Léterő, Szeged (2026)

Kineziológia - Család és rendszerállítás - Fitoterápia - Hangterápia - Hipnoterápia - Személyiség fejlesztés 👉 www.letero.hu Pilates - Jóga - Sport - Meditáció 👉 https://beyondthemotion.com/partners/dudas-adrienn Szeged környéke, online tér

08/04/2026

"Ha a szülő engedelmes szüleje a gyermeknek az első három életévében, akkor lesz később a gyermek engedelmes gyermeke a szülőnek."
Dr. Ranschburg Jenő

Ez az idézet első olvasásra sokakban ellenállást válthat ki. Úgy hangzik, mintha a szülőnek mindig engednie kellene, mintha a gyermek irányítaná a családot. Pedig ez a gondolat nem a határok feladásáról szól, hanem a kapcsolódásról. Nem a következetlenségről, hanem a biztonságról.

Az első három év a bizalom időszaka. A gyermek ekkor tanulja meg, hogy a világ biztonságos vagy bizonytalan hely. Azt tanulja meg, hogy amikor szüksége van valakire, akkor érkezik válasz. Azt tapasztalja meg, hogy az érzései számítanak, hogy a sírása jelent valamit, hogy a félelme meghallgatásra talál, hogy a fáradtsága fontos.

Amikor egy kisgyermek éjszaka felébred, nem manipulál. Nem hatalmi harcot vív. Nem teszteli a szülőt. Egyszerűen szüksége van a biztonságra, a közelségre, a jelenlétre. A gyermek idegrendszere még nem képes önmagát megnyugtatni. A szülő ilyenkor kölcsönadja a nyugalmát.

Természetesen vannak elkerülhetetlen élethelyzetek. Például amikor megszületik a kistesó, de a nagytesót vinni kell az óvodába. Ilyenkor előfordul, hogy a kisebbet fel kell ébreszteni, mert menni kell. Ezek nem ideális helyzetek, de az élet részei. Nem az a kérdés, hogy mindig tökéletesen tudunk-e alkalmazkodni, hanem az, hogy a gyermek jelzéseit komolyan vesszük-e.

Amíg a gyermek sírására reagálunk, amíg komolyan vesszük az érzéseit, amíg figyelünk arra, hogy a viselkedése mindig egy üzenet, addig a kapcsolat biztonságban marad. Nem a tökéletesség számít, hanem a válaszkészség.

Sokszor hallani azt is, hogy a gyerek „túl anyás, le kell szoktatni róla”, „el kell kicsit választani”, „hagyni kell önállósodni”. De a gyermek nem attól válik önállóvá, hogy magára hagyják. A gyermek a biztonságban válik önállóvá.

Ha egy kisgyermek folyamatosan anyán csüng, akkor nem leválasztani kell, hanem megérteni, hogy mire van szüksége. A kapaszkodás nem probléma, hanem jelzés. A gyermek azt üzeni: szükségem van rád. És amikor ezt megkapja, akkor tud majd később biztonsággal eltávolodni.

A gyerekkor kezdete nem arról szól, hogy mély vízbe dobjuk a gyermeket, és majd attól megerősödik. Egy éretlen idegrendszer nem a magára hagyottságból, az állandóan tanítjuk alkalmazkodni helyzetektől tanul meg működni, hanem a kapcsolódásból.

Engem nagyon megérint, amikor látom, hogy a gyerekeim csak engem akarnak. Igen, van, hogy másnál is megnyugszanak, de az ő történetüknek most ebben az időszakában én és a férjem vagyunk a főszereplője. És én ezt a főszerepet most rettenetesen élvezem. Mert ilyen fajta főszerepet még soha nem kaptam.🥹🙏

Ez számomra nem áldozat. Inkább megtiszteltetés. Hogy is lehetnék benne áldozat, hisz én vállaltam ezt. Minden áldozatnak tünő helyzet egy megtérülő "befektetés", a gyermekbe és minden ilyen helyzet, csak egy időszak, egy állomas, ami sajnos... hihetetlenül gyorsan elrepül. Hazudnék, ha azt mondanám nem voltak minden kezdetnél mély pontok... ohh, hogy ne lettek volna... lentebb le is írom, mi lett az én megoldásom erre...

Szóval sok ítélet éri azokat a szülőket, szakemberektől is, akik együtt alszanak a gyermekükkel. Gyakran hallani, hogy ez tönkreteszi a házasságot, hogy rossz szokás, hogy a gyerek majd nehezebben lesz önálló. Pedig egy kapcsolatot nem az teszi tönkre, hogy egy kisgyermek közelebb kerül a szüleihez. Egy kapcsolatot az teszi tönkre, ha érzelmileg eltávolodunk egymástól, ha nem figyelünk egymásra, ha nem kapcsolódunk. Egy gyermek közelsége sokkal inkább egy természetes élethelyzet, mint veszély.

Elég az állatokra gondolni. A kiscicák is együtt alszanak az anyjukkal. A közelség biztonságot jelent. Az emberi gyermek is így érkezik a világba. Kapcsolatra hangolva. Közelségre programozva.

És talán érdemes egy másik kérdést is feltenni. Hogyan várjuk el egy kisgyermektől, hogy egyedül aludjon, amikor legtöbben mi felnőttként sem szeretünk egyedül aludni? 🤷‍♀️ A legtöbb felnőtt számára megnyugtató, ha valaki ott van mellette. Ha van egy jelenlét, egy kéz, egy biztonság. Miért várnánk el egy éretlen idegrendszerű kisgyermektől azt, amit mi magunk sem élünk meg természetesnek.

