15/12/2024
A harmadik héten a bátorság erényét erősíthetjük magunkban. Mária útját, melyhez nem kis bátorság kellett, madarak kísérték. Ezért választottam Benedek Elek gyűjtéséből Az aranytollú madár c. mesét.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl; volt egyszer egy fiatal király, s annak egy szép felesége. Még egy esztendeje sem múlt a házasságuknak, háborút üzent a szomszéd ország királya, s a fiatal király keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott a feleségétől, s ment a háborúba. Telt-múlt az idő, a háború sokáig tartott, s az alatt a királynét két aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten. Fiú volt az egyik, leányka a másik. De a királyné meg sem láthatta szívéről szakadt drága gyermekeit, mert az a vénasszony, akit a király a felesége mellett hagyott, amíg oda lesz a háborúba, éjnek idején, amint a gyermekek megszülettek, kilopta őket a palotából, belet***e egy kosárba, elvitte az erdőbe, s ottan egy fa alá let***e. Reggelre visszatért az öregasszony, s mondja neki a királyné: - Jaj, hallgasson ide, öreg szülém, milyen csudálatos álmot láttam az éjen! Azt láttam álmomban, hogy két aranyhajú gyermekkel áldott meg az Isten. Mondotta az öregasszony: - A bizony elég csudálatos álom, felséges királyné, mert be is teljesedett az álma, de visszafelé. Nem megáldotta az Isten, hanem megverte, mert két szörnyetegteremtést találtam az ágyában, s hogy meg ne irtózzék tőlük, ha felébred, elvittem az erdőbe, s ott elpusztítottam. Sírt a szegény királyné, hogy őt az Isten így megverte, de aztán mégiscsak köszönte az öregasszony jóságát. Ha már úgy volt, ahogy volt, s csakugyan szörnyetegteremtésekkel verte meg az Isten, jobb volt, hogy meg sem is látta, s még jobb, hogy a király nem látja meg - ne is tudjon róluk. Hej, pedig ha tudta volna, hogy a vénasszony boszorkány volt valóképpen, s azt szerette volna, hogy a király az ő leányát vegye feleségül! De a királyné erről semmit sem tudott. Hát az alatt az erdőben mi történt? Az történt, hogy ahová a gyermekeket let***e a boszorkány, arra ment egy fehér szarvas, szarvánál fogva fölvette a kosarat, s vitte a gyermekeket az erdőn át. Ment, mendegélt a szarvas, aztán megállott egy csorgós kútnál, ott háromszor egymás után nagyot bődült, hogy csak úgy zengett belé az erdő. Egyszerre csak honnét, honnét nem előlibben egy tündérleány, lekapja a kosarat a fehér szarvas szarváról, és eltűnt a sűrű rengetegben. Ez a tündérleány az erdők leánya volt. Ott lakott az erdőben, mégpedig gyémántpalotában, egyes-egyedül. No, most már nem volt egyedül. Örült is a gyermekeknek, hogy nem találta helyét nagy örömében. Úgy dajkálta őket, mintha édesgyermekei lettek volna. Telt-múlt az idő, a gyermekek már hétesztendősek voltak, s egyszer az erdők leánya elküldi a fiút egy korsóval, hogy hozzon vizet a csorgós kútról, de meghagyta erősen, hogy sokáig ne maradjon, siessen vissza a palotába; a korsóra pedig úgy vigyázzon, mint a szeme fényére. Elmegy a fiú a csorgós kúthoz, s amint éppen vizet akarna meríteni, látja, hogy egy aranytollú madárka mind ott repked fölötte. Mindjárt félbehagyta a vízmerítést, szerette volna megfogni a madarat, kapkodott utána a kezével, a kalapjával, még a korsójával is, de hiába, az aranytollú madár csak ingerkedett vele. Meg-megcsapta a szárnyával a fiú arcát, s mikor éppen meg akarta fogni, huss! Följebb reppent. Aztán ismét lecsapott a madárka, csalogatta a fiút, addig, s addig, hogy a fiú utána dobta a korsót. Haj, istenem, de lett erre sírás! Most ő mit tudjon csinálni? Ha korsó nélkül megy haza, megveri az anyja! Ez alatt az erdők leánya nem tudta elgondolni, hová maradhat ilyen sokáig a fiú, utána küldötte a kisleányt, de ennek is egy korsót adott a kezébe, s ugyancsak a lelkére kötötte, hogy egy szempillantás alatt mind a ketten otthon