Léterő, Szeged (2026)

09/01/2026

Az első hét év...

Kevesen gondolunk bele, hogy felnőttként nem csak a jelen helyzeteinkre reagálunk. Sokszor valami sokkal régebbi válasz működik bennünk: az, ami már az első hét évünkben “beállt”.

Ebben az időszakban még nem működik stabilan az egó, nincs kiforrott belső iránytűnk. A világot főleg érzelmeken keresztül érzékeljük, ezért a korai élmények nem egyszerű emlékekké válnak, hanem mély érzelmi lenyomatokká. Ezek pedig később is dolgoznak bennünk, akkor is, amikor már rég felnőttek vagyunk.
Képzelj el egy egyszerű helyzetet. Egy kisgyerek véletlenül eltör egy poharat. Nem rossz szándékból, csak ügyetlen. A szülő viszont fáradt, feszült, és hirtelen rákiabál:
„Hogy lehetsz ennyire figyelmetlen?! Mindig csak baj van veled!”
A felnőtt ilyenkor “csak” ideges.
A gyerek viszont ebből sokkal többet tanul ki nem mondva:
“Veszélyes hibázni.”
“Veszélyes önmagamnak lenni.”
“Nem vagyok elég jó.”

Ez az élmény nem feltétlenül tudatosul, de lenyomat marad. És amikor felnőttként dönteni kell, felelősséget vállalni, szerepelni, kilépni a komfortzónából, hirtelen előkerül ugyanaz a belső feszülés. Mintha valami láthatatlan kéz meghúzná a féket.

Az első hét évben érkező érzelmi tapasztalatok így válnak alapmintává: torzíthatják az önértékelést, a kapcsolódást, az érzelmi reakciókat. A serdülőkor erős élményei pedig tovább mélyíthetik ezeket.

Ma már tudjuk, hogy bizonyos traumák nemcsak élmények formájában, hanem akár testi-szintű mintákon keresztül, generációkon át is tovább öröklődhetnek. Így sokszor nem csak a saját történetünket visszük tovább, hanem mások kimondatlan történeteit is.
Ezért fordulhat elő, hogy hiába próbálunk “pozitívan gondolkodni”, új identitást építeni, manifesztálni vagy teljesen új életet teremteni, belül valami mégis ellenáll. A tudatos szándék és a mélyben futó érzelmi program nem mindig ugyanabba az irányba mutat. Ha az alapminta mást tart “biztonságosnak”, akkor az mindig erősebb lesz.

Nem arról van szó, hogy bárki elrontott volna bármit. Hanem arról, hogy az első hét év nem múlik el nyomtalanul. Bennünk marad, formál, alakít, reagál. És akkor értjük meg igazán a jelenünket, ha látjuk benne azt is, honnan indult.

Hozzászólásban hagyunk még valamit:👇

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

08/01/2026

Mozgás és a lélek: miért nem csak az izmok dolgoznak?

Sokat beszélünk arról, hogy a mozgás egészséges, az izom életmentő, de ez gyakran úgy hangzik, mintha a testünk egy különálló gép lenne, amit időnként olajozni kell. Pedig amikor mozgunk, egyszerre történik valami az idegrendszerrel, a hormonrendszerrel, az érzelmeinkkel, a gondolkodásunkkal… és igen, azzal, amit léleknek hívunk.

A test nem “szállítóeszköz”, amiben a lélek utazik. A test maga a lélek kommunikációs csatornája.

A mozgás és pl a jóga, csi-kung szó szerint átírja az idegrendszer működését. A lassú, ritmusos mozdulatok, a légzés és a figyelem együttese aktiválja a paraszimpatikus idegrendszert, vagyis azt az állapotot, ahol a test biztonságban érzi magát: megnyugszik a pulzus, csökken a kortizol, tisztul a gondolkodás, és az idegrendszer „kisétál a túlélő üzemmódból”. Nem csak „jobban érezzük magunkat”, biológiailag más állapotba kerülünk.

A jóga sajátossága, hogy nem csupán „megmozgat”, hanem összehangolja a testet, a légzést és a figyelmet. Ez az, ami miatt hat a traumákra, a szorongásra, a belső rendezetlenségre is: a testben rekedt érzelmek mozgás közben kapnak teret feldolgozódni. (Igen, amikor egy ászanában hirtelen sírni támad kedved az is idegrendszeri felszabadulás, nem gyengeség.)

A mozgás: segít szabályozni az idegrendszert, tisztítja a gondolatokat, levezeti a feszültséget,
újrakapcsol a saját testünkkel vagyis önmagunkkal és tudod... mióta tudom mire képes a testem, mióta a testem által megtapasztaltam a fejlődést, a hit nagyobb bennem, mint valaha.

