy nekem.”
a hangod, amely bátorítja: „Meg tudod csinálni.”
a karod, amely azt mondja: „Itt vagyok, számíthatsz rám.”

Apának lenni nem cím a névjegyen.
Apának lenni választás, nap mint nap.

És egyszer, amikor felnő, talán így emlékezik majd rád:
„Az apám tanított meg hinni, magamban, hinni az életben.”

Szóval anyukám, fáradt vagy, mert annyira jól akarod csinálni.
Elfáradt az idegrendszered, és közben ott lüktet benned a saját gyerekkorod feldolgozatlansága is. Amikor nem érted, miért ellenkezik a gyermeked, lehet, hogy éppen azt tükrözi vissza, ami benned még gyógyulatlan.
Például, ha gyerekként nem hallották meg a hangodat, lehet, hogy épp ezért a gyermeked túl hangosan követeli a figyelmet.

Arra gondoltunk, létrehozunk egy zárt csoportot, ahol minden tudásunkat összegyúrva olyan technikákat adunk, amelyek segítenek abban, hogy minden szinten megerősödj, és újraindulj.

Nem fogjuk megmondani, hogyan kell kommunikálnod a gyermekeddel. Mert hiába választod a legszebb szavakat, ha az energia, ami benned van, nem rezeg együtt a kimondottakkal.

Úgy szeretnénk ezt a programot felépíteni, hogy megtanulj önmagad kísérője, gyógyítója lenni, hogy ne kívülről várd a megoldást, hanem belülről erősödj meg. Mi eszközöket, nézőpontokat és technikákat adunk, de te magad válsz a saját utad vezetőjévé.

A programot a nevelőszülők számára ingyenesen szeretnénk elérhetővé tenni – ezzel is támogatva azokat a gyermekeket, akik szülők nélkül nőnek fel.
Fontosnak tartjuk, hogy ők is megkapják azt az érzelmi biztonságot és kapaszkodót, amit minden gyerek megérdemel. A programnak része olyan tartalmak is, amely kifejezetten abban segítenek, hogyan támogathatjuk gyermekeinket a gyógyulásban, a bizalom és a belső erő megtalálásában.🤍

A programban minden bennünk élő női minőséggel szeretnénk dolgozni – hogy felébresszük a női őserőt, amely ott szunnyad mindannyiunkban, így nemcsak anyáknak szól. Amikor ez az erő kivirágzik, átalakulunk: közelebb kerülünk a valódi önmagunkhoz, és kapcsolataink is mélyebbé, tisztábbá válnak.

Részletek hamarosan...

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

04/10/2025

"Nem vakságot fogadtam, hanem hűséget..."

A napfény vakít, a gyerekek kacagva futnak a víz felé, férfiak és nők a strandon... És akkor megtörténik: egy nő lekapja magáról a bikinifelsőt. A férfiak szeme odatapad, apáké, fiúké, idegeneké.

Ha a férfi tekintete hosszasan elkalandozik, nem a féltékenység éget, hanem a törés a bizalomban. Mert ott, abban a pillanatban halvány szakadás keletkezik a kapcsolat szövetén. A bizalom halk szála szakad el, s a meghittség veszíti el tisztaságát.

Amikor a női test közkinccsé válik, a szentség semmivé foszlik minden irányba...

Sokan azt mondják: ez a szabadság, ez az önbizalom. De vajon valóban így van?
Amikor a test tárggyá válik, pusztán látvánnyá, a lélek háttérbe szorul. Az önértékelés függővé válik mások pillantásától. Az ember nem belülről ragyog, hanem kívülről várja a fényt. Ez nem önbizalom, hanem kiszolgáltatottság...

