Szegedi Pszichológiai Központ

Szegedi Pszichológiai Központ pszichológiai tanácsadás és terápia
családterápia
párterápia Ezzel megtettük az első lépést a probléma megoldása felé. (info tv.)

Segítséget kérni bátorságot jelent, mert elfogadjuk, hogy egy külső személy támogatására lehet szükségünk, mégis ezzel mi magunk vállaljuk a felelősséget saját életünk irányításáért. A modern nyugati társadalom mindennapi, vagy időszakos kihívásai a legtalpraesettebb, egészséges személy számára is okozhatnak olyan stresszt, elakadást, amiben a modern pszichológia, coaching vagy pszichiátria segíts

éget nyújthat. Központunk azzal a céllal jött létre, hogy bármilyen lelki eredetű problémával jelentkezőnek segítséget tudjunk nyújtani. Legyen az gyermek, serdülő, felnőtt, pár, család vagy csoport. Azokat is szeretnénk támogatni, akik az önismeretüket akarják fejleszteni, céljaik elérésében kérnek segítséget. Rendelési centrumunk különlegessége, hogy amikor segítséget kér valamelyik munkatársunktól nem csak egy segítővel áll kapcsolatban, hanem ajándékba kapja a mögötte álló öt szakember szakmai tudását is. Munkatársaink rendszeresen konzultálnak egymással, hogy minél hatékonyabban segítsenek önöknek. Nem csak feltárjuk és meghallgatjuk az Ön problémáját, hanem segítünk a személyiségében vagy családjában rejlő erőforrásokat megtalálni vagy új utakat felismerni. Tájékoztatás: A szolgáltatás során birtokunkba került ügyféladatokat a 2011.évi CXII. törvény és a 2016/679/EU (GDPR) jogszabály által meghatározott módon kezeljük és tároljuk. A nevet, telefonszámot, e-mailcímet a kapcsolattartáshoz, a nevet, lakcímet, e-mailcímet a számla kiállításához használjuk fel.

06/08/2025
02/08/2025

A minap közöltem egy posztot arról, hogy sok neurodivergens gyerek (ADHD-s, autista) mások előtt kisangyal, otthon viszont kiborul, üvölt, nyűgös, kezelhetetlen. Ez nem tiszteletlenség, nem nevelési hiba, hanem annak a jele, hogy melletted végre biztonságban érzi magát, és ki meri engedni az egész nap felgyűlt feszültséget.

Ezt a posztot egy másik oldalon is megosztották, és ott jött rá egy komment: „Én nem emlékszem arra, hogy a mi időnkben mi ennyire dühösek, frusztráltak, idegesek, agybajosak lettünk volna kiskamasz vagy tinédzser korunkban. Ha volt is feszkó, az nem volt ennyire excentrikus. Mi történt azóta?”

👉 És itt muszáj beszélni arról, hogy mi is történt azóta.

Én a 80-as években voltam kisgyerek. Akkoriban, ha egy gyerek otthon rossz volt, sok családban előkerült a fakanál vagy a nadrágszíj, és ez teljesen társadalmilag elfogadott volt. Ez nem azt jelentette, hogy mi jobbak, engedelmesebbek vagy kiegyensúlyozottabbak voltunk, hanem azt, hogy FÉLTÜNK. Rengetegen féltünk a saját szüleinktől. Féltünk attól, hogy ha kiadjuk a feszkót, vagy csak egyszerűen önmagunkat adjuk, abból verés lesz.

Az akkori gyerekek között ugyanannyi ADHD-s és autista volt, mint most. A különbség az volt, hogy nekik sok esetben sem az iskola, sem az otthon nem jelentett biztonságot. Nem az történt, hogy megtanultak jól viselkedni vagy jobban kezelni az érzéseiket, hanem az, hogy megtanulták: ha kimutatják, amit éreznek, szarrá verik őket.

Így hát elnyomták az érzéseiket, elfojtották a feszültséget. És bőven voltak, akik már kamaszként az alkoholhoz nyúltak, hogy valahogy kezelni tudják ezt a belső káoszt. Nem véletlen, hogy Magyarországon ma a lakosság harminc százaléka alkoholista – köztük rengeteg olyan egykori ADHD-s és autista gyerek, akinek soha nem volt lehetősége biztonságos közegben önmagának lenni.