legyenek. Odamegy a kisleány, s hát a testvére sír keservesen. - Hát te miért sírsz? - Jaj, hogyne sírnék, lelkem, testvérem! Látod azt a szép aranytollú madarat? Meg akartam fogni, s eltörött a korsóm. Abban a pillanatban ismét lecsapott az aranytollú madár, s meglegyint***e a kisleány arcát. - Jaj de szép! Jaj de szép! - kiáltott a kisleány, s utánakapott a madárnak. De ahogy utánakapott, puff! Kiesett a korsó a kezéből, s eltört az is. De még csak most volt igazi sírás, de olyan, hogy aki hallja történetesen, megesik a szíve rajtuk. - Jaj, édes Istenem - sírtak a gyermekek -, most hogy menjünk vissza az anyánkhoz? Amint így keseregnek, egyszerre csak megszólal a madár: - Ne sírjatok, gyerekek! Az, aki titeket felnevelt, nem édesanyátok. A ti édesanyátok ezen a rengeteg erdőn túl lakik, s ennek az országnak a királynéja. Csak gyertek mindenütt utánam, amerre én repülök. Nem viszlek egyenesen haza, mert még valamiképpen elpusztítana az a boszorkány, aki az erdőbe hozott, de ne búsuljatok, majd reátok talál a ti édes szülétek. Repült a madár keresztül az erdőn szép csendesen, s mentek utána a gyermekek. Mikor aztán az erdő széléhez közeledtek, egyszerre csak lecsapott a madár a földre, s mondotta a gyerekeknek: - Gyertek ide, gyertek! Ezt az almát, s ezt a vesszőt vegyétek fel! Odaszaladtak a gyermekek, s hát uramteremtőm, mi van ott: egy gyémántalma s mellette egy aranyvessző! Az egyik felveszi az almát, a másik a vesszőt, aztán a madár továbbszáll, a gyermekek meg mindenütt utána. Kiérnek az erdőből, rengeteg nagy pusztaságra érnek, rengeteg nagy pusztaságnak a közepén leszáll az aranytollú madár, s mondja a gyermekeknek: - No, gyerekek, ezt az almát üssétek meg a vesszővel, s olyan gyémántpalota kerekedik ide, hogy csudájára jár majd az egész világ. A palota hetvenhetedik szobájában egy képet találtok a falon, az az édesapátok s édesanyátok képe lesz. Azt a képet sűrű fátyollal takarjátok le, majd eljő aztán az apátok s az anyátok, s megkérdik tőletek, hogy mi van a fátyol alatt. Ti csak mutassátok meg bátran, abból rátok ismernek, s minden jóra fordul. Többet nem mondott az aranytollú madárka. A gyermekek megköszönték irántuk való jóságát, s azzal az aranytollú madár visszarepült a rengeteg erdőbe. Amint a madár elrepült, a gyermekek letették a gyémántalmát a földre, rásuhintottak az aranyvesszővel, s ím, kerekedett belőle egy olyan gyémántpalota, hogy szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól. Fölmennek a gyémántgarádicsokon, végigsétálnak a szobákon, de mi minden volt azokban a szobákban, Istenem, azt emberi száj nem tudná elmondani. Aranylócák, gyémántalmáriomok, ezüstasztalok, ezüstasztalokon aranytálak s poharak, s volt étel-ital, minden, ami jó, megenni való. Maradhattak itt, akár örök életükre, a sok drága jóból ki nem fogynak soha. Eltelt egy hét, el talán kettő is, amíg minden szobát bejártak, s míg mindent jól megcsudáltak, úgy értek a hetvenhetedik szobába, a legutolsóba. Abban nem volt egyéb a képnél. Jaj, édes Istenem, de megörültek ennek a képnek! Csókolták százszor, ezerszer, aztán sűrű fátyollal szépen betakarták, s többet nem volt nyugodalmuk, várták éjjel-nappal az édesanyjukat s az édesapjukat. Eközben nagy híre ment a gyémántpalotának, jöttek a csudájára mindenfelől. Mindenki jött, csak a király nem. Hanem addig beszéltek a fülébe az udvarbeli népek, hogy így, hogy úgy, nézze meg, mert olyan szép palotát világon való életében még ő sem látott - hogy ő is elszánta magát a palota látására. Észrevette ezt a boszorkány, megsejdít***e a gonosz lélek, hogy abban a palotában a király gyerekei laknak, s most azon kezdett mesterkedni, hogy a királyt visszatartsa. Fogta magát, valami port vetett a király kávéjába, s a király attól olyan rosszul lett, hogy nem mehetett el, pedig már elé is állott volt a hatlovas hintó. Mondja