11/05/2026
Tegnap az unokahúgommal, Zoéval töltöttem egy kis időt, és közben eszembe jutott néhány gondolat.
A pici babák valami olyasmit tudnak, amit mi, felnőttek, gyakran elfelejtünk. Ők a jelenben élnek.
Nem rágódnak a múlton, és nem aggódnak a jövő miatt. Ami épp van, azt teljes szívvel megélik.
Ha sírnak, az őszinte. Ha nevetnek, az is.
Nem rejtegetik az érzéseiket, nem szégyellik, nem magyarázzák túl. Egyszerűen csak átengedik magukon mindazt, ami bennük van.
Nincs bennük bűntudat amiatt, akik. Nem hasonlítják magukat másokhoz, nem akarnak többnek vagy kevesebbnek látszani. Csak léteznek: tisztán, nyitottan, önazonosan.
Talán ezért olyan különleges a jelenlétük: mert emlékeztetnek minket arra, hogy milyen volt, amikor még nem féltünk önmagunk lenni. Amikor még szabadon mertünk érezni, kapcsolódni, létezni.
Szerintem valahol mélyen talán ezért olyan gyógyító is velük lenni: mert mellettük lelassul az idő, és az ember egy pillanatra újra visszatalál ahhoz a tiszta, egyszerű létezéshez, amit annyira könnyű elfelejteni a mindennapokban.
A babák nemcsak életet hoznak a világba, hanem egy darab tisztaságot is, amitől mi is egy kicsit újra emlékezhetünk arra, kik is vagyunk valójában.