De nem gondoljuk, hogy mindenkinek együtt kell aludnia a gyermekével. Minden család más, minden élethelyzet más, minden kapcsolat más. Ez a mi nézőpontunk, a mi belső megértésünk, és ezek miatt döntöttünk úgy, hogy együtt alszunk a gyermekeinkkel. Nem azért, mert ez az egyetlen helyes út, hanem mert számunkra ez tűnik jónak(mivel 46ezerszer🫣 kelt mindkét gyerek éjszaka szopizni.. így praktikusnak is🙈), aminek az ellenkezőjéről már jó páran próbáltak meggyőzni, viszont amikor valamit nagyon erősen bizonygatunk, hogy márpedig csak az a helyes, akkor gyakran bennünk mozdul meg valami. Amikor meg kell védenünk egy döntést, sokszor nem is a másikat akarjuk meggyőzni, hanem önmagunkat szeretnénk megnyugtatni.

Az első három évet sok szülő beáldozásként éli meg. Mintha ez egy időszak lenne, amit túl kell élni. Mintha ez a saját szükségletek feladását jelentené. De sokszor nem maga a gyermek az, ami ezt az érzést létrehozza, hanem az, hogy ez az időszak mélyen visszanyúl a saját történetünkhöz.

Egy kisgyermek közelsége, igényei, jelenléte gyakran megérinti a saját gyermekkori élményeinket. Hányadán állunk a segítségkéréssel. Hányan hordozzuk magunkban a cserbenhagyás élményét. Hányan tanultuk meg, hogy túl sokak vagyunk, hogy legyünk csendben, alkalmazkodjunk, ne kérjünk, ne terheljünk másokat.

Lehet, hogy valamikor gyermekként azt éltük meg, hogy önmagunkat háttérbe kell szorítanunk a szeretetért. Lehet, hogy megtanultuk, hogy akkor vagyunk elfogadhatóak, ha nem kérünk túl sokat. És amikor megszületik a gyermekünk, és ő teljes természetességgel kér, sír, kapcsolódik, akkor ez bennünk is megmozdít valamit. Megérintődhet bennünk az az érzés, hogy most újra fel kell adnunk önmagunkat. Mintha újra háttérbe szorulnánk.

Pedig sokszor nem a jelen helyzet a nehéz, hanem az, amit a jelen megérint bennünk. A gyermek nem elvesz, hanem felszínre hoz. Nem okozza ezeket az érzéseket, hanem találkoztat velük.

Sok anya ilyenkor azt gondolja, hogy ha elmegy egy hosszú hétvégére, és a gyermeket az apára vagy a nagyszülőkre bízza, akkor majd feltöltődik, és minden könnyebb lesz. Egy kis szünet valóban adhat ott akkor átmeneti megkönnyebbülést (meg egy kis lelkiismeretfurdalást🤔), de ha a belső feszültségek és a mélyebb érintődések nem változnak, akkor a visszatérés után ugyanaz a mókuskerék folytatódik. A valódi feltöltődést nem a távolság hozza meg, hanem az önmagunk felé fordulás, az önmunka, a belső megértés... ez volt az, ami által az anyaság számomra a kiteljesedést hozta... mélyen magamba kellett ásnom.

Ezért amikor az első három év áldozatnak tűnik, érdemes óvatosan, kíváncsian ránézni, hogy mit is élünk meg valójában. Nem bűntudattal, nem ítélkezéssel, hanem megértéssel. Mert ez az időszak nem csak a gyermek fejlődéséről szól, hanem sokszor a szülő belső átalakulásáról is.

Az első három év tehát nem elveszett idő. Nem beáldozás. Ez az alap. Ez az a tér, ahol a bizalom megszületik. És a gyermek, aki ebben a biztonságban nő fel, később könnyebben működik együtt, könnyebben alkalmazkodik, könnyebben hallja meg a szülő kérését.

Nem azért, mert muszáj. Hanem mert a kapcsolat fontos lesz számára.

És talán ez az idézet legmélyebb üzenete. Amikor a szülő az első években figyel a gyermekére, később a gyermek is figyelni fog a szülőre. A biztonságból együttműködés születik. A közelségből tisztelet. A kapcsolódásból valódi engedelmesség.

Jelenleg még fut két online programunk, amelyekben olyan eszközöket és technikákat adtunk át, amelyekkel mindenki önmagán tud dolgozni, nem elméletben, hanem a mindennapi helyzetekben, akár édesanyaként is. Napi 10 perc szinte mindenkinek belefér arra, hogy egy kicsit az idegrendszerére is figyeljen. Gyerekek mellett, főzés közben, séta közben, vagy akár a telefon görgetése helyett is végezhetők egyszerű, mégis hatékony szomatikus gyakorlatok. Ezek az apró, tudatos pillanatok hosszú távon segíthetnek abban, hogy a szülőség, az élet összességében könnyedebb, kiegyensúlyozottabb legyen, mert a traumatudatos mozgás finoman segít feloldani a régi lenyomatokat.