👉 Most pedig, hogy a verés szerencsére már nem elfogadott nevelési módszer, ezek a gyerekek végre megélhetik azt, amit mi akkoriban nem tudtunk: hogy otthon önmaguk lehetnek.

És igen, ez sokszor úgy néz ki, hogy ordítanak, kiborulnak, a szőnyegre vetik magukat, vagy hangosan levezetik a nap összes frusztrációját. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabbak lettek a mai gyerekek, vagy hogy „agybajosak” lennének. Ez annak a jele, hogy a világ változik: már nem félelemmel próbáljuk csendben tartani a gyerekeket, hanem biztonságot adunk nekik.

A biztonság pedig néha hangos. Néha zavaró. Néha fárasztó. De hosszú távon ezekből a gyerekekből nem alkoholba menekülő felnőttek lesznek, hanem olyan emberek, akik tudják, hogy az érzéseiknek helye van, és nem kell rettegniük, ha kiadják magukból. És ez szerintem baromi nagy különbség a mi gyerekkorunkhoz képest.

26/07/2025


Már írtam arról nektek, hogy nagymértékben beépül a felnőttkori szokásrendszerünkbe mindaz, amit az anyánktól vagy az apánktól láttunk. Sok esetben pont úgy csináljuk felnőttként mi is, mint ahogy ők. Pontosan olyan hangsúlyokkal szólunk rá a saját gyermekünkre, vagy éppen úgy letakarjuk a mosógépet törölközővel, mint ő, pedig gyermekként nem szerettük. Félelmetes, hogy tudattalanul megismételjük az ő szokásait és életmódját, pedig nem akarjuk.
A szerencsésebbeknek a szülei nem destruktív módon élnek, hanem tudatosan, vigyázva, magukra, életörömmel átlengett életet hagyva hátra. Akiknek ilyen szülei vannak, jó eséllyel magukévá teszik a pozitív gondolkodást, a pozitív szokásrendszert, de ha nem sikerült ilyen szülőkre szert tenni, akkor már lesz egy kis megdolgozandó feladat felnőttként.

Például az egyik kliensem, Irén esetében a szülők vigyáztak az egészségükre, rendszeresen kimentek a természetbe, megadták maguknak a sok munkán túl mindazt, amire a testnek és léleknek szüksége volt. Bár mértékletesen éltek, mégis minőségi életet hoztak létre. Irénben ez nem tudatosult, a terápián jött rá arra, hogy a sok sérelme mellett kapott olyan dolgokat is a szüleitől, amiért igazán hálás lehet, így azok a negatívumok, amik fájdalmat okoztak neki kiskorában, már felnőttként a terápia után megbocsájthatókká váltak.

Azonban Antal esetében ez nem így történt. Antal egy negyven éves férfi volt, aki középvezetőként dolgozott. Napi szinten fogyasztott alkoholt, nem mértéktelenül, de rendszeresen. Voltak kötődési problémái is, nehezen köteleződött el egy párkapcsolatban. Amikor társaságban ivott, akkor felszabadult, ismerkedni is csak így tudott, hiszen feloldódtak a gátlásai, mosolygóssá és ellazulttá vált. Amikor arról kérdeztem, mire emlékszik gyermekkorából, akkor nem tudott felidézni semmit, ürességet érzett és nem voltak emlékképei. Ezt olyankor tapasztalom a kliensekkel való munkában, amikor valami olyasmi történt velük, amit lehasított a pszichéjük gyermekként, hiszen így védekezett az őt ért trauma ellen. Viszont az édesanyja alkoholista volt, sokat látta őt mértéktelenül inni, csak arra emlékezett, hogy az édesanyja még arra sem reagált, amikor ő elesett és beverte a fejét.

(Milyen érdekes, hogy a gyermek azonosul anya állapotával, és a részeg anya helyett elesik, beveri a fejét, mintha ő is részeg lenne. Viszont erre az anyuka nem figyelt, hiszen ő már képtelen volt a valóságot észlelni).
Antal gyermekkori emlékeiben csakis az szerepelt, hogy az édesanyja elérhetetlen volt, ez is a sok családi történetből derengett neki. Nem volt olyan emléke, hogy anya főzött volna neki vacsorát, vagy mesélt volna neki egy mesét, csak arra emlékezett, hogy ivott és részeg volt, majd később az arca is megváltozott, és karikás szemekkel, felpuffadva tántorgott. A halálát is az alkohol okozta.