És nemcsak a strandon történik ez. Gondoljunk egy baráti összejövetelre. A férfi büszkén sétál be a társaságba a nő oldalán, akin alig van ruha. Mintha láthatatlan verseny zajlana a teremben: kié a „jobb” nő, kinek szebb, formásabb, kihívóbb a párja. És a nő ebbe a játszmába önként lép be, testét áruba bocsátja, hogy elismerést kapjon. Mintha nem is ember lenne, hanem díj, trófea, amit ki lehet tenni az asztalra.
Ezek a nők talán azok, akik legmélyebben küzdenek az önértékelésükkel és sokszor még csak fel sem ismerik. Hiszik, hogy erősek, szabadok, vagányak, önazonosak, pedig ha sok tanítást megfigyelsz, a belső igazi szabadság azonban csendes, befele szól és nem kifele.

És miközben sok férfi büszkén mutogatja párját a világnak, nem veszi észre, hogy minden mutogatással egy kicsit sérül az intimitás a kapcsolatukban. Hiszen a legmélyebb kötődés éppen abból születik, ami csak kettőjük között szent.

Ahogy az emberek elkezdtek tudatosodni, az ősi kultúrákban már tudták: a test a lélek temploma. Nem szégyenből takarták el egyre több ruhával, hanem tiszteletből. Felismerték, hogy a valódi ragyogás nem a bőrön van, hanem belül, a szem mélységében, a szavak rezgésében, a mozdulat csendjében.

Egykor a rabszolganők értékét testük alapján mérték, birtoklásra ítélve őket. Ma sokan önként állnak ugyanennek a mérlegnek a serpenyőjébe, látszólag szabadon, valójában a társadalom kimondatlan elvárásainak engedelmeskedve. Melltartó nélkül, áttetsző ruhában lenni nem szabadság, hanem illúzió.

És mit tanul ebből a gyermek? Hogy a nő értéke a teste? Hogy a forma fontosabb, mint a lélek? Hogy a szerethetőség mércéje a külső? Így öröklődnek tovább a sebek, nemzedékről nemzedékre.

Nemrég láttam egy jógavideót. A hölgy falatnyi bikiniben mozgott, kihívó csípőmozdulatokkal, a kamerába villantott tekintettel. A jóga nem erről szól. Nem a vágykeltésről, hanem a lélek csendjéről. Nem a test mutogatásáról, hanem a test és lélek összehangolásáról. A jóga minden mozdulata imádság, ha tisztelettel közelítünk hozzá.

A nő valódi kisugárzása nem a testből fakad, hanem a lélekből. És az a fény sosem halványul.

A feminizmus zászlaja alatt az egyenlőségért kiálltanak a nők, de közben a gyakorlatban mi nők tapossuk egymást egyre mélyebbre, mert sok nő a testével versenyez figyelemért, elismerésért, miközben a valódi női erő árnyékba borul... Az önértékelés egyre törékenyebb lesz, mert külső mércéhez kötődik és ez a mérce könyörtelen. Minél inkább a test mutogatására épül, annál inkább kiüresíti a belső erőt, a titkot, a misztikumot. Pedig a női erő valódi forrása éppen ebben rejlik: a láthatatlan mélységben, a belső bölcsességben, abban a ragyogásban, amit nem lehet kirakatba tenni...

Ha pusztán biológiailag nézzük, tényleg természetes, hogy meztelenek vagyunk: úgy születünk, nincs rajtunk semmi, és a testünk önmagában nem "tiltott" vagy "rossz".

Akkor "miért ne mutogathatnánk?"

A test nemcsak biológiai, hanem szimbolikus is. Meztelenség gyakran intimitást, sebezhetőséget hordoz. Ezért egy közösségben annak bemutatása többet jelent puszta bőr látványánál.

Ha ezek a gondolatok benned erős érzéseket vagy tiltakozást ébresztenek, lehet, hogy éppen azért érintenek meg, mert valami mélyebb, feldolgozatlan részeddel találkoznak. Fontos kimondani: ennek az írásnak nem az az üzenete, hogy egy nő ne lehetne csinos vagy nőies. Sokkal inkább arról szól, hogy a szépség és a kisugárzás valódi forrása belülről ered.

Ez a poszt nem a lengén öltözködő nők bírálatáról szól, hanem meghívás arra, hogy felfedezd és megbecsüld a saját belső értékeidet.

