05/01/2026
-Meg kellett tanulnia az első lépést - (https://aa.org.au/personal-stories/first-step/)
Ivásom végére, 32 éves koromra kívülről nem néztem ki túl rosszul – legalábbis látszólag. Volt egy szerető feleségem és két gyerekem, egy szép házunk, és egy jó autót vezettem.
Belül azonban teljesen romokban voltam. Képtelen voltam megtartani egy állást, sőt, egyre nehezebb lett alkalmi munkát is találni. A házat és az autót egy hatalmas adóssághegy tartotta fenn, valamint az, hogy a feleségem két munkahelyen dolgozott. A legnagyobb problémáim a fejemben voltak: önutálat, kóros önfigyelés, félelem, szégyen és a közelgő katasztrófától való állandó rettegés.
Egykor ezek a problémák nem zavartak volna. Ha aggódni kezdtem miattuk, csak ittam egyet, és varázsütésre eltűntek. De végül eljutottam oda, hogy az alkohol már alig enyhít***e a fájdalmat és a félelmet. A mágikus menekülőajtó bezárult.
Pedig mennyire más volt az ivásom elején. Azt hiszem, elég átlagos gyerek voltam: nem túl magabiztos, de viszonylag okos és barátságos. Aztán rátaláltam az alkoholra. Alkohollal határtalan önbizalmam lett. Hangos, jókedvű lettem, és mindenkit, mindent remek szórakozásnak találtam. Olyan voltam, amit egyesek „platóivónak” neveznek. Nem kellett teljesen kiütnöm magam minden alkalommal. Elég volt annyi, hogy feldobjon, aztán azon a szinten „csúsztam” egészen lefekvésig. Évekig alig volt gond, leszámítva a másnaposságot.
Az első komoly probléma az volt, hogy az alkoholra lettem rászorulva az elalváshoz. Ha este nem ittam lefekvés előtt, nehezen aludtam el. Forgolódtam, borzasztóan kellemetlenül éreztem magam. Egy kis „altató ital” mindig megt***e a hatását.
A következő probléma a remegés volt. Eleinte csak enyhe kézremegés reggelente. Aztán valaki megjegyezte: „Hú, keményen ittál tegnap este.” Halálosan szégyelltem magam emiatt, és attól kezdve görcsösen próbáltam megállítani a remegést. Csakhogy minél jobban próbálod, annál rosszabb lesz. Ha emberek előtt kellett aláírnom valamit, a kezem teljesen irányíthatatlanná vált, és még a tollat sem tudtam megtartani. Huszonhat éves koromra ez komoly akadálya lett a normális életnek. Teljesen ijesztő volt.
Akkoriban biokémiát tanultam, és előálltam egy zseniális magyarázattal: túl sokat dohányzom. Minden a nikotin miatt van. Kidolgoztam egy csodálatos egyenletrendszert arról, hogyan reagál a nikotinamid-adenin-dinukleotid-foszfát ezzel meg azzal, hogyan csökken az adenozin-trifoszfát szintje… bla-bla-bla. Ettől sokkal jobban éreztem magam. Soha nem mutattam meg senkinek ezt az egyenletrendszert, mert legbelül tudtam, hogy badarság. Féltudatos szinten tudtam, hogy az alkohol okozza a problémáimat, de ezt az elképzelést szorosan lezárva tartottam. Sokkal kevésbé volt fenyegető azt hinni, hogy a cigaretta okozza az őrületet az életemben.
Emlékszem egy alkalomra, amikor bementem dolgozni, és volt ott egy fiatal angol titkárnő, aki épp visszaköltözött Angliába. Szüksége volt egy ajánlás aláírására, és azon a napon rajtam kívül senki nem volt az irodában, aki aláírhatta volna. Amint beléptem, az orrom alá nyomta a papírt és a tollat. Gyorsan kitaláltam valamit: „Előbb egy sürgős telefonhívást kell intéznem”, és felrohantam az irodámba. Időről időre utánam szólt: „Most már alá tudod írni?” Hamis telefonhívásokat bonyolítottam, úgy t***em, mintha elfoglalt lennék. Fel-alá járkáltam teljes pánikban. Mi történik velem? Hogy lehet, hogy egy értelmes emberből reszkető idegroncs lett? Ez a nő elhagyja az országot. Soha többé nem látom. Mitől félek ennyire? Teljesen őrült volt.