Antal nem tudott mihez kötődni, egyetlen esélye maradt, hogy megélje az anyjával való szoros szövetséget, hogy ő is rendszeresen ivott. Ez akkor vált egyértelművé, amikor elmesélte az egyetlen hosszabb párkapcsolatát, amiben a párja kérte tőle azt, hogy ne fogyasszon minden nap alkoholt. Antal sajnos ezt nem „akarta”, dühössé vált, amikor a barátnője kérlelte. Így amikor mérlegre kellett tennie a kapcsolatát, vagy azt, hogy hű maradjon az ivási szokásaihoz, akkor ez utóbbit választotta.

Ezt úgy hívjuk, hogy destruktív lojalitás, amiben sajnos csak egyetlen kapocs marad a szülővel, ez esetben az, hogy rendületlenül fogyasztja az alkoholt, pont olyan rendszerességgel, csak kevesebbet, mint az édesanyja. Ez olyan, mintha egy hidat építene és egy kicsit belebújna az anyuka bőrébe. Valószínű, hogy a tudattalanban lehasított közelség iránti vágy manifesztálódott ebben a nagy makacsságban. Még a gyönyörű párja sem vehette fel ezzel a lojalitással a versenyt, nem tudta elérni azt, hogy az alkohol helyett a párkapcsolatához és a közös élethez legyen lojális, így a lány szakított vele. Antalnak ez volt az egyetlen dolog, ami az anyjához kötötte, hiszen nem volt más, csakis az az emlék, hogy az édesanyja mindig ivott.

Az édesanyához fűződő ősi lojalitás nagyon fontos a gyermekek és a felnőttek életében. Erre példa az, amikor az állami gondoskodásban felnőtt gyermekeknek szidják az anyjukat (azt, aki egész életükben feléjük sem nézett), akkor ezek a gyerekek ölre mennek azzal, akik szidalmazzák és bántják az elhanyagoló szülőt. Ennyire erős a lojalitásuk az édesanyjukhoz.

Éppen ezért nagyon fontos az, hogy szülőként hogyan élünk, mennyire figyelünk oda a szokásainkra, mennyire dolgozzuk meg önmagunkat, mert bárhogy nem szeretnénk, de tovább örökítjük a negatív szokásainkat ésa ránk jellemző gondolkodási mintázatokat is. Ezzel szemben, ha a saját életminőségünk fontossá válik, ha megdolgozzuk mindazt, ami nehézzé teszi a saját életünket is, akkor mindez egy aranyszalaggal átkötött ajándékká válik a gyermekünknek.


(Fotó: Unsplash)

25/07/2025

Újabb nőgyilkosság: halálra verte az élettársát egy férfi Szolnokon. Az elkövető egy másik férfit is életveszélyesen összevert a gyilkosság helyszínén, majd a rendőrség közlése szerint másnap beismerő vallomást tett.

Az ügyről több helyen “szerelemféltésként” és “féltékenységi drámaként” számoltak be – köztük a rendőrség is, de gyorsan korrigálták a hibát, amit ezúton is köszönünk. Ismét szeretnénk rá felhívni a figyelmet, hogy azokat a férfiakat, akik megölik a partnerüket, nem a szerelem motiválja. Éppen ellenkezőleg: totális uralmat akarnak gyakorolni a nő felett, akit a saját tulajdonuknak tekintenek, és akinek az élete - vagy a halála - felett szabadon rendelkezhetnek.

A sajtó munkatársait arra kérjük, hogy amikor nők elleni erőszakról írnak, különös körültekintéssel járjanak el. Magyarországon a nők több mint fele szenved el bántalmazást a partnerétől élete során, évente pedig körülbelül 72 nőgyilkosságot követnek el bántalmazó férfiak – ez legalább hetente egy eset, de csak a töredéke jut el a nyilvánossághoz. A médiának óriási felelőssége van abban, hogy ezt a súlyos társadalmi problémát láthatóvá tegye, és nem mindegy, hogy milyen módon: a káros, áldozathibáztató sztereotípiákat megerősítve és az elkövetőket mentegetve, vagy kellő érzékenységgel és a bántalmazók kizárólagos felelősségének hangsúlyozásával.