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

02/10/2025

Teljesen mindegy, hogy egy gyermek BTMN, SNI, ADHD, AUTISTA „címkével” rendelkezik – ő akkor is tehetséges… 🤍

És talán a legnagyobb tanítást éppen ezek, a sokszor „problémásnak” nevezett gyerekek hordozzák a társadalom számára: az elfogadást.

Az előző posztunkban egy sportoló kislány történetéről írtam, és arról, mennyire fontos, hogy a szülő ne erőltesse rá a gyerekére a saját akaratát, a saját gyerekkori élményei által vezérelve, hanem inkább szeretettel kísérje, finoman terelgesse az útján.

Érkezett olyan vélemény, hogy a versenysport soha nem a gyerek döntése. A tapasztalataink mégis azt mutatják, hogy rengeteg céltudatos gyerekben olyan erős belső hajtóerő él, hogy még a szüleik is rácsodálkoznak. Ők nem kényszer alatt állnak, hanem a saját szívük viszi őket előre. Nem lehet tehát kijelenteni, hogy minden sportoló gyerek mögött szülői nyomás húzódik.

Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a teljesítménykényszer nem mindig abból fakad, hogy a szülő nyíltan elvár valamit. Láttam szülőt, aki kedvesen, türelmesen beszélt a gyermekéhez, kívülről szinte idilli képet mutatva, s közben folyamatosan más gyerekeket minősített előtte. Mit üzen vajon ez a saját gyermekének?

És láttam gyereket is, aki sírva vallotta be:
„Anyáék nem engedik, mert azt mondják, ebből nem lehet megélni…”,
„Úgyis eltaposnak.”

❣️Egyik véglet sem jó. Jól csinálni nehéz, de a lényeg: ne általánosítsunk. Egyetlen történetből ne vonjunk le végső következtetést, ne bélyegezzünk meg családokat vagy gyerekeket anélkül, hogy látnánk a teljes képet.❣️

Az egyik komment így szólt az előző poszt alatt:

„Ha ilyen gazdagok, hogy válogathat a kis hercegnő, akkor ez van 🤷 Más meg tehetséges, de nincs szülői támogatása, pénze, semmije. 🤦”

Ez a hozzászóló nem ismeri sem a kislányt, sem a családját, mégis ítélkezik, ráadásul bántó hangnemben. Sokan gondolják úgy, hogy vakon állítani valamit rendben van – de ez valójában piszkosul nincs rendben.

Ahogy az sem, ha egyetlen rossz példából ítélünk meg egy egész szakmát. Nem minden edző rossz, nem minden sportegyesület hajszolja végletekig a gyerekeket. Láttam csodálatos edzői munkát, ahol a legfontosabb az volt, hogy a gyerek örömét lelje a mozgásban. És igen, volt, hogy ki kellett állnom egy edző magatartása ellen – de ettől még nem feketítem be a nagy egészet.

Szóval a szülőség hatalmas önismereti út. Ne bántsuk egymást ezen az úton – inkább tanuljunk együtt.

És ami a legfontosabb: nem minden tehetség mutatkozik meg rögtön, nem minden gyermeknél ugyanabban az életkorban. Nem minden tehetség keresi a rivaldafényt – de minden gyermek egy csiszolatlan gyémántként érkezik.

Az egyik legmélyebb önértékelési probléma gyökere sok felnőttnél az, hogy gyerekkorában nem erősítették meg abban, amiben valóban tehetséges. Ez kihathat a kapcsolataira, a munkájára, az egész életére. Nem másra tolom ezzel a felelősséget, csupán szeretném, ha tudnád: attól, hogy gyerekként nem volt aki megveregesse a vállad, attól még ma is van benned valami, amit úgy tudsz, ahogy senki más.🤍

Egy gyermek tehetségének felfedezése nem könnyű. A rendszer gyakran címkéz, és sokszor abba az irányba „terel”, hogy a gyerek legyen átlagos. Ha a szülő is ezt erősíti, főleg, mert aggódik, a valódi kincsek sokszor rejtve maradnak.
Előfordul, hogy amíg a logopédus az r hangot gyakoroltatja, senki nem veszi észre, milyen kivételes zenei érzéke van a gyermeknek. Ő pedig közben belül suttogja magának: „Nem vagyok elég jó.”