Hamarosan ismét indulunk.
Addig is csendben dolgozunk, és készülünk a következő körre. 🤍

Érdekességnek az önmunkáról: https://www.facebook.com/share/p/1EDhZeGdvn/

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

08/04/2026

Sokan elindulnak az önismeret útján, terápiába járnak, módszereket tanulnak, felismeréseket gyűjtenek. És ennek valóban hatása van. Nem törlődik ki a múlt, nem tűnnek el a régi történetek, de a hozzájuk kapcsolódó feszültség enyhül. A test már nem reagál ugyanazzal az erővel, a helyzetek nem váltanak ki olyan intenzív szorongást, félelmet vagy megfelelési kényszert, mint korábban.

Ilyenkor sokan azt várják, hogy a változás szinte automatikusan bekövetkezik. Hogy ha már dolgoztak magukon, akkor majd természetesen máshogy reagálnak. De a valóság sokszor árnyaltabb ennél.

Mert van egy időszak, amikor már utólag pontosan látjuk, hogy lett volna más lehetőségünk, mégis ugyanúgy reagáltunk, mint régen. Már nem bénított meg a félelem. Már nem volt akkora a belső nyomás. A testünk talán már nyugodtabb is volt. Mégis kimondtuk azt az igent, amikor nemet szerettünk volna. Megint hallgattunk, amikor megszólalhattunk volna. Megint a megszokott döntést hoztuk meg.

És utána jön a felismerés. Most másképp is dönthettem volna. Most már nem kényszerített semmi. Most már volt választásom.

Ez egy nagyon fontos pont az önismereti folyamatban. Mert itt válik szét a múlt hatása és a jelenbeli döntés felelőssége. Amíg a múlt feszültsége erősen működik, addig sokszor valóban nincs valódi választás. A reakció automatikus. De amikor ez a feszültség csökken, akkor megjelenik a lehetőség a tudatos döntésre. És innentől kezdve már szükség van önreflexióra és tudatosságra.

Ez az a szakasz, amikor már nem elég a felismerés vagy a terápiás munka. Itt kezdődik az, hogy észrevesszük magunkat működés közben. Megállunk egy pillanatra. Ránézünk arra, mit csinálunk éppen. És felmerül a kérdés, valóban ezt szeretném most választani, vagy csak a megszokás vezet.

Sokszor azonban ez a tudatosság még nem azonnali. Először csak utólag jelenik meg. Aztán egyre hamarabb. Egy idő után már a helyzet közben. És végül megszületik az első alkalom, amikor valóban másképp döntünk.

Fontos kimondani, hogy bármilyen terápiás eszközt alkalmazhat valaki, ha nincs jelen az önreflexió és a tudatosság, akkor könnyen a régi döntések maradnak érvényben. Mert a múlt hatása enyhülhet, a test reakciója változhat, de a döntést végül mégis mi hozzuk meg.

És van, amikor már érezzük, hogy az ajtó nyitva van. Már nincs ugyanaz a félelem. Már nincs ugyanaz a belső akadály. Mégis a megszokott irányba lépünk. Ha nem tesszük bele a saját részünket, ha nem gyakoroljuk az önreflexiót, ha nem vállaljuk a tudatos döntések felelősségét, akkor könnyen bele lehet ragadni egy végtelen önismereti körbe. Újabb terápiák, újabb módszerek, újabb felismerések követik egymást, miközben az életünk alapvetően mégis ugyanaz marad. Nem azért, mert nincs lehetőség a változásra, hanem mert a lehetőséggel nem élünk.

Az önismeret megmutatja, hogy lehetne másképp. A változást viszont az hozza el, amikor elkezdünk másképp dönteni.

Mert a gyógyulás nem ott történik, amikor megértjük a múltunkat, hanem ott, amikor a jelenben végre nem ugyanazt választjuk.

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

06/04/2026

„Kiskorától kezdve mindent megveszünk a gyerekünknek, mindent megkapott, most mégis olyan hálátlan, semmit nem értékel. Biztos mi rontottuk el...”

Ezzel a mondattal kezdte egy vendégem a beszélgetést. És miközben hallgattam, az jutott eszembe, hogy ez a kérdés valójában nem ott kezdődik, ahol a játékok, az ajándékok vagy a határok kérdése kezdődik, hanem sokkal korábban. Ott, ahol a gyerek először látja rajtunk, hogyan viszonyulunk ahhoz, amink van.

Mert ha mi nem gyakoroljuk a hálát, a gyerekünk sem fogja. Ha mi nem tudjuk értékelni azt, ami van, ő sem fogja. A gyerek nem azt tanulja meg elsősorban, amit mondunk neki, hanem azt, amit nap mint nap lát. Ha azt hallja, hogy „ez is kevés”, „ez sem elég”, „jó lenne több”, ha azt látja, hogy természetesnek vesszük a biztonságot, az otthont, a közös időt, akkor ő is ezt a szemléletet fogja magába szívni. És azt hiszem, társadalmi szinten is komoly problémánk van ezzel. Nagyon sokan nem arra fókuszálunk, ami van, hanem arra, ami hiányzik. Nem azt számoljuk, mennyi minden működik, hanem azt, mi lehetne még. És ebben nőnek fel a gyerekeink.

Aztán erre épül rá az, amit mi hozunk magunkkal. Van, aki szegény családból jött, és amikor végre megteheti, hajlamos mindent megadni a gyerekének, hogy neki már ne kelljen azt megélnie, amit ő megélt. Van, aki olyan családban nőtt fel, ahol természetes volt, hogy sok mindent kapott, és ezt a mintát viszi tovább. Mindkettő érthető, és mindkettő mögött szeretet van. De mindkettőnél könnyű átbillenni oda, ahol elveszik az érték.