Nem kell heti maratont futni. Nem kell akrobatának lenni jógaszőnyegen. Már annyi is számít, ha rendszeresen élő kapcsolatba lépsz a testeddel. Mert ahol a test mozog, ott az idegrendszer gyógyul, az érzelmek rendeződnek, a lélek fellélegzik. A saját testsúlyos gyakorlásban pedig az a legszebb, hogy sosem lesz könnyebb, de mégis te egyre erősebb leszel és sosem fogy el a kihívás...

Szóval amikor azt mondjuk: „a mozgás minden szinten jól-létet támogat”, ez nem motivációs plakát. Ez neurobiológia. Pont annyira tudomány, mint amennyire emberi.

És néha pont ennyire egyszerű:
mozogsz és közben lassan hazaérsz önmagadhoz.

Hagyunk egy gondolatot hozzászólásban, talán pont neked szól.👇

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

07/01/2026

Nemrég egy édesanya keresett meg online. A kislányánál tejallergiát diagnosztizáltak. A klasszikus mondat természetesen elhangzott: „idővel kinövi, el fog múlni”. Csakhogy nem múlt el. Sőt, egyre erősebben reagált a teste. Az anya ekkor már nem csak orvosi választ szeretett volna, azt is érezte, hogy „valami több van ebben”, hogy a test beszél, csak meg kell érteni a nyelvét.

Bábus állítással dolgoztunk. Aki még nem találkozott vele: ez egy olyan módszer, ahol a kliens külső eszközökkel, nálunk fából készült bábukkal, jeleníti meg a belső lelki folyamatokat. Így az, ami addig csak érzés volt, láthatóvá, mozgathatóvá, átélhetővé válik.

És itt lép be a kollektív tudat, amiről gyakran misztikus felhangokkal beszélnek, pedig nagyon is „józan” jelenség. Minden család hordoz történeteket. Kimondottakat és kimondatlanokat. Megélt fájdalmakat, hűségeket, veszteségeket, mintázatokat, amelyek generációkon keresztül továbbadódnak, nem feltétlen szavakkal, inkább érzelmi lenyomatokkal. A gyermek pedig ebben a mezőben születik bele, egy élő, kapcsolatba ágyazott rendszer részeként. Ilyenkor az állítás nem „kitalál”, hanem megmutat: hol akadt el a szeretetáramlás, hol torzult a kapcsolódás, milyen üzenetet hordozhat egy tünet.

A kislánynál nagyon gyorsan kirajzolódott az irány. Először megkerestük az okkort és természetesen "vakon" állítottunk, a hölgy nem tudta melyik bábú, kit vagy mit jelképez. Amikor a „tej” energiáját és az anyát állítottuk be, kiderült, hogy a kislány teste nem csak a tejre reagál. Arra reagál, amit a tej szimbolizál: az anyai táplálásra, biztonságra, kötődésre. Az állításban látszott, hogy az édesanya lelkében ott volt egy régi, feldolgozatlan fájdalom a saját édesanyjával való kapcsolatából, egy olyan hiány, amit tudatosan már túlélt, elpakolt, „megoldottként” címkézett, a teste és az érzelmi tere azonban nem felejtett.

A gyermek erre a feszültségre reagált. Nem az anyát utasította el, hanem azt a meg nem gyógyult fájdalmat, amit az anya magában hordott, és amit akaratlanul is továbbadott. A kislány teste így mondta: „Ez nekem sok. Ezt nem tudom befogadni.” A tej itt már nem étel volt, hanem kapcsolat. Belépési pont egy mélyebb történethez.

Az állítás során, lépésről lépésre, feltártuk, hol szakadt meg a szeretetáramlás a női vonalon, mi lett elhallgatva, hol maradt megemésztetlen gyász, bűntudat, kimondatlan elvárás. Nem dráma, nem szenzáció, hanem csendes felismerések, finom elmozdulások. Amikor az anya lelkében rendeződni kezd a múlt, valami a gyermek terében is megkönnyebbül. És ez az, amiért szeretem ezt a munkát: nem „kijavítunk” egy gyereket, hanem tisztítjuk a teret, amelyben él.

Fontos: minden egyéni találkozón, legyen az személyes vagy online, nem állunk meg a felismerésnél. Mindig adok gyakorlati technikát is. Olyat, amit a kliens otthon tud használni, hogy a változás ne egy egyszeri élmény legyen, hanem folyamat. A lélekhez ugyanúgy következetesség kell, mint az izmokhoz. Edzeni kell, tartani kell, szeretettel és figyelemmel kísérni.

És pontosan erről fog szólni a január végén induló programunk. Az elmúlt évek tanulmányait, tapasztalatait és gyakorlati tudását gyúrjuk össze egy olyan mini képzéssé, ami nem csak „szép gondolatokat” ad, hanem beépíthető, élhető eszközöket, amit 5 héten át gyakorlatba is építünk. Rövid, lényegre törő elméleti részek, hogy azok is kapcsolódni tudjanak, akiknek zsúfoltak a napjaik. Közben pedig nem csak a lélekkel foglalkozunk, nagy hangsúlyt teszünk a testre is. Mert a test nem ellenség, nem csak „hordozó”. Élő, érző résztvevő. Ha vele is dolgozunk, az érzelmi munka sokkal stabilabb talajt kap. Olyan mozgásokat hozunk, amelyek nemcsak izmokat építenek, hanem idegrendszert nyugtatnak, teret adnak a belső rendeződésnek, és segítenek visszakapcsolódni önmagadhoz.

Ha érzed, hogy a tested vagy a lelked már egy ideje üzen… ha van egy tünet, egy elakadás, egy visszatérő érzés, ami nem „múlik magától”… lehet, hogy itt az idő meghallani, mit szeretne mondani...

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

06/01/2026

Túl lusta vagyok.🤷‍♀️

Sokszor könnyebb erre fogni. Kényelmesebb azt mondani, hogy nincs kedvem, nincs energiám, nincs időm vagy „ma nem megy”. Közben mélyen belül tudjuk: nem a mozdulat a nehéz, hanem az, hogy szembe kellene nézni valamivel. A változással. A felelősséggel. Az igazsággal, amit már nem lehet tovább tolni.

Japánban nem a „miért nem csinálod?” a kérdés, hanem inkább ez:
mit próbálsz elkerülni azzal, hogy nem lépsz?
Mert a halogatás gyakran nem gyengeség, hanem menekülés valami kellemetlen érzés elől. Félelem attól, hogy hibázok. Szorongás attól, hogy kilépek a megszokottból. Ellenállás attól, hogy újra kellene tanulni önmagamat.

Ők nem a nagy ugrásokban hisznek, hanem abban, hogy amikor megállsz, és kimondod magadnak őszintén: „igen, most félek, halogatok, ellenállok”, akkor már el is indult valami. Nem kifelé mutogatnak, nem keresnek bűnbakot. A saját döntéseikkel dolgoznak. Rendszert építenek, amiben nincs kibúvó, csak kisebb, vállalható lépések és a felelősség vállalása, hogy minden nap megjelenek, akkor is, ha kényelmetlen.

Sokan várjuk, hogy majd egyszer csak megérkezik a lendület, a kedv, az ihlet, és akkor könnyű lesz elindulni. De az igazság az, hogy a motiváció ritkán jön előre. Nem ő indít el bennünket, hanem az első mozdulat. A cselekvés teremti meg a motivációt, nem fordítva. Amikor elkezdünk tenni, még akkor is, ha nem tökéletesen és nem lelkesedéssel, a test, az idegrendszer, a lélek szépen lassan bekapcsol és onnantól már könnyebb menni tovább.

És ha már felelősség: a gyerekek mellettünk tanulják meg, hogyan bánunk a „nincs kedvem” érzéssel. Nem abból tanulnak, amit mondunk nekik az iskoláról, feladatokról, kötelességekről, hanem abból, amit mi teszünk akkor, amikor nekünk sincs kedvünk megmozdulni. Ha mi mindig megkerüljük a nehéz részeket, ők is ezt tanulják meg. Ha mi képesek vagyunk szelíden, de határozottan beleállni a nemszeretem dolgokba, és lépni akkor is, amikor kényelmetlen, ők ebből értik meg, hogy a cselekvés nem kényszer, hanem önmagunkhoz való hűség. Az erőt nem örököljük mintát látva tanuljuk. És mi vagyunk a minta.

Nem kell minden nap csúcsteljesítmény. De kell egy pillanat, amikor őszintén beleállsz abba, hogy nem lustaság, idő, kesv hiány tart vissza, hanem valami, amit eddig nem akartál látni. És amikor ezt kimondod, már nem ellenség többé a változás. Csak egy út, amin te döntesz, hogy megindulsz-e.

Indul egy 5 hetes programunk, ami nem arról szól majd, hogy kifacsarod magad. Arról szól, hogy vállald a részed. Hogy ne magyarázz, ne takarózz, ne futamodj meg önmagad elől.
Mert a „nem csinálom” mögött mindig van egy történet.
És csak akkor születik erő, amikor végre hajlandó vagy meghallgatni.

