10/05/2026
Pénteken rozmaringot ültettem. Nem cserepes rozmaringot, amit ha elfelejtesz meglocsolni, akkor kiszárad, hanem két nagy rozmaringbokrot, amiket, ha rendesen gondozunk, akkor még tíz év múlva is ott lesznek az előkertünkben.
Miközben a földet turkáltam, a tenyerem is szépen beállt, de spoiler: megérte. Közben azon gondolkodtam, hogy miért csináljuk ezt egyáltalán? Miért azzal töltjük a hétvégénket, hogy gazolunk, ültetünk és mulcsozunk? Nem mintha szükségünk lenne még két tő rozmaringra. Van már a hátsó kertben is egy nagy bokor, abból szoktam csipkedni a főzéshez.
Megtettünk volna, hogy mindent úgy hagyunk, ahogy van, de nem akartam. Én egy szép előkertet szerettem volna. A férjem szegélyköveket illesztett az előkert egyik oldalához, én pedig négy kecskerágó bokrot ültettem mellé, aztán az egészet mulccsal terítettük be.
Egy egész délutánt dolgoztunk rajta. Az eredmény most egy olyan előkert, ami egész nyáron szép lesz.
És itt van egy nagyon fontos kérdés: miért éri meg valami olyat csinálni, aminek az eredményét nem láthatod azonnal vagy másnap?
Mert a boldogság kutatás (igen, ez egy valódi tudományterület) azt mondja, hogy az azonnali öröm és a tartós jólét két teljesen különböző dolog, és az agyunk sajnos rosszul becsüli meg, hogy melyik melyik. Ezt hívják hedonikus alkalmazkodásnak.
Minden, ami nagy örömet okoz, gyorsan megszokottá válik: a drága nyaralás, az új telefon, az impulzusvásárlás. Két hét, és már nem érzed ugyanazt az eufóriát, hiába volt nagy az élmény.
Ezzel szemben a kicsi, rendszeres, hétköznapi dolgok, mint a kert, amit gondozol, a mindennapos mozgás, az emberi kapcsolataid, amiket ápolsz, ezek nem kopnak el, mert nem egyetlen nagy csúcsélményt adnak, hanem folyamatosan, csendesen, a háttérben tartják fenn azt az alapszintű jó érzést, amit a kutatók szubjektív jóllétnek neveznek.
Az egyik boldogságkutató azt találta, hogy a tartós jólét körülbelül 40%-a a szándékos cselekvéseimen múlik. Tehát azon, amit tudatosan csinálunk nap mint nap – nem az életeseményeken vagy nem a körülményeken.
Folytatás az első kommentben 👇🏻
És 40% az nem kevés.
Ebben a 40%-ban a kertészkedés, a főzés, a séta mind benne vannak.
Nem azért, mert valamilyen spiri energiát hordoznak, hanem mert fizikai munkát végzünk. Alkotunk valamit, és ez az eredmény látható és tapintható lesz.
Most épp a kertben ülök, és azon gondolkodom, mi mindent csináltunk ezen a hétvégén:
Szombaton dolgoztunk, mert kellett. (Ez a kevésbé romantikus rész.)
De kertészkedtem is.
Sütöttem granolát, csináltam retró piros levest (krumplis tarhonyalevest), és kimentünk a Maros melletti töltésre is egy órára.
Azt vettem észre, hogy nem a nagy dolgok töltöttek fel.
Nem egy különleges program, nem egy drága élmény, hanem az, hogy csináltam valamit, aminek lesz eredménye, amit jövőre is látni fogok.
Ez az, amit a jóga is tanít, csak más formában.
Nem egyetlen óra fog meggyógyítani. Nem egyetlen nyújtás állítja helyre azt, ami évek alatt állt be. De ha rendszeresen csinálod, ha befektetsz a testedbe úgy, ahogy mi befektettünk abba az előkertbe, akkor jövőre, meg két év múlva, meg öt év múlva te is érezni fogod az eredményt.
Tehát a tanácsom erre a hétre, amit én is kipróbáltam: Tegyél ma valamit, aminek jövő ilyenkor is örülsz majd. Nem kell nagy dolognak lennie. Ütess el egy bokrot! Kezdj napi tíz perc nyújtást! Főzz valamit, amit holnap is szívesen megeszel!
De legyen valami, amire visszanézve azt tudod mondani, hogy igen, ezt megcsináltam.