a boszorkány a királynak: - Ó, hagyja el, felséges királyom, minek is menne oda, majd én elmegyek, megnézem, s szegről-végre mindent elmondok felségednek. - Jól van - mondja a király -, hát eredj, nézd meg. Elmegy a vén boszorkány a hatlovas hintón, behajtat a palota kapuján, a gyermekek elébe mennek, s fogadják nagy tisztelettel. Járnak-kelnek a kertben, mindent megmutogatnak a vén boszorkánynak; aztán felvezetik a palotába, végigvezetik a szobákon, csak éppen a hetvenhetedikbe nem vezették be. "Ördög fajzatjai - mormogta magában a vén boszorkány -, tudom, hogy mit rejtegettek ottan, de csak várjatok!" Aztán kimentek a palotából, s mikor leértek a kertbe, azt mondja a vén boszorkány: - Hiszen szép, szép a palota, szép a kert is, de akkor volna csak igazán szép, ha idehoznátok a világzengő fáját. Többet nem szólt a boszorkány, elhajtatott, mint a fergeteg, s a gyerekek magukra maradtak, de ettől a pillanattól kezdve a fiúnak nem volt nyugodalma. Azt mondta a húgának: - Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg a világzengő fáját meg nem találom. Hiába beszélt a húga, hogy ne menjen, van elég fa az ő kertjükben, szebbnél szebb, a fiúnak nem volt maradása: elindult hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt a királyfi hegyeken-völgyeken által, hét nap hét éjjel meg sem állott, s akkor ért egy fekete várba. Ennek a várnak a kapuja előtt egy nagy fekete ördög állott strázsát. Rákiált a királyfira: - Hé, megállj! Ki vagy?! Mit akarsz?! Mondja a királyfi: - Én a világzengő fáját keresem, nem tudna-e kend útbaigazítani? Mondotta az ördög: - Sok mindent láttam s hallottam, de a világzengő fájának hírét sem hallottam. De innét hét mérföldre van még egy ilyen fekete vár, az előtt az egyik bátyám áll strázsát, menj oda, hátha útbaigazít. Továbbmegy a királyfi, elér ahhoz a fekete várhoz, s hát csakugyan ott áll a kapuja előtt egy nagy fekete ördög, s rákiált az is: - Hé, megállj! Mit akarsz?! Mondja a királyfi, hogy mit akar. - Hírét sem hallottam, fiam. Talán a bátyám tud róla. Eredj, megtalálod hét mérföldre innét, az is strázsát áll egy ilyen vár előtt, mint én. Az mindent tud, kérd meg szép szóval, talán útbaigazít. Megy a királyfi a harmadik várhoz, de már messziről megfenyegette az ördög. - Ide ne jöjj, ha az életed kedves! - De ha már eddig eljöttem - mondotta a királyfi -, egy életem, egy halálom, nem fordulok vissza. Ment nagy bátran az ördög elé, köszöntötte illendőképpen. Rákiált az ördög: - Mondtam, úgy-e, hogy ne jöjj ide?! Mit akarsz? Mondotta a királyfi szelíden: - Ne haragudjék, kend, a világzengő fáját keresem, ha tudja, merre van, igazítson útba, ha nem tudja, Isten áldja, megyek tovább. Tetszett az ördögnek ez a bátor beszéd, és azt mondotta a királyfinak: - Megállj, fiam, megállj! Jó helyen kereskedel: itt van a világzengő fája ebben a várban. Csak vidd el, ha embere tudsz lenni, én már úgyis meguntam a zengését. Nesze, itt egy aranyvessző, ezzel sújtsd meg a vár hetedik kapuját, arra a kapu megnyílik, te szaladj be, ne nézz se jobbra, se balra; hívnak, csalogatnak szebbnél szebb asszonyok s leányok, hogy maradj ott, de te se rájuk ne nézz, se rájuk ne hallgass, hanem szaladj a kert közepére, ott van a világ zengő fája, színarany az ága, levele, mindene, s olyan szép nótákat zeng, hogy a szíved majd meghasad belé, de te meg se állj, hanem háromszor kerüld meg visszafelé, aztán szaladj ki, ahogy tudsz, mert ha az orrod előtt becsapódik a kapu, ott maradsz örök életedre. A királyfi mindenben megfogadta az ördög szavát. Bement a várba, s szaladtak elébe a szép asszonyok s lányok, hívták, csalogatták édes szóval, de ő meg sem állott, félre sem pillantott, futott egyenest a világzengő fájához, háromszor megkerülte visszafelé, aztán, uccu, neki, vesd el magad! Ki a várból, mintha szemét vették volna ki. Éppen jókor