Bővebb információ hozzászólásban a programról.👇

Szerző; Léterő
Kép: Védett tartalom

05/01/2026

Mindenkinek lehet rossz napja, még egy gyereknek is🤷‍♀️

Stresszkezelő gyakorlat kicsiknek👇

A gyerekek viselkedése nem „jó” vagy „rossz”, hanem jelzés. Ha egy nehéz helyzet csak ritkán fordul elő, gyakran egyszerűen arról van szó, hogy a gyerek fáradt, éhes, túlterhelt vagy épp csak nincs jó napja. Ha viszont a viselkedés rendszeresen visszatér, érdemes nem csak a felszínt nézni, hanem belegondolni: mi állhat mögötte? Korábbról elfojtott feszültség, bizonytalanság, idegrendszeri túlterheltség, érzelmi igény, mit tükröz a szülőből stb...

A gyerekek idegrendszere még érés alatt áll, a stresszkezelő „rendszerük” nem működik úgy, mint egy felnőtté. Az önszabályozás képessége tanult folyamat, amelyhez biztonságos felnőtti jelenlétre, türelemre és eszközökre van szükség. A környezet, a családi légkör, a szülő reakciói, visszahatnak a gyerek idegrendszerére. Ezt hívjuk korregulációnak: a gyerek idegrendszere a szülő idegrendszerén keresztül nyugszik meg.

A mondókák, ritmusok, játékos, szomatikus mozdulatsorok, nem csak kedves gyerekjátékok: ritmust adnak, a ritmus pedig az idegrendszer számára biztonság, kapcsolatot teremtenek a szülő és a gyerek között, fókuszt váltanak, kizökkentenek a feszültség spiráljából, testérzékelést adnak, ami visszahoz a „viharos érzelmekből” a jelenbe

A saját gyerekeimnél újra és újra megtapasztaltam ezt. Volt egy korábbi posztunk alatt egy komment, hogy életszerűtlen egy hisztikor elkezdeni mondókázni. Én láttam, hogyan működik, ha nem vált volna be, nem ajánlanám.
A nagyobbik fiam már tudatosan használja ezeket az eszközöket, ha feszültebb. A kislányomnál pedig volt egy helyzet, amikor egy nehéz pillanatban elkezdtem mondani az egyik „varázsmondókánkat”: „sim-sum, két tenyér megnyugszom, ha összeér…” és mintha valaki megnyomott volna egy gombot. A teste ellazult, a sírás abbamaradt, a tekintete tisztult. Nem azért, mert „engedett”, hanem mert az idegrendszere üzenetet kapott: biztonságban vagy, minden rendben.

És talán ez a legfontosabb.
Amikor a gyerek feszült, szorong, túlterhelt, a legtöbb szülő, teljesen érthető módon, feszült lesz, hangot emel, szigorít. Pedig ilyenkor pont az ellenkezője segít: jelenlét, kapcsolat, ritmus, érintés, biztonságot adó hang. A gyermeket már az kizökkenti, hogy a szülő nem a szokásos módon reagál.🤷‍♀️( És egy fontos gondolat: nehogy azt hidd, hogy nekem soha nincs nehéz napom és én vagyok a türelemesség megtestesítője...🙈... anya vagyok, olykor aggodó, túlterhelt, ingerült, fáradt... de nyitott, a fejlődésre, pont, mint TE.🤗)

Nem minden „hiszti” mögött van trauma. Nem minden nehéz nap mögött van nagy dráma. Néha csak rossz nap. Néha pedig üzenet, amit meghallhatunk.

De egy biztos: a gyerek viselkedése mindig értelmezhető, és mindig emberi. ❤️

Hoztunk ma egy új dalt, aminek az eredetije, a Zimme - zum... "Virágéknál ég a világ...", már talán dúdolod is. Ennek van egy másik verziója...
Dudás Eszter: Rendrakó dal
"Egy-kettőre rendet teszünk,
Gyere, tartsál te is velünk!..."

Amit anno a kisfiam tanult az oviban🤗, ezt mi tovább dolgoztuk, idegrendszert nyugtató mozgással:

Egy-kettőre nyugodt vagyok (2xmegfeszít a test, minden izom, majd elenged), fellendítem a két karom (fejfölé lendít, majd leenged, bele is hajolhatunk). Egy-két-há, egy-két-há, lazul minden porcikám.(folyamatosan rázzuk, mintha le akarnák rázni valamit)

Nem sürget az idő engem(ima-tartás), lélegzem és minden rendben.(mellkas érintés). Egy-két-há, egy-két-há, jobb a kedvem érzem már.(megöleljük magunk, egymást)

Ne felejtsük el, a rendszeresség a kulcs, nem az egyszeri kipróbálás.
A január végén induló online programunk tele lesz olyan technikákkal, amikkel nemcsupán önmagad, hanem a családod is segítheted. További információk az előző két posztban és a későbbiekben.