Mi is átéltük ezt. Amikor megszületett a kisfiunk, különösen hálásak voltunk, mert azt mondták, természetes úton nem lehet gyermekünk. És igen, mi is azok a szülők voltunk, akik szeretetből szinte mindent megvettek volna neki. Ehhez jött még a rokonság, az ünnepek, a meglepetések, és egy idő után azt vettük észre, hogy kicsit túltoltuk az ajándékozást. Nem rossz szándékból, hanem szeretetből. De éreztük, hogy most már szükség van egy határra.

Ekkor kezdtünk tudatosabban odafigyelni erre. Amikor a kisfiunk elkezdett a számok fogalmával megismerkedni, elkezdtünk játékosan beszélgetni a pénzről. Nem hiányt ültetve, nem bűntudatot keltve, hanem természetesen. Együtt mentünk boltba, megbeszéltük, mi mennyibe kerül, beszélgettünk arról, hogy mi mennyit keresünk, és hogyan működik az, hogy döntéseket hozunk. Nem nyomasztóan, hanem úgy, hogy lássa az arányokat, és megismerkedjen ezzel a világgal.

Nálunk például a gyerekek úgy tudják, hogy a Mikulásnak, a Jézuskának, a húsvéti nyúlnak és a szülinapi manónak mi adjuk a keretet. A varázslat megmarad, de közben látja, hogy a dolgok mögött döntések és határok vannak. Ahogy nőtt kisfiunk, egyre inkább megismerkedett a pénz fogalmával is. Most már ünnepekkor maximum egy kisebb apróságot kap, hogy megmaradjon a meglepetés és az a figyelem, hogy ismerjük a vágyait, de emellett kap egy kisebb összeget is. Nem sokat, nem túlzóan, hanem annyit, amivel tanulhat gazdálkodni.

Ha valami nagyobbra vágyik, akkor gyűjtöget. És ez számára hatalmas sikerélmény. Megtapasztalja, hogy nem lehetetlen, csak türelem kell hozzá, néha egy kis plusz munka, és szépen összeáll. Meg szoktuk beszélni, hogy ha szeretne egy drágább legót, akkor eldöntheti: vesz egy kisebbet hamarabb, vagy türelmesen gyűjt tovább a nagyobbra. Mindkettőnek megvan a következménye, és ez a döntési folyamat rengeteget tanít.

A házimunkáért nálunk nem jár pénz. Nem jár azért, mert kiteregette a ruhákat, fölporszívózott, összepakolta a szobáját vagy kiment gazolni. Ezek a közös életünk természetes részei, és fontos számunkra, hogy ezt így élje meg. Akkor is tudjon mosogatni, ha fiú. A család működése közös felelősség, nem fizetett feladat.

Viszont ha a házimunkán felül segít a nagyszülőknél, az már más. Ha kimegy a földekre, segít az állatok etetésében, elkíséri a tatát szántani, segít barackot szedni, metszésnél vagy kapálásnál a maga módján, akkor megbeszélünk egy reális óradíjat. Nem túlzóan, hanem úgy, hogy érezze a dolgok súlyát. Hogy a pénz mögött idő, energia és munka van.

Nálunk nincs zsebpénz, hisz a való életben sincs...🤔azt tartjuk fontosnak, hogy megtapasztalja: a pénz mögött döntések, türelem és néha plusz erőfeszítés áll. Ha valamire vágyik, gyűjtöget, vár, vagy lehetőséget keres arra, hogyan teremtheti meg magának. Így nem a hiányt tanulja meg, hanem azt, hogy a vágyai elérhetőek, csak időre, tudatosságra és kitartásra van szükség.

Volt egy nagyon kedves pillanat is, amikor a hatodik születésnapjára azt kérte, hogy ne kapjon ajándékot, inkább menjünk el kirándulni. Megbeszéltük, hogy ha ezt választja, akkor nem lesz tárgyi ajándék, még apróság sem. És ő ebbe örömmel beleegyezett, mert azt mondta, ez így közös ajándék mindannyiunknak. Akkor éreztem igazán, hogy a gyerek nem azt viszi tovább, amit mondunk, hanem amit lát és megél.

És talán ez a legfontosabb. Nem az, hogy keveset kapjon, hanem hogy lássa az értéket. Hogy lássa rajtunk a hálát egy ölelésért, egy kedves szóért, egy papírból hajtogatott virágért. Mert ha mi értékeljük az apróságokat, ő is megtanulja, hogy az érték nem mindig a tárgyakban van.

És mindez azért is fontos, mert amit gyerekként megtanulunk a pénzről, az végigkíséri az életünket. Ha azt halljuk, hogy „nekünk ez túl drága”, ha azt látjuk, hogy mindig az akciósat kell keresni, ha a pénzhez bűntudat vagy félelem kapcsolódik, ezek a minták később is működni fognak bennünk. Olyan ez, mint amikor azt mondják, hogy nézz körül a szobában, és keress zöld tárgyakat. Egy idő után csak a zöldeket fogod látni. A többi szín ott van, de nem veszed észre. Ugyanígy működnek a nézőpontjaink is. Ha a hiányra fókuszálunk, a hiányt fogjuk látni. Ha a lehetőségekre, akkor azokat vesszük észre.