Pedig minden gyermekben ott van valami különleges. A mi dolgunk felnőttként az, hogy ne elnyomjuk, hanem támogassuk, felfedezzük és segítsük kibontani – úgy, ahogyan ő maga szeretné.

Egy hozzászóló azt írta: „Ha a szülő nem teszi oda magát, nem lenne most egy Szoboszlaink.”
Valóban, olykor kell a szülői noszogatás, de a határ érzékeny: meddig támogató bátorítás, és mikortól válik nyomássá?
S lehet, hogy Szoboszlai tehetsége bejárta a világot🙏🙏🤍🤍 – de vajon csak az a tehetség számít, amit az egész világ lát? 🤷‍♀️

Sok oldalát érintettem ennek a témának, de a lényeg egy: álljunk meg az általánosításban, és engedjük, hogy a szívünk mutassa az utat nekünk szülőként és edzőként is és engedjük ezt meg a gyerekeinknek is...

S ne felejtsük el a tehetség kibontakoztatásában ne csak a sikert keressük – a boldogság sokkal többet ér, hiszen a siker csupán pillanat, a boldogság viszont az, ami megtart...

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

30/09/2025

Itt ült velem szemben egy 14 éves kislány a szüleivel. Élsportoló. Ismerjük egymást, hiszen régóta járok a sportegyesülethez, hogy mentálisan és lelkileg segítsem a gyerekeket felkészülni a versenyekre.
Most előrelépési lehetőséget kapott. Egy ugrás, ami mások szemében aranykapu, de ő nemet mondott rá.

A szülők értetlenül álltak a döntése előtt.
Az anyukája azt mondta: „Nekem sosem volt lehetőségem semmire, a szüleim sokat dolgoztak, tanyán laktunk…”
Az apa pedig: „Én profi egyesületnél játszottam. Nem akartam, de apám nem kérdezett, vitt. Nem volt nem. Aztán megszerettem, a szenvedélyemmé vált.

Szenvedély... hümmögtem...
És most, hol a sport az életedből? Kérdeztem...

"Szívprobléma miatt abba kellett hagynom.”

Értem… micsoda véletlen. 🤷‍♀️

Ott ült előttem két szerető szülő. Láttam a hitet a szemükben, láttam, mennyire jót akarnak. De azt a jót, amit ők jónak gondolnak. És láttam a kislányt, aki először gőggel, majd végtelen elkeseredettséggel próbált érvelni.

Két felnőtt, akik a saját gyerekkoruk sebeit hozzák magukkal, egyik így, a másik úgy és köztük a gyermek, aki tükör. Tükör arra, ami bennük fáj. Ilyenkor legtöbben a tükröt kezdik el piszkálni, ha nem tetszik, amit látnak benne… pedig nem a tükör tehet arról, ha kocosnak látom benne magam, nem igaz?

A szülők be nem gyógyult sebei, a feldolgozatlan múlt szelíden, de makacsul visszaköszönhet a jelenben.

Nagyon vékony jégen táncolunk, amikor egy gyermek tehetségét próbáljuk felfedni. Valljuk be, néha kell a noszogatás. A tehetség nem bontja ki magát pusztán attól, hogy létezik, gondozni, támogatni kell.
De erőszakkal, elvárással, félelemmel, aggodalommal telve nem lehet életre hívni.
Bizalommal, megértéssel, szeretettel, példával igen. Nem, nem motiválatlanok ezek a mai fiatalok, szósincs ilyenről. Fontos felismerni, hogy valójában nem a motiváció hiánya miatt nem cselekszünk, hanem mert nem született még meg bennünk a döntés. A motiváció mulandó, hullámzó, és gyakran éppen a cselekvés közben érkezik meg. Nem az a dolgunk, hogy „motiválttá tegyük” a gyermekünket, hanem hogy biztonságos teret adjunk, irányt mutassunk a saját döntéseihez. Hogy megtapasztalja: szabad igent és nemet mondania. Mert a belső elhatározás mindig erősebb és tartósabb, mint bármilyen külső ösztönzés. A külső nyomás lehet, hogy eredményeket hoz rövid távon, de gyakran sérülésekhez, kiégéshez vagy korai feladásához vezet.

