26/07/2025
Már írtam arról nektek, hogy nagymértékben beépül a felnőttkori szokásrendszerünkbe mindaz, amit az anyánktól vagy az apánktól láttunk. Sok esetben pont úgy csináljuk felnőttként mi is, mint ahogy ők. Pontosan olyan hangsúlyokkal szólunk rá a saját gyermekünkre, vagy éppen úgy letakarjuk a mosógépet törölközővel, mint ő, pedig gyermekként nem szerettük. Félelmetes, hogy tudattalanul megismételjük az ő szokásait és életmódját, pedig nem akarjuk.
A szerencsésebbeknek a szülei nem destruktív módon élnek, hanem tudatosan, vigyázva, magukra, életörömmel átlengett életet hagyva hátra. Akiknek ilyen szülei vannak, jó eséllyel magukévá teszik a pozitív gondolkodást, a pozitív szokásrendszert, de ha nem sikerült ilyen szülőkre szert tenni, akkor már lesz egy kis megdolgozandó feladat felnőttként.
Például az egyik kliensem, Irén esetében a szülők vigyáztak az egészségükre, rendszeresen kimentek a természetbe, megadták maguknak a sok munkán túl mindazt, amire a testnek és léleknek szüksége volt. Bár mértékletesen éltek, mégis minőségi életet hoztak létre. Irénben ez nem tudatosult, a terápián jött rá arra, hogy a sok sérelme mellett kapott olyan dolgokat is a szüleitől, amiért igazán hálás lehet, így azok a negatívumok, amik fájdalmat okoztak neki kiskorában, már felnőttként a terápia után megbocsájthatókká váltak.
Azonban Antal esetében ez nem így történt. Antal egy negyven éves férfi volt, aki középvezetőként dolgozott. Napi szinten fogyasztott alkoholt, nem mértéktelenül, de rendszeresen. Voltak kötődési problémái is, nehezen köteleződött el egy párkapcsolatban. Amikor társaságban ivott, akkor felszabadult, ismerkedni is csak így tudott, hiszen feloldódtak a gátlásai, mosolygóssá és ellazulttá vált. Amikor arról kérdeztem, mire emlékszik gyermekkorából, akkor nem tudott felidézni semmit, ürességet érzett és nem voltak emlékképei. Ezt olyankor tapasztalom a kliensekkel való munkában, amikor valami olyasmi történt velük, amit lehasított a pszichéjük gyermekként, hiszen így védekezett az őt ért trauma ellen. Viszont az édesanyja alkoholista volt, sokat látta őt mértéktelenül inni, csak arra emlékezett, hogy az édesanyja még arra sem reagált, amikor ő elesett és beverte a fejét.
(Milyen érdekes, hogy a gyermek azonosul anya állapotával, és a részeg anya helyett elesik, beveri a fejét, mintha ő is részeg lenne. Viszont erre az anyuka nem figyelt, hiszen ő már képtelen volt a valóságot észlelni).
Antal gyermekkori emlékeiben csakis az szerepelt, hogy az édesanyja elérhetetlen volt, ez is a sok családi történetből derengett neki. Nem volt olyan emléke, hogy anya főzött volna neki vacsorát, vagy mesélt volna neki egy mesét, csak arra emlékezett, hogy ivott és részeg volt, majd később az arca is megváltozott, és karikás szemekkel, felpuffadva tántorgott. A halálát is az alkohol okozta.
Antal nem tudott mihez kötődni, egyetlen esélye maradt, hogy megélje az anyjával való szoros szövetséget, hogy ő is rendszeresen ivott. Ez akkor vált egyértelművé, amikor elmesélte az egyetlen hosszabb párkapcsolatát, amiben a párja kérte tőle azt, hogy ne fogyasszon minden nap alkoholt. Antal sajnos ezt nem „akarta”, dühössé vált, amikor a barátnője kérlelte. Így amikor mérlegre kellett tennie a kapcsolatát, vagy azt, hogy hű maradjon az ivási szokásaihoz, akkor ez utóbbit választotta.
Ezt úgy hívjuk, hogy destruktív lojalitás, amiben sajnos csak egyetlen kapocs marad a szülővel, ez esetben az, hogy rendületlenül fogyasztja az alkoholt, pont olyan rendszerességgel, csak kevesebbet, mint az édesanyja. Ez olyan, mintha egy hidat építene és egy kicsit belebújna az anyuka bőrébe. Valószínű, hogy a tudattalanban lehasított közelség iránti vágy manifesztálódott ebben a nagy makacsságban. Még a gyönyörű párja sem vehette fel ezzel a lojalitással a versenyt, nem tudta elérni azt, hogy az alkohol helyett a párkapcsolatához és a közös élethez legyen lojális, így a lány szakított vele. Antalnak ez volt az egyetlen dolog, ami az anyjához kötötte, hiszen nem volt más, csakis az az emlék, hogy az édesanyja mindig ivott.
Az édesanyához fűződő ősi lojalitás nagyon fontos a gyermekek és a felnőttek életében. Erre példa az, amikor az állami gondoskodásban felnőtt gyermekeknek szidják az anyjukat (azt, aki egész életükben feléjük sem nézett), akkor ezek a gyerekek ölre mennek azzal, akik szidalmazzák és bántják az elhanyagoló szülőt. Ennyire erős a lojalitásuk az édesanyjukhoz.
Éppen ezért nagyon fontos az, hogy szülőként hogyan élünk, mennyire figyelünk oda a szokásainkra, mennyire dolgozzuk meg önmagunkat, mert bárhogy nem szeretnénk, de tovább örökítjük a negatív szokásainkat ésa ránk jellemző gondolkodási mintázatokat is. Ezzel szemben, ha a saját életminőségünk fontossá válik, ha megdolgozzuk mindazt, ami nehézzé teszi a saját életünket is, akkor mindez egy aranyszalaggal átkötött ajándékká válik a gyermekünknek.
(Fotó: Unsplash)