És ez nem spiritualitás, hanem az agyunk működése. Az elménk folyamatosan szűr, és a nézőpontjaink határozzák meg, mit veszünk észre a világból. Ezért van az, hogy sokan azt mondják, nincs lehetőségük, miközben lehet, hogy ott vannak körülöttük. Ha valaki azt tanulta, hogy a pénzért keményen kell szenvedni, nehezebben fogja meglátni azokat a lehetőségeket, ahol kreatívan vagy könnyedebben lehetne bevételt teremteni. Ha valaki azt tanulta, hogy a gazdag emberek kapzsik, akkor tudattalanul is távolodni fog attól, hogy ő maga bőségben éljen. Ha valaki azt élte meg, hogy amikor több pénz volt, akkor veszteség vagy félelem követte, akkor az agya a biztonságot a kevesebb pénzzel fogja összekapcsolni.

Nagyon sok üzletépítős könyv, vezetői tréning és vállalkozásfejlesztési módszer is beszél erről. Arról, hogy a pénzhez való viszonyunk, a gyerekkorból hozott mintáink, a korlátozó hitrendszereink közvetlen hatással vannak arra, milyen lehetőségeket látunk meg. Ha valaki azt gondolja, hogy „én ehhez kevés vagyok”, „nekem nincsenek kapcsolataim”, „én szegénynek születtem”, akkor az agya automatikusan kiszűri azokat a helyzeteket, amelyek épp az ellenkezőjét bizonyítanák.

Multinacionális cégeknél tartott tréningeken is gyakran találkozunk ezzel. Amikor egy csapatnál stagnálás van, amikor nem mernek új ötleteket behozni, amikor nem lépnek ki a komfortzónából, sokszor nem a képesség hiányzik, hanem a nézőpont. És amikor elkezdünk visszamenni a mintákhoz, a pénzről, a sikerről, a lehetőségekről alkotott belső képekhez, gyakran gyerekkori mondatokhoz jutunk vissza. „Nekünk erre nem telik.” „Örülj annak, amid van.” „A pénzért keményen kell dolgozni.” Ezek a mondatok biztonságot adtak akkor, de később korlátokká válhatnak.

Ugyanezt látjuk akkor is, amikor valaki anyagi problémákkal fordul hozzánk. Sokan azt gondolják, ilyenkor stratégiára, több munkára vagy új bevételi forrásra van szükség. És sokszor valóban ezek is fontosak. De amikor mélyebbre megyünk, gyakran a gyerekkorból hozott mintákhoz jutunk vissza. A pénzhez kapcsolódó félelmekhez, a bűntudathoz, a hiány gondolkodáshoz. És amikor ezek oldódnak, sokszor nem azért jelennek meg új lehetőségek, mert hirtelen több lett belőlük, hanem mert végre észrevesszük őket.

Ezért is olyan fontos, hogy mit adunk át a gyerekeinknek. Mert nemcsak a jelenüket formáljuk, hanem azt is, hogyan fogják látni a lehetőségeiket felnőttként. És talán ez az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk: nem az, hogy mindent megveszünk nekik, hanem az, hogy megtanítjuk a példánk által hálásnak lenni, tudatosan dönteni, és nyitott szemmel járni a világban. Mert ha ezt megtanulják, akkor nemcsak azt fogják értékelni, amijük van, hanem azt is meglátják, ami lehetséges.

Szerző: Léterő

04/04/2026

Mi eddig következetesen azt mondtuk, hogy nem politizálunk. Nem azért, mert ne lenne véleményünk, hanem mert mindig úgy gondoltuk, hogy a politika valójában csak következmény. Egy tükör. És a tükörrel nem lehet vitatkozni, legfeljebb azzal, ami visszanéz belőle.

Ráadásul mi soha nem is akartunk belefolyni a politikába a klasszikus értelemben. Nem elemezzük a gazdasági döntéseket, nem foglalunk állást külügyi kérdésekben, nem megyünk bele pártpolitikai vitákba. Egyszerűen azért, mert ez nem a mi területünk, és nem is ez a mi küldetésünk. Mi mindig azt a részt érintettük, ami a munkánkhoz kapcsolódik. Az embert. A lelki működést. A gyerekkort. A mintákat. Azt, ami végső soron minden társadalom alapját adja.

Az életünkhöz mindig úgy álltunk, hogy a saját sorsunkért mi vagyunk a felelősek. Mindketten szerény, sőt kifejezetten nehéz anyagi háttérből jöttünk, és mégis azt láttuk, hogy mindig van mozgástér. Hogy lehet újratervezni, lehet újrakezdeni, lehet máshogy csinálni. Volt, amikor gazdasági nehézségek értek minket is, volt, amikor újra kellett gondolnunk az egész életünket, de amikor nem kifelé mutogattunk, hanem megnéztük, hogy mi mit tudunk ebből kihozni, akkor igenis tudtunk változtatni. Nem könnyen, nem gyorsan, de lépésről lépésre.

És ezt nem csak magunkon látjuk. A családunkban is, a környezetünkben is vannak olyan emberek, akik mélyszegénységből jöttek, nem csaltak, nem loptak, nem másokat hibáztattak, hanem dolgoztak, gondolkodtak, innováltak, és felépítették az életüket. Ezért mindig azt gondoltuk, hogy nem a politika határozza meg az életünket, hanem az, hogy mi hogyan reagálunk a körülményekre... DE azért van egy határ, ami már itt hazánkban súlyosan megborult...

