03/10/2025
A gyermeki gyász természetéről
„Gyógyíthatatlan betegségben elpusztult az egy éves, nagyon szeretett, családtagnak számító, zseniális természetű kutyánk. Megsirattuk, a kertünkben temettük el a hamvait. Idővel lett másik kutyánk. A fiam 3 éves volt ekkor. Egy idő után nem emlegette már az elvesztett kutyát. Egy év távlatában, azt gondoltam, el is felejtette már. Aztán egy őszi napon, hónapok óta először, kiejtette az elveszett kutya nevét: „Csöpi! Nekem úgy hiányzik Csöpi! Olyan kár, hogy nem lehet itt velünk.” - mondta.
Megdöbbentem. Egy 4,5 éves gyerek. Több, mint egy év után így emlékszik? Egy békés szombati napon honnan, mi végett úszik be a tudatába a veszteség, a gyász? Még mindig gyászol? Vagy velünk, a többi családtaggal szeretne így kapcsolódni? Ebben a veszteségélményben nagyon együtt volt a család, régebben sokat beszélgettünk róla. Velünk keres közös témát? De akkor miért csendül szomorúság a hangjában? Ezek az ő érzései, vagy a mi - sosem igazán begyógyuló - fájdalmunk?”
A gyermeki gyász, olyan, mint a búvópatak. A legváratlanabb pillanatokban tőr a felszínre, majd ismét láthatatlanná válik. A gyerekek röviddel a tragédiát, veszteséget követően is tudnak mosolyogni, kacagni, látszólag gyorsan túllépnek rajta.
Eleinte lehet, hogy hevesen reagálnak: sírás, tiltakozás, mély fájdalom. Erősen átélik és ki is mutatják, ha szívükhöz-lelkükhöz közeli veszteség éri őket. Majd kisvártatva: semmi. Mintha mi sem történt volna.
Aztán egyszer csak, mikor elfárad, mikor túlterhelt, mikor kudarcélmény éri: kibukik belőle, hogy az a baja, hogy hiányzik az elvesztett kapcsolat.
Mintha az, hogy épp rossz passzban van, aktiválná a fájdalmat. Az addig távol tartott, nem mindig hozzáférhető emlékek és érzésvilág felbukkannak és utat törnek maguknak. Hogy aztán pár óra vagy nap múlva újra búvópatakként a mélyben csordogáljanak tovább.
Megmaradnak a nem beazonosítható tünetek: érzékenyebb, egy apró ingerre nagyot reagál. Este fél elaludni. Kis semmiség miatt elsírja magát. Nem akar külön lenni a szülőktől. Impulzívabb és több dolgot félreért. Szeret otthon lenni, nem vágyik kimozdulni.
Jobb, ha tudunk róla, hogy a gyász ott lehet hosszú idő után is a mélyben. A gyerek nem felejt, maximum magban tart. Jó, ha tudnak tabuk nélkül, közösen emlékezni.
Létezik feldolgozott veszteség? Lesz majd olyan, hogy nem fog fájni? Az idő mindenre gyógyír?
Inkább megközelíthetővé válik. Körbenövi az élet.
Mintát is mutat ilyenkor a szülő a gyereknek. Mit csináljon ezekkel a fájdalmas érzésekkel?
Nem jó palástolni, elhessegetni, letagadni.
Jobb egy kicsit megállni, teret engedni neki, átélni. Szabad együttérzést mutatni, akár szavak nélkül is. És csak az után lehet megsegíteni a gyereket abban, hogy átlendüljön. Felhívni valami pozitívra a figyelmét. Vigasztalni. Adni valamiféle keretet, narratívát, magyarázatot. Miért történt, ami történt? Ki lehet mondani, hogy nem így akartuk, hogy igazságtalan, hogy ez így alakult.
Javasolt behozni a transzcendens megközelítést, mindenkinek hitvilága, meggyőződése szerint. Mi történik azzal, aki már nincs köztünk? Hogyan lehet mégis velünk? Hogyan tudunk rá gondolni, és a szívünkben őrizni?
A gyász természete egyetemes. ’Csak’ egy kutya volt…
A fájdalom nem arányos. Ha az aranyhala hal meg, az apró fájdalom? Ha a hörcsöge, az nagyobb? Ha el kell költözni a megszokott, megismert helyről? Ha elveszít egy barátot? Ha nem láthatja többet a nagyszülőt? Nem tud kicsit fájni.
Ki tudja pontosan megmondani, hogy mit érez egy gyerek? Elveszített egy élő lényt, aki az életének a része volt, akihez kötődött. Ennek az erős kötődésnek, az időnek előtti, felkészülést nem engedő, kontrollvesztett megszakadása nyomot hagy. Nem, nem helyettesíti a másik kutya az elvesztettet. Hamis dolog lenne ezzel vigasztalni. Az érzései validálása és az empátia segít neki átjutni a mélyponton.
Hogy ne maradjon egyedül a gyászával, még akkor sem, ha számára is váratlanul, elemi erővel bukkan fel, egy nem odaillő pillanatban.