És akkor íme a magyarázat a dalhoz kapcsolt mozgáshoz:

Amikor a test először megfeszül, majd tudatosan elengedjük, valójában egy természetes idegrendszeri szabályozási folyamatot indítunk el. A feszítés pillanatában a szimpatikus idegrendszer aktiválódik, a test készenléti állapotba lép, majd az elengedéssel a szervezet visszakapcsol a paraszimpatikus, megnyugvást támogató működésbe. Ez a váltás rendkívül értékes tapasztalat az idegrendszer számára: nem a feszültség teljes elkerülése a cél, hanem az, hogy a test megtanulja, ki tud lépni belőle. Így épül az idegrendszeri rugalmasság és az a belső biztonságélmény, hogy a stresszből van visszaút.

A karok magasba lendítése, majd visszaengedése egyszerre hoz aktiválódást és stabilizálódást. A kitáruló, nyitott mozdulat tágítja a mellkast, szabadabbá teszi a légzést, energiát ad a testnek, miközben a visszaengedés és lezárás megnyugtat, rendez és „lehorgonyoz”. Ez egy természetes aktiváció–lecsengés ciklus, amely segít abban, hogy az idegrendszer ne ragadjon beragadva a túlpörgésben, hanem visszarendeződjön egy kiegyensúlyozottabb állapotba.

A rázás kifejezetten erős stresszlevezető szomatikus gyakorlat. Ilyenkor a test szó szerint kivezeti a felhalmozódott izomfeszültséget és idegrendszeri túlterhelést. A mozgás támogatja az izomtónus rendeződését, segíti a stresszreakció fiziológiás lezárását, és aktiválja az interocepciót vagyis azt a képességet, hogy belső állapotainkat jobban érzékeljük. Gyakran ez könnyedséget, játékosságot, felszabadultságot hoz, ami önmagában idegrendszeri megnyugvást jelent.

Amikor a tenyerek összeérnek ima-tartásban, a figyelem befelé rendeződik. A két tenyér érintkezése erős szenzoros visszajelzést küld az agynak, ami stabilizálja a jelenlétet és rendezi a figyelmet. Ez a mozdulat gyakran támogatja a vagus ideg megnyugtató hatását, elősegítve a lelassulást és a belső rendeződést. Ilyenkor a test és az idegrendszer egyaránt egy szabályozottabb állapotba érkezik.

A mellkas érintése különösen hatékony önnyugtató inger. Ez a terület összekapcsolódik a légzés, a szívritmus és az érzelmi biztonság érzetével. A mellkas érintése támogatja a mélyebb, ritmusosabb légzést, segíti a szív- és légzésritmus összehangolódását, és erősíti a belső biztonságélményt. Ezzel az idegrendszer egyre inkább a nyugalmat és kapcsolódást támogató állapot felé mozdul.

Az ölelés, akár önmagunk, akár mások felé, az egyik legerősebb paraszimpatikus aktiváló tapasztalat. Biztonságot, tartást, kapcsolódást üzen a testnek, fokozza az oxitocin termelődését, csökkenti a stresszreakciókat és támogatja a mély megnyugvást. Ilyenkor nemcsak az izmok lazulnak el, hanem a belső érzelmi rendszer is rendeződik.

Ha végignézünk a folyamaton, szépen kirajzolódik a logikája: feszültségből indul, majd az idegrendszer fokozatosan áthalad az aktiválódáson, stresszlevezetéssel, fókuszálással és önkapcsolódással eljut a megnyugvásig. Ez a sorrendiség idegrendszeri szinten azt jelenti, hogy a test megtapasztalja: képes szabályozni önmagát. Ez pedig nemcsak nyugalmat hoz, hanem valódi, mélyebb belső stabilitást és biztonságérzetet is.

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

04/01/2026

Ott, ahol a világ egyik legkeményebb realitása jelenik meg, egy olyan eszközhöz nyúltak, amely a csendből, a légzésből, az emberi jelenlétből épít...

A világ több hadseregében ma már meditációval segítik a katonákat. Azokat, akik háborút, halált, traumát láttak.

Ez nem hit kérdése, hanem idegtudomány:
a meditáció az agy működésére, az érzelmi szabályozásra és a stresszreakciókra is hat. Éppen ezért több ország hadseregében ma már hivatalos programok része.
Az agy tanítható. A test megnyugtatható. A lélek helyrehozható.

