14/11/2025
Egyre gyakrabban látni, hogy valaki posztol a párjáról és a gyermekéről, és a képhez annyit ír: „Szerelmeim.”
Értjük a szándékot mögötte. A szeretet, az összetartozás, az öröm. Mégis érdemes ránézni egy kicsit mélyebbről miért nem szerencsés a gyereket a „szerelmünknek” nevezni?
A “szerelem” kifejezés a felnőttek közötti intim kötődéshez kapcsolódik. Amikor a gyerek is ebbe a kategóriába kerül, a szerepek összecsúsznak. A gyermek nem lehet érzelmi társ, nem töltheti be a pár helyét, és nem az ő feladata kielégíteni érzelmi hiányokat.
Ha mégis ilyen szavakkal illetjük, az, teljesen akaratlanul is, érzelmi terhet tehet rá: mintha felelőssége lenne a szülő boldogságáért... A szavaink láthatatlan szálakat húznak, nemcsak a saját, hanem a gyermekeink jövőbeli párkapcsolataira is hatással lehetnek.
A gyermek nem azért érkezik hozzánk, hogy „kitöltsön” minket, hanem hogy a saját útját járhassa. Lélekként önálló, saját történettel és saját feladattal. Mi pedig kísérők vagyunk, nem választott társak, nem érzelmi partnerek.
A „szerelem” energiája felnőtt - felnőtt viszony. A „gyermek” energiája lélek - lélek viszony, ahol a szülő a biztonság tere.
És akkor ott a másik mondat:
„A gyerekem az életem értelme.”
Érthető, hogy valaki ezt mondja: a szülőség valóban mély, csodálatos tapasztalás.
De érdemes végiggondolni, mit üzen ez a gyereknek és a világnak.
Ha ő az „életem értelme”, az óriási teher gyereknek. Elnyomhatja benne azt az érzést, hogy szabad hibázni, szabad önállóan élni, szabad eltávolodni anélkül, hogy szétszakadna valami létfontosságú. "Meg kell felelnem, teljesítenem kell, mert én vagyok a szüleim életének az értelme..."
Az élet értelme nem egy másik ember létezése, még akkor sem, ha a gyermekünkről van szó.
A valódi értelem belőlünk fakad: abból, ahogyan kibontjuk önmagunkat, ahogyan kapcsolódunk a világhoz, ahogyan beteljesítjük azt, akik lenni jöttünk. A gyerekünk csodálatos része ennek az útnak, de nem helyettesíti a saját életfeladatunkat.
Gyakran halljuk emberektől, akik komoly betegségben vagy élethelyzetben vannak, hogy:
„Élni akarok, mert látni szeretném, ahogy a gyerekeim felnőnek.”
És ez érthető, mélyen emberi vágy.
De fontos látni a másik oldalát is:
ha egy gyermek azt érzi, azért kell élnie a szülőnek, hogy őt felnőni lássa, az óriási teher. Mintha a szülő életének értelme és „túlélése” is az ő létezésétől függne.
Ez a kimondatlan üzenet azt súgja:
„Te vagy a felelős azért, hogy én tovább akarjak élni.”
A gyereknek nem szabad azt éreznie, hogy a szülő életkedve rajta múlik.
A legszabadítóbb, legegészségesebb üzenet így hangzik:
„Élni akarok, mert az életem értékes. És te része vagy ennek az értékességnek, nem az oka.”
A gyermek az élet része, de nem a párunk, és nem a létünk teljes központja.
Lehet őt imádni, szeretni, rajongani érte.
Lehet azt érezni, hogy hozzátett ahhoz, aki vagyok.
De egészségesebb, ha a szavainkban is megmarad:
Ő a gyermekem.
Ő egy ajándék. Ő egy különálló lélek, akit kísérhetek, nem birtokolhatok.
Ő része az életemnek, nem a helyettesítő középpontja.
És talán ettől még szebb az egész:
a gyerek így valóban felszabadul és megmarad gyereknek.
Mi pedig megmaradunk felnőttnek, aki szeret, támogat, és nem tesz rá olyan terhet, amit nem neki kell hordoznia.
És hát akiknek nincs vagy nem lehet gyermekük? Ha az élet értelme a gyerek, akkor az ő életük értelmetlen? Természetesen nem.🤍
De hogyan lehet, hogy a szavaknak ekkora erejük van?
Mert a szavak három szinten hatnak ránk, egyszerre, egymást erősítve.
A kimondott mondatok programokat írnak a tudatalattiba.
A gyerek különösen érzékeny erre: amit sokszor hall, belső igazsággá válik számára.
Egyetlen szó évekre meghatározhatja, hogyan látja önmagát, a világot, a kapcsolatait.
A szavak mindig hordoznak érzelmi energiát.
Nem csak azt halljuk, mit mondanak, hanem azt is, hogyan.
A „szerelem” például felnőtt-felnőtt kötődést jelent, ha ezt egy gyerekre mondjuk, összecsúsznak a szerepek, és érzelmi súlyt kap valami, amit a gyereknek nem feladata cipelni.
A szó teremtő energia.
Amit kimondunk, annak formát adunk a kapcsolatainkban, az önképünkben, a gyerekünk életében.
A gyakran ismételt mondatok láthatatlan mezőt hoznak létre körülöttünk, és a gyerek ezt a mezőt növi körül.
Éppen ezért fontos, hogyan nevezzük őket.
A szavak olyan fonalak, amelyek összekötnek bennünket és ezek a fonalak a gyerekeink jövőjéig érnek.
Minden írásunkból csak azt vidd magaddal, ami valóban hozzád szól, ami megérint, és ami előrébb visz az utadon.🙏
Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet
