10/05/2026
A konzultációk során nagyon sokszor előkerül ez a téma, és azt látom, hogy rengeteg szülő hordoz magában egyfajta csendes szomorúságot amiatt, hogy a családjuk nem úgy működik, mint ahogy azt a társadalom, a filmek vagy akár a saját gyerekkori elképzeléseik alapján elképzelték. Mert hiába van jelen a szeretet, a törődés, az egymásra figyelés és az a nagyon mély kapcsolat, ami sok neurodivergens családban valójában elképesztően erős, közben mégis ott marad egy fájdalmas érzés, hogy náluk valahogy nem azok a klasszikus családi pillanatok történnek meg, amelyeket mindenhol látunk magunk körül.
Sok családban például nincsenek közös étkezések, mert az autista gyerek egyszerűen nem szeret együtt enni másokkal, vagy annyira túlterhelő számára a beszélgetés, a jelenlét, a zajok és az egész helyzet, hogy inkább kiviszi az ételt a szobájába, bezárja maga mögött az ajtót, és ott próbál egyedül megnyugodni egy egész napnyi iskolai terhelés után. És ilyenkor a szülők nagyon gyakran érzik azt, hogy valami hiányzik az életükből, mert miközben más családok együtt vacsoráznak, közösen beszélgetnek vagy programokat szerveznek, addig náluk sokszor mindenki külön térben próbál regenerálódni, külön módon próbál meg létezni és túlélni egy olyan világot, ami az idegrendszerüket egész nap folyamatosan túlterheli.
Nagyon sokszor az is előfordul, hogy nincsenek közös kirándulások vagy spontán családi programok, egyszerűen azért, mert a gyerek nem szeret utazni, nehezen viseli a kiszámíthatatlan helyzeteket, a tömeget, az új környezetet vagy azt az érzést, hogy kizökkentik abból a biztonságból, amit az otthona jelent számára. És bár ez teljesen érthető, sőt idegrendszeri szempontból sokszor teljesen természetes reakció, attól még egy szülőben ott maradhat az érzés, hogy ők valahogy kimaradnak abból a klasszikus családi működésből, amit mindenhol normálisnak látunk.
Pedig attól, hogy egy család nem filmszerűen működik, attól még ugyanolyan valódi család marad. Attól, hogy nincs minden este közös vacsora, hogy a gyerek sok időt tölt egyedül a szobájában, hogy a hétvégék sokszor inkább a csendről és a regenerálódásról szólnak, mint a közös programokról, még ugyanúgy jelen lehet benne a szeretet, az elfogadás és az egymás iránti mély figyelem. Csak ezekben a családokban a szeretet nagyon sokszor nem hangos, nem látványos és nem olyan, amilyennek a társadalom elképzeli, hanem sokkal inkább abból áll, hogy megtanulják tiszteletben tartani egymás idegrendszeri szükségleteit, és elfogadják azt, hogy a kapcsolódás nem mindenkinél ugyanúgy néz ki.
És azt hiszem, nagyon fontos lenne többet beszélni arról, hogy attól még, hogy egy neurodivergens család nem hasonlít a klasszikus mintákra, attól még nem hiányos, nem rosszul működő és nem szeretet nélküli család, hanem egyszerűen csak másképp működik.
