12/01/2026
Az ember nem véletlenül áll két világ között. Nem hiba, nem átmeneti állapot, nem félkész létezés.
Az ember eredendően híd.
Ég és Föld között élünk.
Nem felettük, nem alattuk.
Közöttük.
A testünk tudja ezt.
A talpunk érzi a Föld súlyát, a gravitációt, a megtartást.
A fejünk érzi az Ég tágasságát, a gondolat szabadságát, a kérdések nyitottságát.
És a szívünk… a szívünk az a hely, ahol ez a kettő összeér,
ahol nem kell választani.
Ez a Mandorla tere, a két kör közös metszete.
A Föld, ami nem csak eltart, hanem megtart, és a Föld nem kér tőlünk semmit.
Nem vár el bizonyítást, fejlődést, eredményt.
A Föld egyszerűen itt van.
A növények ezt tudják.
Nem sietnek.
Nem hasonlítják magukat másokhoz.
Nem akarnak máshol lenni, mint ahol gyökerük van.
És ez az egyik legmélyebb tanítás az ember számára is.
Azt mondják nekünk:
„Maradj itt.
Ne menj el magadtól.
Elég vagy.”
Amikor egy gyógynövényt megérintesz, megszagolsz, belélegzel,
nem hatóanyagokkal találkozol.
Hanem idővel.
Csenddel.
Egy olyan ritmussal, amely nem sürget.
Az illat ilyenkor nem gyógyít meg „valamit”.
Hanem visszahív.
A testedbe, a jelen pillanatba.
Abba az állapotba, ahol még nem kell magyarázni, hogy miért vagy itt.
Az illat ősi nyelv, nem kér engedélyt az elmétől.
Nem magyaráz.
Nem érvel.
Egyenesen oda érkezik, ahol az élet eldől:
az agytörzsbe.
Oda, ahol a biztonság, a veszély, az igen és a nem megszületik.
Ezért van az, hogy: – egy illat egyetlen lélegzettel megnyugtat,
– egy másik összerántja a testet,
– egy harmadik emléket hoz fel, amit soha nem tudnál szavakba önteni.
Ez a nyelv ősibb, mint a gondolat.
Ez a test nyelve.
Ez az élet nyelve.
Az Ég, ami nem tart meg, hanem tágít
Az Ég nem kapaszkodó.
Az Ég nem biztosíték.
Az Ég irány.
A kék nem nehéz.
A kék nem köt.
A kék hív.
Az Ég adja azt a képességet, hogy túllássunk a pillanaton,
hogy ne ragadjunk bele egyetlen történetbe,
hogy kérdezni tudjunk, és ne féljünk attól, hogy nincs azonnali válasz.
A csillagok nem messze vannak.
Ők ritmusok.
Időkódok.
Lélegzetek.
A növény, aki már tudja az egészet, az egyik legteljesebb létező.
Gyökere a Földben.
Levele az Ég felé nyúlik.
Középen pulzál az élet.
Ő már élő híd.
Belélegzi a csillagok fényét.
Magába fogadja a Napot, a Holdat, az időt.
És amikor eljön az ideje, elengedi a formáját.
A lepárlás nem kivonás.
Nem erőszak.
Nem szétszedés.
A lepárlás átadás.
A növény azt mondja:
„Ezt már nem én hordozom tovább.
Vidd te.”
És eszenciává válik.
Az ember, aki újra emlékezik, amikor illattal dolgozol,
amikor gyógynövényt választasz, amikor csendben belélegzel. Nem irányítasz.
Kapcsolódsz.
A Föld azt mondja:
„Megtartalak.”
Az Ég azt mondja:
„Tágítalak.”
A növény pedig:
„Emlékeztetlek arra, ami mindig is voltál.”
Ez emlékezés, nem kijavítása annak, ami „elromlott”.
Emlékezés arra, hogy: – van tested, és jó benne lenni,
– van gyökered, és nem kell menekülni,
– van irányod, de nem kell sietni,
– van fényed, ami nem kívülről jön.
És amikor ezt érzed,
akkor nem kérdés többé, hol a helyed.