Még a legtudatosabb szülőknek is nehéz megtalálni az aranyközéputat. Hiszen miközben mindent szeretnénk megadni a gyermekünknek, közben kendőzetlenül szembe kell néznünk önmagunkkal is. A szülőség nem egyetlen pillanatban kezdődik el, nem akkor, amikor megszületik a gyermek, hanem egy életen át tartó folyamat. Minden nap, minden helyzet új tanulságot hoz, és mi magunk is folyamatosan szülővé válunk.

E két szülőben is ott lüktetett a jószándék, csak épp leárnyékolva a saját múltjuk által.

Az életben a lehetőségek jönnek-mennek. Néha azért mondunk nemet egy kapura, mert valahol belül tudjuk, ezzel mondunk igent valami másra. És gyakran csak utólag értjük meg, hogy a döntésünk volt a valódi előrelépés.

És a történet szépsége?
Hogy ez a két szülő nem ragadt bele a sértettségbe, nem kezdte el még erősebben tolni a gyereket. Hanem csodálatos módon álltak bele a saját önismereti munkájukba...

Amikor a szülő elkezdi feloldani a múltjának terheit, az nemcsak saját életében hoz felszabadulást, hanem a gyermekében is. Hiszen a gyerek, akár egy érzékeny hangvilla, rezdül minden kimondatlan feszülésre és oldódik minden megengedett békében. Ha szülő szembenéz önmagával, és megengedi magának a gyógyulást, akkor megszűnik az a rejtett „nyomás”, amit a gyermek addig tükörként hordozott. A gyerek viselkedése könnyebbé válik, szorongásai oldódnak, belső szabadsága nő. A gyerek talán nem tudja megfogalmazni: „Anya, apa, most könnyebb nekem, mert ti is könnyebbek vagytok” , az egész lénye reagál. Megjelenik a játékosság, a derű, a saját út keresésének bátorsága.

***

Én azt mondom semmi ne válljon a szenvedélyeddé, egyszerűen csak szeresd...

Érdekes, hogy a „szenvedély” szóban ott lapul a „szenved” gyökere. Valahol mélyen emlékeztetve minket arra, hogy amit túlzottan hajszolunk, az könnyen fájdalmassá, küzdelmessé válhat, pedig a valódi lendület nem a szenvedésből fakad, hanem abból, hogy amit teszünk, összhangban van velünk.
A szenvedély szó gyökere a latin passio, amely Jézus szenvedéstörténetét is jelöli. Érdemes elgondolkodni rajta: vajon akarjuk-e, hogy gyermekeink élete ‘passióvá’ váljon? Vagy inkább megengedjük, hogy amit tesznek, az örömből, játékból, kíváncsiságból, belső szabadságból fakadjon, mint mondjuk rollerezni eső után a tócsában?🤷‍♀️

Poszt folytatása:
https://www.facebook.com/share/p/14KDkF98x5g/

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

29/09/2025

"Ne szólj szám, nem fáj fejem"…

Van, amikor a hallgatás valóban arany, és bölcsesség a továbblépés. De talán nem minden helyzetben...

"Inkább már nem szólok…" hangzott el a kliensem szájából.

Ismerős? Amikor bántanak, de mire szóvá tennéd, már te leszel a „rossz”?
„Tudom, mindig én vagyok a sz@r…” – vágják hozzád, és hirtelen minden a feje tetejére áll. Aki addig bántó volt, áldozattá változik, belőled pedig egy szempillantás alatt hibást csinálnak.