S amikor a gyerekekre gondolunk... Már nem csak a saját életünkről van szó, hanem arról is, hogy milyen világban nő fel a következő generáció. Talán ezért is írunk ennyit a gyerekekről. Néha viccesen azt mondjuk magunkról, hogy kicsit olyanok vagyunk, mint valami gyermekvédelmi aktivisták. Nem azért, mert ez egy címke, amit felvettünk, hanem mert egyszerűen nem tudjuk nem észrevenni, mennyire mélyen hat a gyerekkor a felnőtt életre.

Nagyon sokszor azért írunk a gyereknevelésről, hogy a felnőttek felismerjék benne a saját történetüket. Hogy meglássák, mi történt velük, és hogy lehet másképp is. Hogy létrejöhessen egy olyan gyermeknevelési kultúra, amiből nem kell kigyógyulni felnőttként.

És amikor például arról írtunk, hogy a pofon nem nevelési eszköz, hogy a lelki terror nem fegyelem, hogy a félelem nem tisztelet, akkor jönnek a kommentek. Sokszor tömegesen. Hogy „nekem is adtak pofont, mégis ember lett belőlem”. Hogy „a gyereknek tudnia kell, hol a helye”. Hogy „egy kis lelki nyomás nem árt”.

És ilyenkor kezd összeállni a kép.

Mert miközben társadalmi szinten felháborodunk egy-egy gyermekbántalmazási ügyön, kicsiben még mindig elfogadjuk ugyanazt a működést. És minél többet foglalkozunk a gyermekvédelemmel, annál inkább látjuk, hogy egy társadalom működése pontosan ugyanaz, mint ami a családokban történik. Ami kicsiben van, az van nagyban is.

Ha egy gyerek hangja nem számít, akkor a társadalom hangja sem fog számítani. Ha a családban természetes, hogy az erősebb dönt, akkor az országban is természetes lesz. Ha kicsiben elfogadjuk a hatalommal való visszaélést, akkor nagyban is elfogadjuk.

És ilyenkor érthetővé válik, hogy miért tudnak fennmaradni olyan rendszerek, amelyek eltussolják a gyermekbántalmazási ügyeket. Nem azért, mert mindenki egyetért velük, hanem mert a társadalom jelentős része még mindig ugyanazokat a mintákat hordozza.

Nemrég a gyerekekkel megnéztük a Zootropolis-t, és volt egy furcsa, szinte hátborzongató élményünk. Ott ülünk, nézzük a kedves rajzfigurákat, és közben azt érezzük, hogy ez valójában nem is mese. Különösen az a jelenet volt nagyon erős, amikor a háttérből irányító hiúz gyakorlatilag befenyíti a polgármestert. Amikor a polgármester azt mondja, hogy amit tenni készülnek, az törvénysértő, a hiúz egyszerűen közli vele, hogy ez nem érdekli. Majd hozzáteszi, hogy már hány polgármestert tett tönkre, és a jelenlegi csak eldöntheti, hogy ő lesz-e a következő. A hatalom, a félelem, a manipuláció és a törvények semmibevétele egy gyerekmesében és közben az ember akaratlanul is a valóságra gondol.

És közben Judy Hopps olyan mondatokat mond, amelyek nem gyerekmesébe valók, hanem egy egész társadalomnak szólnak.

„A való élet kicsit bonyolultabb… Mindannyian hibázunk. Mindannyiunknak vannak korlátai.
De minél inkább próbáljuk megérteni egymást, annál kivételesebbé válhatunk.
De próbálnunk kell.
Próbálni kell jobbá tenni a világot.
Nézz magadba, és ismerd fel, hogy a változás veled kezdődik.
Veled.
Velem.
Mindannyiunkkal.”

„Nem számít, honnan jössz. Csak az számít, hogy mivé válsz.”

„Ha soha senki nem elég bátor, hogy megpróbálja, akkor semmi sem fog változni.”

„A félelem nem tehet minket jobbá. A félelem csak megváltoztat minket.”

„A világ nem mindig igazságos. De ez nem jelenti azt, hogy ne próbáljuk jobbá tenni.”

És ott ül az ember, nézi a gyerekeknek szóló mesét, és közben rájön, hogy ez valójában nem mese. Hanem egy társadalmi tükör.

És ekkor újra visszatérünk ahhoz a gondolathoz, hogy a társadalmi változás mindig egyéni szinten indul.

Talán ezért is nevezik sokszor a magyarokat a „mag népének”.

A „mag népe” kifejezés gyökerei több irányból is megjelennek a magyar gondolkodásban. Egyes történeti és spirituális értelmezések szerint a magyarokat olyan népként emlegették, amely „magként” van jelen Európa közepén, nem feltétlenül létszámban vagy erőben meghatározó, hanem kulturális és szellemi értelemben hordoz változást. A mag kicsi, látszólag jelentéktelen, mégis benne van egy egész erdő lehetősége. A magyar történelemben is sokszor nem hangos forradalmak, hanem lassú, belső változások indítottak el nagy átalakulásokat. A mag csendben dolgozik, nem látványosan, nem harsányan, de amikor eljön az ideje, a növekedés már megállíthatatlan.

Talán most is valami ilyesmi történik.

Ha körülnézünk a világban, vagy akár csak a Facebook komment szekciókban, még mindig látjuk a gyűlöletet, a megosztottságot, az egymás elleni haragot. A politika képes úgy kettészakítani embereket, hogy már nem is látják egymásban az embert. És ez megint csak nem politikai kérdés, hanem társadalmi állapot.