Végül kénytelen voltam szembenézni az igazsággal: csak akkor tudom aláírni azt a papírt, ha iszom. De hogyan? Ő az iroda bejárata közelében ült. Így hát az alkoholista leleményességével kimásztam az irodám ablakán, lecsúsztam egy ereszcsövön, négykézláb végigkúsztam az ablakok alatt, átmásztam a hátsó kerítésen, majd rohantam a kocsmába, és rendeltem egy korsó sört.
A csapos let***e elém. Csak bámultam. Akkor már annyira rossz állapotban voltam, hogy rájöttem: túl erősen remegek ahhoz, hogy felemeljem. Két kézzel fogtam meg, óvatosan próbáltam megemelni – zzzzz, az egész vibrált. Arra gondoltam: „Talán lehajolok, és szívok belőle egy kicsit…” Ez túl hülyén nézett volna ki. Szívószál? Nem volt. Nem maradt más, mint megfordulni, és lazának t***etve kisétálni.
Berohantam az italboltba, vettem egy fél üveg whiskyt egy sima barna papírzacskóban. Átszaladtam az úton egy nyilvános WC-hez, és berontottam egy fülkébe. A fenébe! Minden ajtón volt egy kis ablak – állítólag a perverzek ellen. Engem inkább elriasztott, mert rettegtem, hogy meglátják, ahogy vedelni kezdem a whiskyt. Addigra a szívem vadul vert, kidülledt a szemem, alig kaptam levegőt. Egy farkasfalka által üldözött ember sem lehetett nagyobb pánikban.
Visszarohantam a kocsmába, le a pincében lévő WC-be. Nem volt zár az ajtón, de a lábammal kitámasztottam, kinyitottam az üveget, és glugy-glugy-glugy… áh… mennyei megkönnyebbülés. Egy percen belül lelassult a szívverésem. Újra kaptam levegőt, megszűnt a szédülés, és a kezem is megnyugodott. Újra képes voltam rálátni a helyzetre. Visszagondoltam az elmúlt fél óra őrületére, és elborzadtam. Hogyan viselkedhettem így? Micsoda szégyenletes, megvetendő dolog – mindez csak azért, mert meg kellett volna írnom egy aláírást.
Ez így nem mehet tovább – gondoltam. Ennek véget kell vetni. Ott és akkor meghoztam a döntést: abba kell hagynom a dohányzást.
Körülbelül öt-hat év telt el ezután, mire végre teljesen tudatosult bennem a gondolat, hogy valójában az alkohol a probléma. Ezalatt az idő alatt a remegéstől való félelem az életem egyik fő rögeszméjévé vált. Ébredés után azonnal azon gondolkodtam, ki kérhet meg arra, hogy aláírjak valamit, vagy adhat a kezembe egy csésze teát csészealjjal. Az egész napomat aszerint kellett megterveznem, mikor ihatok, és mikor tudok biztonságosan emberek közé menni. Nem telt el sok idő, mire arra jutottam, hogy a legésszerűbb megoldás az, ha már reggel alaposan berúgok – így mindegy volt, mikor kérnek aláírást. A kezem mindig stabil volt, bármire alkalmas.
Így jutottam el oda, hogy az életemnek nem volt olyan területe, amit ne hatott volna át az alkohol. Egyre mélyebbre süllyedtem a nyomorba és a félelembe. Az alkohol tompította a pánikot, de a fájdalmat és a szégyent nem. Emlékszem az utolsó bulira, ahol még ittam. Egy sarokban ültem, feszült voltam és kórosan figyeltem magam. Úgy éreztem, mindenki engem gúnyol, ezért, hogy egy kicsit jobban érezzem magam, gondolatban én is gúnyoltam őket: „Nézd már azt a hülyét… micsoda álszent… és nézd annak a nőnek a röhögését. Ki vesz fel ilyen ruhát?” És mindezt a legjobb barátaim társaságában.
Szerencsés voltam, mert egy barátom az AA-ba terelt. Biztos voltam benne, hogy nincs rá szükségem, de rábeszélt ilyen szövegekkel: „Persze, te sokkal okosabb vagy, mint azok az emberek az AA-ban, de sose tudhatod, talán ellesel pár trükköt az ivásod kontrollálásához.” Ha azt mondta volna, hogy az AA csak akkor segít, ha teljesen abbahagyom az ivást, soha nem mentem volna el.
De elmentem – és lenyűgözött. Ott voltak ezek az emberek, akik nyíltan beszéltek, sőt nevetve meséltek mindarról, amit én minden ébren töltött percemmel próbáltam eltitkolni. Nevették a remegést, az ital rejtegetését, a folyamatos hazudozást. Vicces történeteket meséltek pénzlopásról, csikkes sörösdobozokból ivásról, az üres üvegek eltüntetésének nehézségeiről. Fogalmam sem volt róla, hogy mások is átélnek ilyeneket. Azt hittem, csak velem történik.