Ha katonáknál, a világ egyik legkeményebb közegében működik, akkor vajon nekünk, “civil harcosoknak”, akik a stresszel, megfeleléssel, túlterheltséggel küzdünk nap mint nap, mennyit tudna segíteni? És vajon mennyi nagyszerű eszköz áll rendelkezésünkre?

Január végén elindul az online programunk, ahol a testet és a lelket egyaránt erősítjük, „megeddzük” és megtámogatjuk.
Olyan eszközöket hozunk el neked, amelyekkel megtanulhatod, hogyan lehetsz saját magad terapeutája, hogyan támogasd magad, a tested, a lelked… és akár a családodat is.

Lesznek gyakorlatok, amelyeket gyerekekkel együtt is végezhetsz, így a kapcsolódás, a játék és a gyógyulás kéz a kézben járhat.
És igen… beszélünk az „életmentő izomról” is. Megmutatjuk, hogyan tud a pilates és a jóga erősítéssel, erőelemekkel kombinálva eszközök nélkül is erős, tónusos, szép testet építeni, miközben belül is stabilabb, nyugodtabb és jelenlévőbb leszel.

Ez a program nem csak edzés. Nem csak „fejlesztés”.
Ez egy út ahhoz, hogy visszatalálj az erődbe, a békédbe, és abba a testedbe, amiben jó élni.

Ha érdekel olvass tovább:

Az előzőekben arról írtam, hogy sokáig próbáltam „jól csinálni” az életmódomat: egészségesen étkezni, mozogni, rendszert tartani. Mégis valami mindig hiányzott. A testem kívülről lehetett akár „rendben”, belül azonban túlfeszített, irányított, kontrollált működés volt. Akkor értettem meg igazán, amikor a lélektani folyamatokkal is elkezdtem foglalkozni: a testet nem lehet tartósan egy olyan rendszerben tartani, amelyhez a lélek és az idegrendszer nem tud kapcsolódni.

A mai idegtudomány és pszichofiziológia pontosan ezt támasztja alá.
A testünk, az idegrendszerünk és az érzelmi állapotunk nem különálló területek. Egy egységes rendszer részei: amit belül hordozunk, az kihat a hormonrendszerre, az anyagcserére, az energiaszintre, a hangulatunkra – és fordítva. Amikor csak a testtel foglalkozunk, de a belső feszültségeket érintetlenül hagyjuk, a változás ritkán lesz stabil. És amikor csak lélekben „dolgozunk”, de a test nem kap tapasztalati visszajelzést, a változás gyakran nem épül be a hétköznapi működésbe.

Ezért készül most egy olyan program, amely erre az összefüggésre épít.

Azok a belső folyamatok, amelyekkel dolgozunk, azon segítenek:

csökkenjen a krónikus belső feszültség és idegrendszeri túlterheltség,

rendeződjön a stresszre adott testi-lelki reakció,

oldódjanak a régóta hordozott érzelmi terhek és belső blokkok,

nőjön a belső biztonságérzet és önszabályozás,

tisztábban érzékeld a tested jelzéseit, és kevésbé kelljen „fejben irányítani” mindent.

Amikor ez megtörténik, a test működése is változik. Nem véletlen, hogy kutatások sora mutat rá: a tartós stressz és érzelmi terheltség hormonális egyensúlytalanságokat, anyagcsere-eltolódásokat és kimerülést okozhat. Ha ezek oldódni kezdenek, a test természetesebb szabályozása is könnyebben visszarendeződik.

Ehhez kapcsolódnak a mozgásalapú elemek, amelyek nem pusztán „edzésként” vannak jelen:

támogatják az izomerőt és a tartást,

segítik a testérzékelést és testtudatot,

pozitívan hatnak az idegrendszer szabályozására,

erősítik a belső stabilitás élményét,

és segítenek abban, hogy a testedet ne küzdőtérként, hanem erőforrásként éld meg.

A kettő együtt azt jelenti, hogy nemcsak „tudod”, hogy vigyáznod kellene magadra, hanem belülről is kialakul az a működés, amely ezt természetesebbé teszi. Nem egy újabb rendszerre próbálod ráfeszíteni magad, hanem elindul egy olyan összehangolódás, amelyben a tested, a hormonrendszered, az idegrendszered és a lelki működésed egy irányba kezd mozdulni.

Ez a program azoknak szól, akik érzik, hogy már nem elég csak diétázni, csak mozogni vagy csak „dolgozni magukon”.
Azoknak, akik szeretnék megtapasztalni, milyen az, amikor a test és a lélek valóban együttműködik, nem elméletben, hanem megélve, átérezve, idegrendszeri szinten is beépülve.