25/07/2025

"Öregszem és kövér vagyok." Ezt akár én is mondhatnám, de nem én mondom, mivel én elfogadtam magam, és nincs bajom se a korommal, se a külsőmmel. Ez az a mondat, amit elképesztően sokszor hallottam 30-40-es nőktől. Ez most onnan jutott eszembe, mert tegnapelőtt meglátogattam egy 65 éves barátnőmet, aki azt mondta, hogy a 30-40-es éveimben folyton azt mondogattam, hogy "Öregszem és kövér vagyok", és csak most látom, hogy milyen csinos és fiatal voltam. És hülye, hogy ezt nem láttam.
EZ NAGYON TIPIKUS, úgyhogy lányok, asszonyok, most álljatok le az önbántással, mert idős asszony korotokban nagyon fogjátok bánni, ha nem kezdtek el időben hálásak lenni, és élni azzal, ami van.
És igen, ez a kor folyamatosan money-pulál minket (óriási biznisz van a szépségiparban, az emberek nagy többsége pedig befolyásolható birka), de ne dőljetek be az örök fiatalság és a mű nők idealizálásának és illúziójának! Az a sok nyomorult mű nő, akinek egy idő után a sok fabrikálás és mahinálás után már esélye se lesz arra, hogy kiderítse, hogy ő maga kicsoda (szegénykék, együttérzek velük, borzalmas lesz nekik öregedni...) semmivel nem boldogabbak, a párkapcsolatukban (már ha van) nem sikeresebb és harmonikusabbak, mint a hús-vér valódi nők. Sőt! Szánalmas élet az, ahol állandóan a külsőségekre kell figyelni, és szinte soha nem lehet az ember "elég jó." Pedig elég jók vagyunk. Épp elég jók. Ráadásul mindannyiónkból csak ez az egy van, úgyhogy még csak hasonlítgatni se érdemes.
Spitzer Gyöngyi
2016. június 12.

24/07/2025

"A kokainnal Isten közli veled, hogy túl sok pénzed van," jelentette ki híresen Robin Williams az egyik stand-up műsorában. Akkoriban már nyíltan beszélt a drogproblémáiról, keserű humorba csomagolva.

A 70-es évek végén vált világsztárrá, és a kokain hamarosan a mindennapok velejárójává vált számára. Hogy miért kokainozott?

"A kokain egy búvóhely volt számomra," vallotta be egy 1988-as interjúban. "A legtöbb ember hiperaktív lesz a kólától, engem viszont lelassított."

Mi elől keresett menedéket a kokainban? Ugyanaz elől, ami elől egyébként a színészetet, a komédiát választotta hivatásul. A magány, az elszigeteltség, a szeretetlenség elől. Mindaz elől, amivel már gyermekkorában küzdött.

Bár Williams gazdag családban nőtt fel, karrierista szülei csúnyán elhanyagolták. Gyakran volt egyedül, a szüleire nem számíthatott. Túlsúlyos, gátlásos fiú volt, akit a kortársai gyakran kiközösítettek. És már gyermekként rá kellett jönnie, hogy a humor egyfajta védőpajzs és figyelem-felkeltési eszköz a számára.

„Anyám figyelmét csak úgy tudtam elérni, ha vicces voltam. Úgyhogy elkezdtem szórakoztatni," emlékezett vissza felnőttként.

A kokain is egy ilyen pajzs volt számára.

A filmforgatások után gyakran bekokainozott és egész éjszaka ébren maradt. És mivel a lejövés nem volt mindig sima, piával kezelte a kokain-másnaposságot. Az alkohol- és kokainfüggősége kéz a kézben járt. A Popeye című film forgatása idején még le is csukták kokain-kereskedelem miatt, de sikerület elérnie, hogy a vádakat ejtsék ellene.

1982. március 4-én az egyik legjobb barátjával, John Belushival drogoztak együtt. Williams volt az utolsó, aki még életben látta Belush*t, aki aznap este túladagolásban meghalt. Ez mélyen megrázta Williamszet. Húsz évre teljesen letette a kokaint és a piát.

De mint később megjegyezte, a józanság, bár előfeltétele a boldogságnak, nem jár vele együtt szükségszerűen a boldogság. Williams józanul is súlyos lelki problémákkal küzdött: szorongás, depresszió, önértékelési zavarok. Folyamatosan pörgött. Barátai szerint mintha rettegett volna attól, hogy leálljon, elhallgasson: és egyedül maradjon saját magával a csendben. Félt, hogy mit talál ott.