Nem az első gyűlés után józanodtam ki. Több mint egy évbe telt. Eleinte „határjáró” voltam: a gyűlés kezdete után érkeztem, és amint vége lett, azonnal leléptem. Ha rosszul időzít***em, és beszélgetésbe ragadtam, ügyeltem rá, hogy csak olyanokkal beszéljek, akiknél egy-két hete volt józanság. Olyanokkal beszélni, akiknek évek óta tartott a józanságuk, túl megalázónak tűnt.
Lassan azonban kibújtam a csigaházamból. Legyőztem a félelmemet attól, hogy egy csoporthoz tartozzam, sőt még attól is, hogy megkérjek egy embert, legyen a szponzorom. Ez nagyon nehéz volt. Biztos voltam benne, hogy nem akar majd egy olyan balfékkel foglalkozni, mint én. Még azt is begyakoroltam, mit mondok, ha visszautasít: „Ja, hát igazából nem is akartalak szponzornak, csak kíváncsi voltam, mit mondasz.” Végül összeszedtem a bátorságomat, megkérdeztem, és ő azt mondta: persze, szívesen vállalja.
Ott voltam tehát: volt szponzorom, rengeteg gyűlésre jártam, tartoztam egy csoporthoz, telefonáltam más tagoknak, olvastam a szakirodalmat – de még mindig nem tudtam józan maradni. A legtovább egy-két hétig bírtam. Ülhettem egy gyűlésen, figyelhettem szorgalmasan, mint egy jó kis AA-tag, és egyszer csak beugrott a gondolat: „Mike és Carol pénteken vacsorára jönnek… ugyan már, iszom egyet – csak udvariasságból. Csak egy estére… nem árthat. Egy kis szünet a jófiúságból.”
Persze vasárnap este még mindig ittam, halványan tudatában annak, milyen ostoba voltam. Hétfő reggel aztán felhívtam a szponzoromat, összerándulva attól a gondolattól, hogy most végre elveszíti a türelmét, és rám csapja a telefont. De soha nem t***e. Csak türelmesen mondta: „A tapasztalatunk az, hogy akik újra és újra elcsúsznak, nem tették meg igazán az Első Lépést.”
Úristen, úgy hajtogatta ezt az Első Lépést, mint egy papagáj. Hiszen persze, hogy megt***em! Teljesen egyértelmű volt. Csak tizenkét egyszerű szó. Mennyire hülyének kell lenni ahhoz, hogy valaki ne értse meg? Még újonnan érkezőknek is magyaráztam, akik kevesebb ideje voltak az AA-ban, mint én. Akkor még nem tudtam, hogy létezik egy egészen más szintű megértés, ami valóban felszabadít az alkohol iránti megszállottságból.
Aztán egy nap egy pszichológus által vezetett csoportfoglalkozáson ültem egy detoxikáló intézetben. Mondtam valami olyasmit: „Ha alkoholról van szó, teljesen gyenge vagyok.” A pszichológus kijavított: „Nem – mondta –, nem gyenge vagy az alkohollal szemben, hanem hihetetlenül erős. Amikor inni akarsz, semmi nem áll az utadba: sem a feleséged, sem a gyerekeid, sem a munkád, még a pénzhiány sem. Ha inni akarsz, iszol. Bármi áron.”
Ez villámcsapásként ért. Igaz volt. Az ivás iránti vágyam ellenállhatatlan erő volt. Valami nagyon mély dolgot elégített ki bennem. Nem az alkohollal voltam gyenge, hanem az alkohol hiányával szemben. Az alkohol annyira fontos volt számomra, hogy valójában nem is akartam nélküle élni. Hogyan nem láttam ezt korábban? Hogy hagyhattam figyelmen kívül egy ennyire nyilvánvaló tényt?
Másnap újra összeült a csoport, és a pszichológus arról beszélt, hogy az alkoholisták nem tudják puszta akaraterővel legyőzni az alkoholizmusukat. Azt mondta, az alkoholisták olyanok, mint a maratonfutók. Amikor egy maratonista közel jár a célhoz, minden idegszála azt üvölti: állj meg. De az akaraterő (ami valójában csak koncentrációs képesség) a célvonalra összpontosítva még tovább tudja vinni. Az alkoholisták is képesek erre – egy ideig. Amikor minden idegszáluk italért kiált, képesek a józanságra koncentrálni. De a maratonfutók sem tudnak örökké futni. Előbb-utóbb elfogy a koncentráció, és összeesnek.