Ez a kifordított játszma a sérüléseket hordozó családok egyik legfájóbb mintája, amikor a konfliktus elkerülése érdekében, hozzáidomul a család, a környezet ahhoz az egy emberhez aki a "legnezebb", csak, hogy fenntartsák a látszólagos békét és ez már nemcsak a szavaidat veszi el, hanem lassan az igazságérzetedet is. Azt érzed: nincs értelme megszólalni, hiszen a végén úgyis te maradsz a „gonosz”.

És így lesz az „inkább nem szólok” belső szabállyá.
Lassan már nemcsak a családi helyzetekben, hanem a mindennapokban is.
A munkahelyen, a baráti körben, a párkapcsolatban is megtanulod visszanyelni a szavaidat.
Elhitetik veled, hogy a csend a béke ára, miközben valójában a saját önbecsüléseddel fizetsz érte.

Nem a te felelősséged fenntartani mások hamis nyugalmát.

A csend helyett megtanulhatod a határaidat kimondani, először magadnak, aztán biztonságos embereknek. És igen, lesz, aki ezt nehezen viseli majd. De minden egyes alkalommal, amikor mégis mersz szólni, visszaveszel egy darabot abból, amit a hallgatás évei elvettek: az önbizalmadból, a méltóságodból, a szabadságodból.

A felnőttkori kapcsolatok és önértékelésünk milyenségének alapja gyermekkorunkban gyökerezik.
Vajon mikor érezted legelőször, hogy fel kell adnod önmagad?

Hagyunk egy egyszerű gyakorlatot a hozzászólásban.🤍

A mai felgyorsult világban, ahol szinte minden azonnal elérhető, könnyű türelmetlenné válni az önismeret útján. Ha valaki nem tapasztal azonnali változást, gyakran legyint, vagy azt mondja: „ezek a módszerek nem működnek”. Pedig az évek óta hordozott sebek, traumák kibontásához idő kell.

Az egyszerű gyakorlatok éppen ezért olyan értékesek: könnyen elvégezhetők, mégis mélyreható változást indítanak el. Ami azonban igazán kihívás, az nem maga a feladat, hanem a rendszeres gyakorlás. Az igazi eredmény a kitartásban rejlik.

S hogy miért működik?

A képzeletbeli visszatérés a gyermekkori énhez segít felszínre hozni azokat az érzéseket, amelyeket akkoriban elnyomtál (félelem, szégyen, harag, magány). Amikor elképzeled magad kicsiként, az agyad nem tesz különbséget „valós” és „elképzelt” kép között – ugyanazokat az érzelmi és idegrendszeri folyamatokat aktiválja, mintha valóban ott lennél. Ezért tudod újraélni és közben gyógyítani a régi sebeket.

Amit nem lehetett kimondani gyerekként („Fáj”, „Szükségem van rád”), azt most biztonságos közegben, papíron vagy hangosan ki lehet mondani.
A kimondás a limbikus rendszer (érzelmi agy) feszültségét oldja, így a test és az idegrendszer is megkönnyebbül. Az elfojtásból felszabadulás lesz.Amikor válaszolsz a belső gyermekednek („Látlak, biztonságban vagy”), akkor egy olyan üzenetet adsz neki, amit akkor nem kapott meg. Ez a neuroplaszticitás, ami azt jelenti, hogy az agyunk képes új idegpályákat kialakítani vagyis a régi, fájdalmas minták helyett bármikor tanulhatunk új, gyógyító válaszokat.

Ha rendszeresen gyakorlod, a belső párbeszéd lassan kihat a külső kapcsolataidra is. Megtanulsz biztonságban beszélni az érzéseidről, és idővel a valódi helyzetekben is könnyebb lesz kiállni magadért.

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

27/09/2025

Egy édesanya nemrég azért keresett meg, mert szerinte a fia zárkózott, egyetlen barátja van, és nem keresi mások társaságát. Megkérdeztem: „Szerinted őt ez zavarja?” Ő pedig azt felelte: „Biztosan magányos, hiszen az embernek szüksége van barátokra. Ezek a mai fiatalok, annyival másabbak, mint mi."

Sokat hallani manapság ezt a sóhajt is: „Ezek a mai fiatalok olyan mások…”
De vajon miért lenne ez baj? Miért kellene ugyanazt tenniük, amit mi tettünk régen? Miért kellene ugyanazt a mintát követniük, ugyanazt az életformát másolniuk? Hiszen az idők változnak, és minden generáció a maga útját járja. Amit mi „megszoktunk”, az számukra már nem biztos, hogy érvényes vagy élhető.

És vajon tényleg a barátok száma mutatja, hogy ki mennyire teljes?

Ha körülnézünk a felnőttek között, látjuk, hogy sok „baráti kör” valójában nem a valódi közelségről szól(vannak kivételek). Sokszor inkább a magány enyhítésének kísérlete, vagy menekülés az otthon falai közt megélt látszat-boldogság elől. És amikor ezek a kapcsolatok ítélkezésbe, pletykába, egymás háta mögötti szavakba torkollnak, az gyakran nem más, mint a saját meg nem oldott problémáik kivetítése. Hiszen könnyebb ujjal mutogatni másra, mint szembenézni önmagukkal.

S baj lenne azokkal, akik nem kifelé élnek, hanem inkább befelé? Akik nem a hangos társaságban, hanem a belső világ csendjében találják meg önmagukat? A befelé fordulás nem egyenlő a magánnyal vagy a problémával. Inkább arra utal, hogy valaki képes kapcsolatot tartani a saját belső világával, önmagától is tud táplálódni, és nem csak külső megerősítésekből meríti az értékét.

Gond lenne azzal is, akinek a párja a legjobb barátja? Aki otthon, összebújva érzi magát a legteljesebbnek?
Aki szombat este a csendes meghittséget keresi, miközben a gyerekek kacaja betölti a szobát?

Miért gondoljuk, hogy mindenkinek ugyanaz a „jó”? A „jó” nem univerzális. A „jó” az, ahol a lélek megnyugszik...

Az emberi szükségletek sokfélék. Vannak, akik a közösségből merítenek erőt, és vannak, akik a szűkebb körben, a bensőséges kapcsolódásban találják meg a teljességet. Egy szoros párkapcsolat, ahol valódi barátság és szeretet fonódik össze, éppoly értékes, mint egy nagy társaság.

Az önismeret útját járva már minőségi kapcsolódásokra vágyunk, mert tudjuk nem a forma számít, hanem a tartalom. Nem az, hány ember vesz körül, hanem hogy van-e akár egyetlen, akivel együtt emelkedni tudunk. Ahol nincs helye ítélkezésnek, játszmáknak, menekülésnek, csak őszinte jelenlétnek és kölcsönös tiszteletnek.

Mert végső soron egyetlen igaz barát, aki valóban lát, hall és ért minket, sokkal többet adhat, mint száz felszínes kapcsolat, mert az igazi barátság nem a magányt fedi el, hanem a létezést teszi gazdagabbá...

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

25/09/2025

„Minden nehézségemmel annyira egyedül vagyok..."

Meséli a vendégem...

Képzeld el, hogy egy kisgyerek elesik, lehorzsolja a térdét, és a szülei csak legyintenek:
„Ugyan, semmi baj, kelj fel, nem kell sírni.”

És pont.

Ilyenkor nem maga az esés hagy maradandó nyomot, hanem az, ahogyan a gyerek értelmezheti a helyzetet.
Gyermeki fejjel így hangozhat: „Nem vagyok fontos. Nem számít, ha fáj.”

Pedig valójában lehet nem erről van szó. Sok szülő így fejezi ki az együttérzését, úgy hiszi, ezzel bátorít, erősít. Felnőttként ő már tudja, hogy egy horzsolás hamar begyógyul. Talán magában azt gondolja: „Én is ezerszer elestem, és mindig felálltam.”

De a gyermek más nyelvet beszél. Neki nem a sebre kell kötés, hanem az érzéseire. Egy ölelés, egy pillantás, egy együtt érző szó, ami azt üzeni: „Fontos vagy. Látom, hogy fáj. Veled vagyok.”