ért ki, mert mindjárt becsapódott a kapurettentő döndüléssel - ott is maradt a csizmája sarka. Ment a királyfi, meg sem állott hazáig, s hát mire hazaért, ott volt a kert közepében a világzengő fája. Zengett-zúgott, elhallott a zengése messze földre, s jöttek a népek mindenfelől, látni s hallani a nagy csudát. Meghallotta a fa hírét a király is. - No - mondotta -, most már csakugyan elmegyek. De az az istentelen boszorkány megint valami port kevert a kávéjába, s a királynak most is otthon kellett maradni. Akkor bement hozzá a boszorkány, s mondotta: - Én nem is tudom, minek kívánkozik felséged az után a fa után. Majd én megnézem minden ága-bogát, levelét, s amit láttam, mindent elmondok felségednek, töviről hegyire. Hát jól van, a király otthon maradt, a boszorkány elment. A gyermekek fogadják s mutatják nagy örömmel a világzengő fáját. Majd megpukkadt a boszorkány a bosszúságtól, de jó arcot mutatott, s mondta a királyfinak: - No, ez igazán szép fa, de még csak az volna a szép, ha ezen a fán énekelne a világ szépen szóló madara. Ahogy elment a vén boszorkány, indult a királyfi is. Egyenesen azon az úton ment, ahol először járt. Ment az első fekete várhoz, onnét az ördög utasította a másodikhoz; a második a harmadikhoz. - Hát te mit akarsz itt megint? - kérdezte az ördög. Mondotta a királyfi: - Én a világ szépen szóló madarát keresem, ugyan bizony, hallotta-e hírét? - Nemcsak hírét hallottam, hallom a hangját is mindennap. Meg is untam már, vigyed, ha tudod. Megtalálod a várnak a nyolcadik szobájában. Abban a szobában annyi az aranykalitka, hogy esztendeig sem győznéd megszámlálni. Ezekben a kalitkákban szebbnél szebb aranytollú madarak énekelnek, de te ezekre rá se nézz, mert a világ szépen szóló madara rozsdás kalitkában van, s ha amiatt ott hagynád, bizony mondom neked, élve nem kerülsz ki a várból. Fogadkozik a királyfi, hogy így, meg úgy, nem bánja; tőle ugyan ellehetnek a többi madarak, rájuk sem néz. Hanem mikor bement a nyolcadik szobába, amennyi madár volt, mind énekelt, csak az nem, melyik a rozsdás kalitkában volt. Gondolja a királyfi: "Ej, ez nem lehet a világ szépen szóló madara." Hirtelen lekapott találomra egy kalitkát, s szaladott ki az udvarra, de ott meg is állott mindjárt, mintha odacövekelték volna. Amint az udvarra ért, egyszeriben kőbálvánnyá változott. Várja, várja a királykisasszony a bátyját, de hiába várja. Ő bizony, mit gondol, mit nem magában, bezárja a gyémántpalotát, s elindul a bátyja után. Ment egyenesen azon az úton, ahol a bátyját elindulni látta, s addig ment, mendegélt, míg az első fekete várhoz nem ért. Ott állott az ördög most is, és megszólította a leánykát: - Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár? - Jaj, ne is kérdje, ördög bácsi! A bátyámat keresem, aki elment a világ szépen szóló madaráért, s valahol elveszett szegény. Mondta az ördög: - Én láttam, mikor itt elment, beszéltem is vele, de visszajönni csakugyan nem láttam. Eredj a bátyámhoz, hét mérföldre van innét a vára, hátha az többet tud, mint én. Ment a szegény leány, el is ért a második várhoz, de az az ördög sem tudott többet mondani. Ment a harmadikhoz, az már megmondta az igaz valóságot. - Jó helyen jársz, húgocskám! Itt van a bátyád, csak eredj be a várba, megtalálod kőbálvány képében. Ha szavamat nem fogadta, hát úgy vette hasznát. Ha te reám hallgatsz, a világ szépen szóló madarát is megkapod s a bátyádat is megszabadítod. Szaladj be a nyolcadik szobába, akaszd le hirtelen a rozsdás kalitkát, azzal szaladj ki, a kőbálványt háromszor visszafelé kerüld meg, aztán vissza se nézz, szaladj, ahogy tudsz, meg se állj hazáig. Bemegy a királykisasszony, látja a bátyját kőbálvány képében, majd megszakadt a szíve, de mégsem állott meg. Futott a nyolcadik szobába, ott sem nézett sem jobbra, sem balra. Tőle ugyan csilloghattak-villoghattak