A pszichológus azt mondta: ugyanez igaz az alkoholistákra is. Abban a pillanatban, amikor megszűnik a koncentráció, az állandó, mélyen gyökerező ivási vágy ott van, készen arra, hogy átvegye az irányítást. Hirtelen megláttam, hogy ez igaz. Nem tudtam megállítani magam. Ez jelenti az erőtlenséget. Nem számított, hány ígéretet t***em, mennyire szorítottam össze a fogam vagy ökölbe a kezem. Nem ment. Ennyi. Legyőzött. Az Első Lépés végre elért hozzám – egy teljesen új megértési szinten.
Ez 28 éve történt, és az alkohol iránti megszállottság azóta sem tért vissza. Volt néhány alkalom, amikor kedvem lett volna inni, és kétszer egészen erősen megkívántam, de az érzés csak egy percig tartott, aztán elmúlt. Az elmúlt tíz-tizenkét évben egyáltalán nem volt bennem ivási vágy. Otthon tele van a hűtőm sörrel és borral a barátok és rokonok számára. A munkahelyemen is van alkohol az ügyfeleknek. Engem egyáltalán nem vonz. Olyan, mint a feleségem kozmetikumai – észre sem veszem őket, mert nem érdekelnek.
A pszichológus látta, hogy az Első Lépés betalált, hogy valami mély felismerés történt bennem. „És most mit fogsz tenni?” – kérdezte.
„Hát… ööö… majd… izé…” – teljesen lefagytam. Fogalmam sem volt. Mit tehetnék? Ha erőtlen vagyok, akkor nincs mit tenni, nem?
„Ez igazából nagyon egyszerű – mondta. – Megcsinálod a következő tizenegy Lépést. Nincs mód arra, hogy közvetlenül, azon a mély szinten megváltoztasd magad, amire szükség van. Csak annyit tehetsz, hogy követed a programot, és hagyod, hogy az változtasson meg.”
És ezt teszem azóta is. Ha lenne Lépések Olimpiája, attól tartok, nem nyernék aranyérmet. Rengeteg hibát követtem el. Szinte mindent félreért***em már velük kapcsolatban. Még most is új megértésekre jutok, amelyek megmutatják, mennyire félreért***em korábban. Próbáltam intellektualizálni a Lépéseket, voltam lusta és következetlen is. De ez rendben van. Még így is működnek. Még így is változásokat hoznak.
28 éve vagyok józan, és még mindig járok Lépés-gyűlésekre, és tanulok – még azoktól is, akik újak a programban. Gyakran az újak friss meglátásai gazdagítják a megértésemet. Leginkább azonban a gyakorlás számít. Senki sem várja el, hogy első alkalommal tökéletesen játssz teniszezni, amikor ütőt veszel a kezedbe. Gyakorolnod kell. Ezernyi hibát követsz el, de évről évre közelebb jutsz Wimbledonhoz – ha kitartasz. A Lépésekkel is így van. Nem lehet egyszer megcsinálni őket, aztán elfelejteni. Ez egy folyamatos folyamat. Amint abbahagyod, a hasznok is megszűnnek.
És a hasznok óriásiak voltak. Szomorú, félelemmel teli, magányos, nyomorult ember voltam. Az életem a lefolyón ment le. Rossz apa és férj voltam, teljesen felelőtlen a pénzzel, megbízhatatlan munkavállaló és értéktelen barát. Amennyit csak lehetett, otthon maradtam, vagy az utcákon bujkáltam, attól félve, kivel találkozom, és milyen hazugságokat kell majd kitalálnom. Az egész életem hazugsággá vált, mert szégyelltem mindent önmagamban.
Lassan a Lépések elvégezték a munkájukat. Újra beleszerettem a feleségembe és a gyerekeimbe. Elkezdtem pénzt keresni, sőt, sikeres vállalkozást épít***em. Az emberek számíthattak rám. Pontosan érkeztem, nem menekültem el a problémák és a kellemetlenségek elől. Szembefordultam a világgal, és megt***em, amit meg kellett tenni.
Régen gyűlöltem a gondolatot, hogy abbahagyjam az ivást, mert azt hittem, minden öröm eltűnik az életemből. De nem az öröm tűnt el – hanem a nyomorúság. A nevetés, a vidámság és az öröm visszatért. Élveztem, hogy józanul csinálok félelmetes dolgokat. Megéltem azt az elégedettséget, hogy helyem van a világban. Értékes ember vagyok, aki értéket ad másoknak.