Még mindig erős a félelem.
Még mindig erős a düh.
Még mindig sok a feldolgozatlan fájdalom.

De közben valami mégis változik.

Egyre többen mondják azt, hogy nem akarnak így élni. Egyre többen kérdőjelezik meg a régi mintákat. Egyre többen mondják azt, hogy a gyerek nem tulajdon, hogy az erő nem egyenlő a bántalmazással, hogy a tisztelet nem félelemből születik.

És amikor egyre több ember változik meg egyéni szinten, akkor lassan megváltozik a társadalom is. És ha megváltozik a társadalom, akkor megváltozik a vezető is. Nem azért, mert valaki leváltja, hanem mert egyszerűen már nem tud fennmaradni ugyanaz a működés.

Mert ami kicsiben megváltozik, az nagyban is meg fog változni, és talán most tényleg ott tartunk, hogy a mag elkezd csírázni. 🌱

Mi nem akarjuk megmondani, kire szavazz. Nem akarunk befolyásolni, nem akarunk pártok mellett kampányolni. De egy dolgot őszintén ki tudunk mondani: mi biztosan nem szeretnénk tovább éltetni azt a rendszert, amelyben az elmúlt években egyre több súlyos ügy látott napvilágot, egyre több eltussolt történet, egyre több dokumentumfilm, amely nem vélemény, hanem tények mentén mutat meg egy valóságot.

És amikor valaki ezeket látja, hallja, mégis azt mondja, hogy minden rendben van, akkor az már nem politikai kérdés, hanem értétkrend... és, hogy mennyire vagyunk hajlandók szembenézni a valósággal. Mert ha egy rendszerben annyi visszás történet, annyi elhallgatott ügy, annyi megmagyarázott megmagyarázhatatlan dolog történik, hogy már külföldön is példaként emlegetik, az nem véleménykülönbség, az egy jelzés.

Nem akarjuk megmondani, kire szavazz. De arra kérünk, menj el szavazni. Nézz utána. Hallgass meg több oldalt. És dönts úgy, hogy közben arra gondolsz: milyen világot hagyunk a gyerekeinkre.

Mert néha nem az a kérdés, hogy ki jön.
Hanem az, hogy mi az, ami már nem maradhat...

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

01/04/2026

Képes vagy rá

Az egyik vendégem nemrég azt mondta, hogy ő nem igazán hisz abban, hogy ha elképzelünk valamit, akkor az meg is tud valósulni, mert ha ez valóban így működne, akkor minden sokkal egyszerűbb lenne, és talán már régen ott tartana, ahol szeretne. Ahogy hallgattam, azon gondolkodtam, hogy valójában milyen jó is, hogy ez nem ennyire egyszerű, mert ha belegondolunk, naponta mennyi negatív kép pereg le a fejünkben anélkül, hogy tudatosan észrevennénk. Elképzeljük, hogy valami nem sikerül, hogy történik valami rossz, hogy elveszítünk valamit vagy valakit, hogy kudarcot vallunk, hogy nem vagyunk elég jók. Ha ezek a képek ugyanúgy és ugyanolyan gyorsan valósulnának meg, mint amilyen könnyen megszületnek bennünk, akkor valószínűleg folyamatos bizonytalanságban és félelemben élnénk.

A vizualizáció valójában nem arról szól, hogy elképzelek valamit, és az varázsütésre megjelenik az életemben, hanem arról, hogy kapcsolatba lépek azzal az érzéssel, azzal az állapottal, amelyben már azt az életet élem, amire vágyom. És ez az, ami változtat. Nem a gondolat önmagában, hanem az a belső állapot, amit létrehozunk.

Arra szeretnélek most meghívni, hogy próbáld ki ezt ma este, amikor lefekszel. Vegyél néhány mély lélegzetet úgy, hogy először a hasadat töltöd meg levegővel, majd hagyod, hogy a mellkasod emelkedjen, végül pedig egészen a kulcscsontodig áramoljon a levegő. Lélegezz lassan, tartsd bent néhány másodpercig, majd még lassabban fújd ki. Ismételd meg ezt néhányszor, négy-öt mély, nyugodt légzés már elég ahhoz, hogy a figyelmed elkezdjen befelé fordulni.

Ezután vidd a fókuszodat a testedre, és figyeld meg, hogy hol érzékelsz valamilyen finom érzetet, bizsergést, feszülést, melegséget vagy egyszerűen csak azt, hogy odahúz a figyelmed. Kérdezd meg a testedtől, hogy hol érzel energia-többletet, hol lehet valami, amit eddig bezártál. Ritkán gondolunk bele, de a fizikaórán tanultuk, hogy minden energia, és ebbe beleérthetjük a gondolatainkat, a nézőpontjainkat, az érzéseinket, a hozott mintáinkat is. Amikor ér minket valami, ami megérint, megijeszt vagy túl nehéz, sokszor nem engedjük tovább áramlani az érzést, hanem valahol a testünkben tartjuk. Idővel ezek az energiák torlódni kezdenek, mert megszakad a természetes áramlás, és ahol torlódás van, ott előbb-utóbb a test is jelezni kezd.

Ha a figyelmed például a bokádhoz, a válladhoz vagy a mellkasodhoz húz, egyszerűen csak lélegezz oda, mintha nem a hasadba vennéd a levegőt, hanem oda, ahova a figyelmed érkezett. Nem kell semmit erőltetni, nem kell megoldani vagy megváltoztatni, csak lélegezni, és hagyni, hogy a kilégzéssel oldódjon, ami oldódni szeretne.