Mert a trauma sokszor nem attól születik, ami történt, hanem attól, hogy nem tudjuk gyerekként másként értelmezni és attól, hogy magára maradt vele, aki átélte.
És ez nem a felelősség áthárítása másokra. Nem arról van szó, hogy azért rekedünk benne a fájdalomban, mert senki nem ült mellénk. Nem arról szól, hogy mások hibásak, mert nem voltak ott.
Inkább arról, hogy a magányban megélt fájdalom mélyebb nyomot hagy. Arra mutat rá, hogy az emberi kapcsolódás védőfaktor.

A gyermeki lélek számára az együttérzés nem luxus, hanem alapvető szükséglet. És amit ott, akkor nem kapott meg, az felnőttként is tovább él, kimondatlanul, de annál erősebben.

Nap mint nap sok emberrel és történettel találkozom.
Látom, ahogy nehéz gyerekkorból felnőttként gyönyörű virágzás fakad. És látok olyan életeket is, amelyek kívülről idillinek tűnnek, mégis belső terhek árnyékolják be őket.

Mindenki más úton jár, és a történetek súlya soha nem mérhető egyetlen mércével. A valódi nehézséget mindig az érzi, aki benne van.
És bár kívülről másé kisebbnek vagy nagyobbnak tűnhet, a saját problémád mindig a legnehezebb lesz számodra – mert neked kell megélned, neked kell vele együtt lélegezned.

Felnőttként már lehetőségünk van újraértelmezni a múltunkat. Megláthatjuk, hogy mások viselkedése nem a mi szerethetőségünkről vagy értékünkről szólt. Rájöhetünk, hogy akkor és ott ők csak annyit tudtak adni, amennyire képesek voltak.

És felnőttként már választhatunk más utat: kimondhatjuk bátran, hogy „Segítségre van szükségem.” Ez nem gyengeség, hanem erő.

Ha ezt mégse hallja meg a párod, a szüleid, a környezeted, akkor érdemes oda visszalapozni, ahonnan indult ez az érzés. Minden ott gyökerezik a múltban, abban a pillanatban, amikor először érezted, hogy a segélykiáltásod süket fülekre talált, hogy cserbenhagytak. És lehet, hogy valójában nem is hagytak cserben, csak te élted meg úgy és ez az érzés beléd ivódott. Az a belső ítélet, amit akkor hoztál meg, most is észrevétlenül irányítja a jelent, és újra meg újra visszaköszön a kapcsolatokban, a döntésekben, az érzéseidben.

Megszólítva a másik oldalt, soha ne kicsinyeljük le mások érzéseit.
Inkább legyünk azok a kezek, amelyek megtartanak, amikor valaki meginog.
És adjuk tovább ezt a mintát a gyermekeinknek is, hogy ők már egy olyan világban nőjenek fel, ahol természetes az együttérzés, ahol a fájdalomra nem legyintés, hanem odafordulás a válasz.

Az empátia erő.
Nem gyengeség, nem sebezhetőség, hanem belső tartás.
Erő ahhoz, hogy ne csak a saját világunkat lássuk, hanem megérezzük a másikét is.
Erő ahhoz, hogy meghalljunk egy kimondatlan sóhajt, és észrevegyünk egy remegő pillantást.
Erő ahhoz, hogy ott tudjunk maradni valaki mellett, amikor ő maga széthullani érzi magát.

Az empátia az a híd, amely összeköti a szíveket.
Ha képesek vagyunk így jelen lenni egymásnak, akkor nemcsak mi leszünk erősebbek, hanem a világ is, amelyet együtt formálunk...

Hozzászólásban hagyunk egy gyakorlatot, hogy ne kelljen tovább cipelned.👇

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

Léterő

09/10/2025

08/10/2025

07/10/2025

06/10/2025

04/10/2025

02/10/2025

30/09/2025

29/09/2025

27/09/2025

25/09/2025

Cím

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória