04/03/2026
💚 AZ ÉN DADOGÁSOM (BERCEL)
A szüleim elmondása alapján 2 és fél évesen kezdtem el dadogni. Az ő akkori elméletük szerint azért, mert megszületett a húgom, és így rám már kevesebb figyelem hárult. Ezt az elméletet később – szerencsére – sikerült megdöntenem.
Jelenleg a 22. életévemet töltöm, és a mai napig dadogok. A dadogó gyerekek háromnegyedének elmúlik a dadogása, én a szerencsés vagy nem annyira szerencsés egynegyedhez tartozom. A dadogásom nagyon változó, helyzettől, napszaktól, beszédpartnertől nagyon nagy mértékben függ. Mostanában ezt tanulgatom meg elfogadni.
Nagyjából két évvel ezelőtt derült ki számomra, hogy mi a dadogás, mi okozza azt. 2024-ben történt, amikor megismerkedtem az első dadogó sorstársakkal, közösen megalapítottuk a BeszÉLJ!-t, illetve részt vettem egy dadogó fiataloknak szóló nemzetközi táborban. Itt jöttem rá, hogy a dadogásom nem azért van, mert állandóan szoronganék. A dadogásomnak fiziológiai gyökerei vannak. Az agyam másképpen működik: a beszédindításért és –ritmikáért felelős motorikus részek nem funkcionálnak megfelelően.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a hangulatom ne lenne hatással a dadogásom mértékére. Viszont dadogásom nem a szorongásból fakad, a szorongás ahhoz később adódott hozzá, miután számos visszautasításban volt részem a társadalmi érintkezések során.
Miután részt vettem az első dadogóknak szóló táborokban 2024 nyarán, hirtelen nagyon fellelkesültem. Megismertem egy olyan nemzetközi közösséget, a Stamilyt, amit nagyjából kétszáz dadogó alkot, a világ minden tájáról. Hirtelen kitárult előttem a világ, megláttam a fényt. A dadogásom többé nem az én kis defektem volt, aminek még a gondolata is szégyennel árasztott el. A dadogás hirtelen semleges kifejezéssé változott a szótáramban, amiről szemrebbenés nélkül beszélhettem. Ha bemutatkoztam valakinek, az ismeretség első perceiben rögtön szóba hoztam, hogy én bizony dadogok. Ez van. Megszoksz vagy megszöksz. Volt, aki megszökött. Néhány kapcsolatom odalett.
Viszont sokan a megszokást választották. Hirtelen azt vettem észre, hogy sokkal több barátom van, az emberek nyitottabbak felém. Hiszen én is nyitottabbá váltam, nyíltan felvállaltam, hogy én Bercel vagyok, aki nem mellesleg dadog. A sebezhetőségem felvállalásával mások is elkezdték feltárni előttem az ő sebezhetőségüket, elmélyültek a kapcsolataim.
Volt bizony honnan indulni. Ahogy megismerem számtalan dadogót, számtalan életúttal, történettel, ráébredtem, hogy nekem kifejezetten nehéz gyerekkorom volt, már ami a dadogást illeti. Számos közegben illettek ide nem illő kifejezésekkel. Olyan megjegyzéseket kaptam, hogy „sosem lesz barátnőm” vagy „sosem fognak felvenni egy munkahelyre, ha dadogok az állásinterjún” vagy hogy „inkább csak maradjak csöndben”. Később jöttem csak rá, mennyire nem volt igazuk. Akkor régen hittem nekik. Évek munkája kellett hozzá, hogy átformáljam ezeket a hamis hangokat a fejemben, és ez az utam a mai napig tart.
A témában az évek alatt felgyűlt tapasztalatom nem fejezhető ki ilyen rövid formában, viszont az alábbi gondolattal jellemezhető a legkönnyebben:
💬Nem hagyom, hogy bárki elbátortalanítson a saját értékemet illetően! A társadalom teljes tagja kívánok lenni. Szeretnék egy jól fizető és kielégítő munkát. Szeretnék családot alapítani. Hogyha elmegyek egy kávézóba, akkor azt szeretnék rendelni, amit akarok. Akkor is, ha a pultos értetlenül vagy akár gúnyosan néz rám. Akár a feje tetejére is állhat. Én akkor is meg fogom inni azt a kávét. Megérdemlem a pihenést, bármennyire fárasztó és nehéz néha a dadogással együttélni. Megérdemlem a gyümölcsöző baráti kapcsolatokat, ahol azért szeretnek, aki vagyok. Megérdemlem, hogy ne vágjanak bele a szavamba, hogy nyugodtan végigmondhassan, amit szeretnék. A társadalomban megérdemlem a nekem járó időt és teret.
És ezt függetlenül attól, hogy mennyit és mennyire dadogok. Mind csak azért, mert létezem.