az aranykalitkák, énekelhettek az aranytollú madarak, csak a rozsdás kalitkát nézte, s amint meglátta, lekapta a szegről, szaladt ki, ott kint a kőbálványt háromszor megkerülte visszafelé, s aztán vissza sem nézett, futott ki a vár kapuján. Így is éppen akkor döndült be a kapu, mikor kilépett, oda is szakadt egy darab a szoknyája széléből. Ott elbúcsúzott az ördögtől, el a másiktól, el a harmadiktól, s ím, halljatok csudát, mikor hazaért, már otthon volt a bátyja. Egyszeriben feleresztették a világ szépen szóló madarát a világzengő fájára, de olyat még a világ nem hallott, mikor egyszerre zengett a fa s énekelt a madár. Fának a zengése, madárnak az éneke elhallott a világ végére. De jöttek is a népek világ minden tájékáról, annyian jöttek, hogy nem fértek az udvaron, a kertben, a palotában. Mikor a király meghallotta a világ szépen szóló madarának az énekét, kikiáltott a kocsisnak, hogy fogjon be a hatlovas hintóba, meg kell, hogy nézze azt a csudát. Hanem az a vén gonosz lélek harmadszor is megrontotta a királyt. Nagy, nehéz betegség verte le a lábáról, hétszer is kirázta a hideg egymás után. - Lássa, lássa, felséges királyom - mondotta a vén boszorkány -, minek is akart odamenni, bizonyosan amiatt lett beteg. Majd én elmegyek, s megnézem azt a madarat is. Elmegy a boszorkány, megnézi a madarat, s mondja a királyfinak: - No, én igazán nem hittem volna, hogy el tudd hozni a világ szépen szóló madarát. Hátha még a világ ezüsttavát ide tudnád hozni, akkor lenne még csak szép a kerted! Gondolta magában a királyfi: "Hiszen hadd el, elhozom én azt is. Ott van az a tó is, ahol a világzengő fája volt, láttam én jól." Harmadszor is elmegy a királyfi, egyenest abba a fekete várba, ahol a világ ezüsttava volt. De hogy biztatták, csalogatták eddig a tündérasszonyok s leányok, hogy nem: mostan közrefogták, cirókálták-morókálták, édes szóval mondogatták: - Maradj itt! Mennyországban sem lesz ilyen dolgod! Egyszer-egyszer megtántorodott a királyfi, de aztán még gyorsabban nekiiramodott, egy szempillantásra megkerülte a tavat visszafelé, azzal ki a várból nagy hirtelen, meg sem állott hazáig, s hát mire hazaért, már ott is volt a tó a világzengő fája mellett, úszkáltak, játszadoztak benne a szép aranyhalak. Híre ment a világ ezüsttavának is, de mármost a király sem nem evett, sem nem ivott, csak hogy megláthassa azt a sok csudát. Hiába mesterkedett a boszorkány, befogatott a hintajába, vitte a feleségét is, mentek egyenest a gyémántpalotába. A gyermekek elejükbe mentek, s amint a király meglátta őket, mindjárt mondta a feleségének: - Nézd, feleség, hogy hasonlít reád ez a leányka! - Azám - mondotta a királyné. - Ez a fiú meg szakasztott olyan, mint te. De nem szóltak semmit a gyermekeknek, csak mentek velük, s megnézték a világ ezüsttavát, a zengő fát, a szépen szóló madarat, aztán fölmentek a palotába, végigsétáltak a szobákon, be a hetvenhetedikbe is. - Hát az alatt a fátyol alatt mi van? - kérdezte a király. A gyermekek szépen levették a fátyolt, s ím, ott látta a király s királyné a maga képét. De még csak most ámultak-bámultak igazán. Mindjárt el kellett mondani mindent a gyermekeknek, amit tudtak. Hej, volt öröm, édes Istenem, de milyen nagy öröm! Egyszeriben vitték a gyermekeket, hintóba ültették, s mentek haza a király palotájába. - Ki a házból, vén boszorkány! - kiáltott a király. Ott mindjárt a ló farkára kött***e, a városon végighúzatta, aztán a testét négyfelé vágatta, s úgy szegezték ki a vár négy kapujára. Arra megszólalt a világzengő fája s a világ szépen szóló madara, de olyan szépen, olyan ékesen, hogy sírt, aki hallotta. Hét álló hétig állott a vendégség a király házában. A zengő fa folyton zengett, a szépen szóló madár folyton énekelt, összegyűlt az egész világ, volt nagy tánc, hejehuja, vigasság. Holnap legyenek mind a ti vendégetek!