Ha kíváncsi vagy arra, milyen az, amikor a tested nem ellenáll, hanem melléd áll,
és amikor belül nem küzdened kell, hanem egyre rendezettebben működni,
akkor szeretettel várunk ebben a programban.

És talán ez a legszebb benne: nem csak jobban működni tanulsz meg, hanem jobban lenni is.

Légy résen és folyamatosan adunk infót és részletet a programról.🙏

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

03/01/2026

Lelki súlyok a testeden

Fiatalon én is sokat küzdöttem a súlyommal és az alakommal. Hormonproblémáim voltak, a bőröm sem volt szép, és bár rengeteget tanultam a táplálkozásról, sportoltam, igyekeztem „jól csinálni”, valahogy mégsem tudtam kialakítani azt az életmódot, amiben valóban jól éreztem volna magam. Mindig volt egy új lendület, egy új rendszer, egy új elhatározás, majd egy visszaesés. Újra és újra ugyanarról a pontról indultam.

Kívülről sok minden rendben volt. Tudatosnak tűntem, fegyelmezettnek, egészségesnek. Belül viszont ez az egész inkább volt küzdelem, mint gondoskodás. Egy folyamatos erőfeszítés, amiben a testemet irányítani, kontrollálni akartam, miközben egyre kevésbé hallottam meg, mit is szeretne valójában. Valahol mélyen mindig ott volt bennem az érzés: lehet, hogy ez „jó”, de nekem nem jóleső.

Amikor később mélyebben elmerültem a lélektudományban, akkor kezdtem igazán megérteni, mi történik. Rájöttem arra, hogy nem lehet egy adott életmódot ráerőltetni a testünkre csak azért, mert elméletben egészséges. Ha az az életmód nem az adott testnek való, akkor a test előbb-utóbb jelezni fog, súlyon, tüneteken, kimerültségen, hormonális eltolódásokon keresztül.

Azt is fel kellett ismernem, mennyire nem ismerem valójában a saját testemet. Az igényeit, a ritmusát, a változásait. Mert a test nem statikus. Lehet, hogy egy bizonyos életszakaszban működik pl. egy ketogén életmód, és lehet, hogy évekkel később már egyáltalán nem. És ez nem kudarc, hanem intelligencia.

A valódi fordulópont azonban akkor érkezett el, amikor elkezdtem ránézni arra is, hogy a hormonális problémáim mögött milyen lelki okok húzódnak meg. Amikor ezek oldódni kezdtek, hirtelen nem az történt, hogy még jobban elkezdtem igyekezni, hanem épp ellenkezőleg: elkezdtem figyelni. Ráhangolódni. Meghallani, mi az az életmód, ami nem harcot, hanem együttműködést hoz. Egy olyan működést, ami fenntartható, és amiben nemcsak a testem, hanem a lelkem is jól van.

És itt jön egy nagyon fontos, sokszor félreértett pont. Teljesen természetes tény, hogy ahhoz, hogy valaki fogyni tudjon, kevesebbet kell ennie. Ezt nem lehet megkerülni, és nem is kell misztifikálni. Érdekes módon egy lelki alapú képzésen, ahol részt vettem, az oktató is hangsúlyozta: az emberek többsége lényegesen több táplálékot visz be, mint amennyire a testének valójában szüksége lenne.

A különbség nem ott van, hogy számoljuk-e görcsösen a kalóriákat vagy sem, hanem ott, hogy kapcsolatban vagyunk-e a testünkkel. Amikor elkezdünk ráhangolódni a test nyelvére, akkor egyszer csak természetessé válik, hogy kevesebb is elég. Nem önmegtartóztatásból, nem fegyelmezésből, hanem mert egyszerűen érezzük, mi az elég. Tudni fogjuk, mikor telt meg, és azt is, milyen táplálék az, ami valóban táplál, és nem csak betölt.

És igen, rendkívül fontos az is, mit viszünk be. Az agy–bél tengely ma már tudományosan is alátámasztja, hogy a táplálék nemcsak a testünkre, hanem a lelkiállapotunkra is hatással van. Amit megeszünk, az befolyásolja a hangulatunkat, az energiaszintünket, a gondolatainkat, sőt azt is, mennyire tudunk jelen lenni a saját életünkben.

Számomra végül az őszinteség volt a kulcs. Annak a beismerése, hogy mindaz, amit addig csináltam, hiába volt egészséges, hiába volt tudatos, belül gyötrelmes volt, és nem szerettem. Amíg ezt nem mertem kimondani magamnak, addig a testem sem tudott megnyugodni.
Ma már úgy látom, hogy sokszor nem csupán a testünkön van a felesleg, hanem a lelkünkben. Elvárások, megfelelések, mások igazságai, régi minták formájában. És lehet, hogy nem lefogynunk kellene elsősorban, hanem letenni végre azokat a lelki súlyokat, amelyekhez már semmi közünk.

A tested nem ellened van.
Csak azt szeretné, ha végre meghallanád.

A Léterőnél most azon dolgozunk, hogy létrejöjjön egy olyan online program, ahol a testet és a lelket nem külön, hanem együtt erősítjük.
Egy tér, ahol nemcsak izmok épülnek, hanem belső tartás is.
Ahol többféle mozgásforma és többféle lélekemelő, önkapcsolódást segítő technika támogat abban, hogy valóban jól legyél, testileg és lelkileg egyaránt.

Ha megszólít ez az irány, és szeretnél többet megtudni róla, írj nekünk.

A hozzászólásokban hagyok egy linket is, ahol már most hozzáférhetsz egy korábbi programomhoz és egy meditációmhoz. ✨

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

02/01/2026

"Maga a megfigyelés megváltoztatja a figyelőt, és azt is, akit figyelsz."

Ezt írta egy hozzászóló(a gyerekorvosunk🤗) az egyik posztunk alá és ez egy nagyon hasznos gondolat és meg is ihletett.

Amikor figyelsz valamire, soha nem maradsz kívül.
A figyelmed nem semleges zseblámpa, amit ráirányítasz a világra, hanem kapcsolat. És minden kapcsolat hat.

Már az is beavatkozás, ha valakit megfigyelnek. A „Hawthorne-hatás” klasszikus példája szerint az emberek pusztán attól másképp viselkednek, hogy tudják: figyelik őket. Nem azért, mert manipulálni akarnak, hanem mert a figyelem tükröt tart. És a tükörben óhatatlanul megmozdul valami.

De ami ritkábban kerül szóba: a megfigyelő is változik.

Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia egyik alakja írta le, hogy az empatikus figyelem nem egyirányú folyamat. Amikor valóban jelen vagyunk a másikkal, nem értelmezünk, nem javítunk, nem címkézünk, akkor bennünk is átrendeződik valami. A figyelem lelassít, finomít, észrevétlenül formálja azt, ahogyan önmagunkhoz viszonyulunk.

Donald Winnicott szerint az „elég jó” jelenlét, különösen a gyermek felé, nem tanítás, hanem tartás. A gyermek nem attól fejlődik, amit mondanak neki, hanem attól, ahogyan néznek rá. És közben a szülő sem marad ugyanaz: a figyelem alakítja az identitását.

A buddhista pszichológia azt mondja: a tudat tárgya és a tudatosság nem választható szét. Amire figyelsz, az „megszületik” a tapasztalatodban és közben te magad is más minőségben vagy jelen. Jon Kabat-Zinn a mindfulness kapcsán hangsúlyozza: a tudatos figyelem nem passzív, hanem teremtő aktus. Nem azért, mert varázslunk, hanem mert a figyelem iránya meghatározza, milyen valóságban élünk.

Az „Én–Te” kapcsolata pontosan erről szól: amikor a másikat nem tárgyként, hanem jelenlévőként látom, akkor én sem maradhatok puszta megfigyelő. A kapcsolatban mindkét fél átalakul.

És itt válik igazán fontossá a kérdés:
hogyan figyelünk?

Mert nem mindegy, hogy ítélkezve, elvárásokkal, diagnózisokkal, vagy nyitott kíváncsisággal. A megfigyelés hatalom is lehet: aki néz, az könnyen fölérendeltté válik. De ugyanez a figyelem lehet gyógyító is, ha nem birtokolni akar, hanem kapcsolódni.

Amikor magadat figyeled, egy érzést, egy reakciót, egy belső mozdulatot, az sem marad következmények nélkül. A pszichoterápiában újra és újra látjuk: amire rá tudsz nézni ítélet nélkül, az már nem ugyanúgy irányít. A megfigyelés itt nem kontroll, hanem felszabadítás.

Talán ezért olyan erős ez a mondat:
a megfigyelés megváltoztatja a figyelőt és azt is, akit figyelsz.

Mert emlékeztet arra, hogy nincs „ártatlan” nézés.
Minden figyelem kapcsolat.
És minden kapcsolat formál.

A kérdés csak az:
milyen minőségben vagy jelen benne?

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

Léterő

09/01/2026

08/01/2026

07/01/2026

06/01/2026

05/01/2026

04/01/2026

03/01/2026

02/01/2026

Cím

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória