16/09/2024
UPDATE!
Mivel a megosztásoknál egyedül az eredeti cikket olvashatjátok, külön is szeretném kimásolni ide a saját gondolataimat erről az esetről ( hozzászólásként bemásolom a történtekről szóló posztot).
Illetve itt és most szeretném megszólítani azokat a lelkes, gyermekekkel foglalkozó “szakembereket”, akik az elkövető gyermekeket és szüleiket démonizálják, “sátánnak, gonosznak, velejéig romlottnak” nevezitek közösségi platformokon:
Igen, jól ismerlek már titeket! 🙋🏻♀️
Ti vagytok, akikről a hozzám járó Mini sátánok rémülettel és bizonytalansággal a szemükben mesélnek.
Hogy a ”jókat” cukorkával, a “rosszakat” kirekesztéssel, nyílt megalázással, sarokba állítással “jutalmazzátok”.
Ha látjátok, hogy egy gyerekkel gond van… a szülei vagy bármi más okból, akkor az démoni.
Szentelt vizet rá!
Esküszöm nem értelek titeket.
Vagyis persze, tudom, hogy mint mindenki, ti is… mintát követtek. Valahonnan ti is “ezt” hoztátok.
Ajánlanám nektek nem csak a lentebb felsorolt regényeket, de akár kis hazánk Anyagyilkosság című novelláját is Csáth Gézától.
Persze félreértés ne essék!
Ezeket a gyermekeket nem szeretném felmenteni a tetteik alól.
Na de azt a sötétséget, ami azoknak a fejében lakozik, akikről az említett gyerekeknek példát kellene venniük, azoktól kéne leginkább óva inteni a fiatalokat.
Zimbardo pszichológiai börtönkísérlete óta tudjuk, hogy nem csak az áldozatok, hanem az elkövetők is súlyos terheket fognak cipelni aztán életük végéig, vagy olyan fokú személyiségtorzulás alakul ki náluk, ami sok esetben még több életvezetési nehézséget és szociális problémát generál az életükben.
Itt a tegnapi:
“A gyermeki brutalitás és a helyes társadalmi normáktól való eltérés minden korban téma volt.
(Persze most nem jövök neuroanatómiai fejtegetésekkel is, hogy ez végülis miért nevezhető szinte “normálisnak” gyermekkorban.)
Először Jane Teller Semmi című regénye és az örök klasszikus, A legyek ura ötlött fel bennem.
Aztán persze eszembe jutottak a saját kis sztorijaim.
Ez, és ehhez hasonló (szerencsére nem ennyire brutális) esetekkel sajnos egyre gyakrabban találkozom én is a munkám során.
Pont a múlt héten történt, hogy érkezett hozzám egy kis harmadikos neurós nagylegény… csurom vizes hajjal, és nadrággal.
Épp akkor nem esett az eső, ezért értetlenül néztem apára, majd a gyerekre még a váróban.
-“Elvileg leöntötték a nadrágját a fiúk a suliban.”
-“ A fejemet is leöntötték.”
(Eközben a gyermek a váróban található plüsst ütlegelte.)
Bementünk a terembe, majd még beszélgettünk picit. Inkább csak próbáltam faggatni.
“-Verekedtél?”
-“Nem.
Vertek.
De én sem hagyom magam, én vagyok az egyik legerősebb az osztályban. Én is megverem azt, aki nem tetszik, vagy felidegesít.”
-“De hát ez neked sem esik jól, ha bántanak.”
-“Nem.”
-“Miért nem kértél segítséget egy tanártól? Menj el onnan, menj arrébb. Ne maradj ott köztük, ha látod, gond lehet.”
GONDOLKODÁS NÉLKÜL, AZONNAL VÁLASZOLT:
-“Mondtam már nekik. Volt olyan is, hogy előttük vertem meg valakit és nem érdekelte őket.
Azt mondták, “ezzel nem tudnak mit kezdeni.”
Ha meg a srácoknak mondom, hogy álljanak le, akkor még jobban megvernek, akik erősebbek. Szerencsére én elég erős vagyok. Minden nap gyakorlok, edzek otthon. Van, hogy a falat ütöm. Most is látszik itt a kezemen, hogy sebes.”
-“Ez a seb azért van, mert a falat ütötted?”
-“Igen.”
…
Csend lett.
Ez a gyermek lassan fél éve azért jár hozzám a központba, mert kissé impulzív, vehemens, autoagresszív megnyilvánulásokról, figyelemzavarról számoltak be az egyébként hihetetlen jófej, intelligens szülei a gyerkőcnek.
De mégis… ha nincs felvevő közeg, mindenféle szuper megküzdési módozat fabatkát sem ér.
Amit tehetek, az a kommunikáció.
Nagyon nehéz erről beszélni… egy felnőttnek is, nemhogy egy gyereknek.
Nagyon keveset beszélgetünk a gyerekekkel ezekről a kényes témákról. Félelemről, haragról, eltérő családi rendszerekről, eltérő fejlődésű gyerekről, bizalomról, iskolai bántalmazásról, fájdalomról, betegségekről, problémamegoldásról… és sorolhatnám.
Szerintem ez a “belső iránytű”, aminek mentén egy gyermekben kialakul, hogy odacsapjak, vagy hatékonyabban oldjam meg a problémáimat ott kezdődik, hogy mintákat mutatunk nekik, hogy kibontjuk őket, hogy kihangosítjuk őket és beszélünk róla.
Persze egy ember (NEM CSAK GYEREK), aki az életét félti, veszélyben érzi magát és senki sincs, aki megvédené, az előveszi az öklét… jobb híján.
Azon pár szülő reakcióját, hogy a gyermekét kivette az aktuális intézményből, csak azért tudom megérteni, mert ha valahol egy gyermek (nem csupán a saját korosztályában vagy az őt körülvevő gyermek közösségben), hanem a róla gondoskodó, vele foglalkozó, SZAKKÉPZETT felnőttek között SEM ÉRZI MAGÁT BIZTONSÁGBAN, ott bizony nagy a baj.
Semmilyen indok, semmilyen körülmény (legyen politikai, elvi-erkölcsi nyomásra) sem mentesít egy pedagógust ez alól.
Szóval aki az adott intézményből kivette csemetéjét, az ebben a helyzetben nem tudott jobban cselekedni.
Ha hasonló sztorikat mesél a gyerek, vagy csak el-elvétve mondogat, utalgat bántalmazásra, vagy arra utaló jeleket produkál (verbális agresszió, fizikai agresszió akár otthon, suli után, saját magán, az őt körülvevő tárgyakon, kisállatokon)…
KÉRLEK, FOGLALKOZZATOK VELE, BESZÉLJETEK RÓLA.
Még ha csak apró gyerekcsínynek tűnik is…”