És mégis, ebben a szorongó, hányattatott lelkű emberben végtelen kedvesség és együttérzés lakozott. Gyerekeket látogatott kórházakban Mrs. Doubtfire-nek öltözve, hogy felvidítsa őket. Szerződéseibe gyakran beleíratta, hogy a filmprodukciók csak akkor valósulhatnak meg, ha a stábban is meghatározott számú hajléktalan, veterán vagy szociálisan hátrányos helyzetű ember is dolgozhat. Neve rajta volt egy „privát listán”, amelyen keresztül hospice-szervezetek közvetítettek neki kívánságokat. Gyakran felhívott halálos betegeket telefonon, csak hogy beszélgessenek, megnevettessen valakit, akinek ez volt az utolsó kívánsága.

"Szerintem a legszomorúbb emberek próbálnak a leginkább másokat boldoggá tenni," mondta. "Mert tudják, milyen érzés, amikor teljesen értéktelennek érzed magad – és nem akarják, hogy bárki mással ez történjen."

2003-ban visszaesett az alkoholizmusába, és évekig zugivó volt, amit a felesége elől is titkolt. Aztán 2006-ban elment egy rehabilitációs programba, és ezúttal már élete végéig sikerült letennie az üveget.

"A függőség nem akaratgyengeségből fakad," mondta. "Fájdalom hajtja."

Williams élete végén súlyos krízisbe került. Szorongás, paranoia, pánikrohamok gyötörték. Azt hitte, hogy megőrült, és szép lassan teljesen elveszíti az eszét. Ezért 2014. augusztusában felakasztotta magát. Csak a boncolás során derült ki, hogy egy ritka neurodegeneratív betegségben szenvedett (Lewy-testes demencia). Nem egyszerűen öngyilkos lett: egy súlyos betegség ölte meg, amivel még csak tisztában sem volt.

"Mindenki, akivel találkozol, olyan harcot vív, amiről semmit sem tudsz," mondta. "Légy kedves. Mindig." ❤🙏

23/07/2025
22/07/2025

„15 éves koromban egy hónapot töltöttem egy ásatáson. Egyik nap az ebédszünetben beszélgettem az egyik régésszel, aki olyan kérdéseket tett fel, amiket általában felnőttek szoktak intézni a fiatalokhoz: »Sportolsz? Mi a kedvenc tantárgyad?« Azt válaszoltam, nem sportolok, viszont színjátszó körbe és kórusba járok, hegedülök, zongorázom és művészeti tárgyakat is felvettem. Ettől teljesen odavolt, és azt mondta, hogy ez egészen elképesztő. Mire én azzal kontráztam hogy dehogy, hiszen egyikben sem vagyok jó…

És akkor mondott valamit, amit soha nem fogok elfelejteni, és ami teljesen átértékelt bennem mindent, mert még soha senki nem állított nekem ehhez foghatót: »Nem hiszem, hogy azért kell csinálni dolgokat, hogy jó legyél bennük. Ezek a fantasztikus tapasztalatok mind-mind különböző jártasságokat igényelnek, és rengeteg mindenre megtanítanak. Ezek mind érdekes emberré, izgalmas személyiséggé tesznek, attól függetlenül, hogy milyen szinten műveled őket.«

Mindez igazából megváltoztatta az életem. Mert kirángatott a kudarc érzéséből. Már nem úgy gondoltam magamra, mint valakire, aki semmiben nem volt elég tehetséges ahhoz, hogy kitűnjön, hanem olyanná váltam, aki azért csinált dolgokat, mert élvezi azokat. Annyira teljesítmény-orientált környezetben nőttem fel, annyira elöntött mindent a tehetség mítosza, hogy úgy gondoltam, csak akkor érdemes dolgokat csinálni, ha nyerni lehet rajtuk valamit.”

A fenti sorok állítólag Kurt Vonnegut amerikai regényírótól és esszéistától származnak.

19/07/2025
19/07/2025
19/07/2025

Cím

Több Helyszínen
Szeged

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Szegedi Pszichológiai Központ új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Rendelő Elérése

Üzenet küldése Szegedi Pszichológiai Központ számára:

Megosztás

Kategória