Amikor egy kicsit megérkeztél a testedbe, akkor kezd el elképzelni azt az életet, amit néhány év múlva szeretnél élni. Ne csak képekben lásd, hanem próbáld meg átélni, mintha már most ott lennél. Milyen a reggeled, milyen a környezeted, hogyan érzed magad a testedben, milyen emberek vesznek körül, milyen a hangulatod, milyen a belső nyugalmad. Engedd, hogy ez az érzés egyre erősebb legyen, mintha már megtörtént volna, mintha már a tiéd lenne. Olyan izgatottsággal, mint amikor nyaralás előtt állunk, és már előre beleéljük magunkat abba, milyen lesz megérkezni, milyen lesz a levegő, a fények, az élmény. Próbáld meg minél élesebben átélni ezt a jövőbeli képet, és hagyd, hogy a tested is reagáljon rá, hogy megjelenjen az a finom bizsergés, az a könnyedség, az a belső bizonyosság.

A lényegi rész azonban ezután kezdődik. Másnap, amikor sétálsz az utcán, amikor főzöl, dolgozol vagy vezetsz, idézd fel ezt az érzést. Nem kell újra elképzelni a teljes képet, elég, ha csak visszahívod azt a belső állapotot, azt a bizsergő, tágas érzést, amit este átéltél. Amikor ezt megteszed, egy másik belső állapotba kerülsz, és ebből az állapotból más döntések születnek, más gondolatok jelennek meg, másképp reagálsz a helyzetekre, más frekvencián rezegsz. És ezek a finom elmozdulások kezdik formálni azt az életet, amit élni szeretnél.

Este pedig, amikor újra lefekszel, szánj rá néhány percet, és térj vissza ehhez a gyakorlathoz. Engedd, hogy a tested újra megérezze ezt az állapotot, és hagyd, hogy egyre ismerősebbé váljon. Nem kell erőltetni, nem kell bizonyítani, csak megengedni, hogy ez az érzés egyre természetesebb legyen.

A képek önmagukban valóban nem teremtenek. De amikor a képhez érzés társul, amikor a tested is elhiszi, hogy lehetséges, amikor a belső állapotod elkezd igazodni ahhoz az élethez, amire vágysz, akkor lassan elkezded megteremteni azt.🤍

Azért hoztam ezt a képet, mert gyerekként nem egy tehetős családban nőttünk fel. A szüleink nagyon sokat dolgoztak és dolgoznak a mai napig is, mi pedig mellettük nőttünk fel a földeken, az ültetvényeken, a növények között. A nyár nem a pihenésről szólt, hanem a munkáról, hiszen a földet nem lehetett otthagyni, a növények nem vártak arra, hogy mi szabadságra menjünk. A nyaralás, a tengerpart, egy másik világ megismerése számunkra inkább valami távoli, elképzelhetetlen dolognak tűnt.

Emlékszem, hogy amikor néha eljutottam a falunk kis tavához, belelógattam a lábamat a vízbe, és azt képzeltem, hogy tengerparton vagyok. Próbáltam elképzelni a sós levegőt, a végtelen horizontot, a hullámok hangját, és közben valahol mélyen éreztem azt a furcsa, megmagyarázhatatlan bizonyosságot, hogy egyszer én is ott leszek. Akkor még nagyon távolinak tűnt, mert közben ott voltak bennem azok a hiedelmek is, amelyeket hoztam magammal: hogy az élet kemény, hogy sok minden nem adatik meg mindenkinek, hogy a küzdelem természetes része az életnek. Hosszú időn keresztül dolgoztam ezekkel a mintákkal, és sokszor csak hagytam, hogy a figyelmem odavezessen a testemben azokhoz a pontokhoz, ahol ezeket a hiedelmeket őriztem, majd egyszerűen csak átlélegeztem őket, megengedve, hogy lassan oldódjanak.

És közben időről időre visszatértem ehhez a képhez. Ahhoz a kislányhoz, aki a falusi tó partján ül, és a tengerpartot képzeli maga elé. Volt, hogy újra ott ültem, ugyanúgy belelógattam a lábamat a vízbe, és újra elképzeltem, hogy a tenger mellett vagyok, és minden alkalommal ott volt bennem ugyanaz a csendes tudás, hogy ez egyszer valóság lesz.

Ma pedig, amikor a családommal eljutunk egy gyönyörű helyre, vagy amikor arról beszélgetünk, hogy milyen jó lenne kétlaki életet élni, évközben itt, a gyerekeknek a stabilutást adó mindennapokban, nyáron pedig egy másik kultúrában, új élményeket gyűjtve, tanulva és fejlődve, sokszor még most is érzem, hogy ha racionálisan belegondolok, ez talán távolinak tűnhet. És mégis, minden alkalommal ott van bennem ugyanaz az érzés, ami gyerekként a tóparton, hogy ez egyáltalán nem elérhetetlen, csak hinnem kell benne, és újra és újra megengedni magamnak, hogy átérezzem.

Szóval... én tudom, hogy te is KÉPes vagy rá.

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

Cím

Szeged

Weboldal

http://www.letero.hu/

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Léterő új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Rendelő Elérése

Üzenet küldése Léterő számára:

Léterő

08/04/2026

08/04/2026

06/04/2026

04/04/2026

01/04/2026

Cím

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória