22/05/2026
https://www.facebook.com/share/1an3N7zzvq/
A Debreceni Egyetem Egészségtudományi Karán tartott előadásom után újra nagyon erősen megfogalmazódott bennem, mennyire hajlamosak vagyunk félreérteni a korai regulációs nehézségeket.
Egy csecsemő még nem tudja elmondani, hogy túl intenzív neki a világ. Reagál és várja, hogy ezt megfelelően értelmezzük.
Nem tudja szavakkal elmondani, hogy a hangok túl élesek, az érintések most nem kellenek, az állapotváltások neki most gyorsak, vagy hogy az idegrendszere egyszerűen nem tud kellően „lelassulni”.
Ő bizony ezt sírásban, alvási nehézségben, ingerlékenységben, megnyugtathatatlanságban vagy éppen szokatlan passzivitásban mutatja meg. Igen. A szokatlanul jó gyerek is gyanús... 😅
Pont itt kezdődik az egyik legfontosabb szakmai kérdés: vajon mit látunk ilyenkor valójában?
Sok korai regulációs jelenséget még ma is könnyen leegyszerűsítünk „hasfájásra”, „nehéz természetre” vagy éppen „túl érzékeny babára”, pedig a háttérben gyakran az idegrendszer alkalmazkodási folyamatai állnak.
Az idegrendszer egyik legalapvetőbb feladata ugyanis az, hogy megtanulja: mely ingerek fontosak — és melyek nem, valamint az ingerekhez való hozzászokás képessége.
Ezt nevezzük habituációnak. Ez az a folyamat, amelynek során az ismétlődő, nem veszélyes ingerek idővel háttérbe kerülnek. Ha azonban ez instabilan működik, a világ folyamatosan túl intenzívvé válik. Mintha az idegrendszer nem tudná lehalkítani a környezetet.
Ilyenkor jelenhet meg:
– a nehéz megnyugtathatóság,
– a fragmentált (töredezett) alvás,
– a fokozott sírás,
– etetési érzékenység,
– túl gyors túlterhelődés,
– vagy akár a hangokra, érintésekre adott szélsőséges reakciók.
Természetesen ezek önmagukban nem „zavarjelek”.
A korai szenzoros válaszok jelentős része megszokott módon előfordul a társadalomban és az idegrendszeri érés velejárója. Az idegrendszer fejlődik, szerveződik, alkalmazkodik. Nem kész diagnózisokat látunk, hanem formálódó alkalmazkodási mintázatokat.
Itt lehet viszont elcsípni, ha taktilis túlérzékeny gyermeket látunk, hiszen, ha levesszük róla a ruhát megnyugszik. Bizonyos gyerekek intenzív ringatásra alszanak el, míg másoknak énekelni kell. Természetesen lesz olyan is, akihez nem találjuk meg a kulcsot... ilyenkor az anya gyakran azt érzi, hogy ő nem elég jó a saját gyermekének. El is indulhatnak már ebben a szakaszban emiatt a kötődési nehézségek.
Éppen ezért lenne kiemelten fontos, hogy a koragyermekkori ellátásban dolgozó szakemberek — különösen a védőnők, gyermekápolók, egészségügyi dolgozók — érzékenyen tudjanak kapcsolódni ezekhez a jelenségekhez és értsék/értelmezni tudják mit látnak.
Ha értem, akkor el tudom irányítani a megfelelő helyre és a korai segítség a lehető legjobb prognózist hozza magával.
A „jó baba” mítosza például szakmailag kifejezetten megtévesztő tud lenni. A nagyon csendes, nagyon sokat alvó, kevés ingerre reagáló csecsemő nem mindig egyszerűen „könnyű temperamentumú”, hiába azt tanultuk az egyetemen.
Néha éppen alacsony válaszkészség vagy az alulreagáló idegrendszeri működés áll a háttérben.
Nem minden látott viselkedés viselkedési probléma egyben.
Nagyon sok esetben regulációs stratégia. Önnyugtatás, próbálkozás, szabályozási kísérlet.
A ringatás, az állandó mozgás, a szoros takaró keresése, a ritmikus ismétlődések vagy akár bizonyos ingerek kerülése sokszor nem „furcsaság”, hanem az idegrendszer próbálkozása arra, hogy fenntartsa az optimális működési állapotot.
Ha pedig ezt a perspektívát komolyan vesszük, akkor a kérdés is megváltozik.
Nem azt kérdezzük: „miért csinálja ezt?”...
hanem inkább azt: „mit próbál ezzel szabályozni a gyermek idegrendszere?”
Én úgy érzem, ez a szemlélet nemcsak szakmailag pontosabb — hanem emberileg is jóval empatikusabb és alapjaiban találjuk meg vele a valós segítségnyújtás útját.
ui.: A fotósnak hála, hogy bár nem tartok szünetet a beszédben, de tudott olyan képet lőni, ahol viszonylag mozdulatlan vagyok... 😝
