17/05/2025
„Anyám mellett egyedül nőttem fel.” – Az érzelmileg elérhetetlen szülő hatása a gyerekre
Vannak szülők, akik soha nem emelnek kezet a gyerekükre, rendszeresen ellátják étellel, ruhával, iskolába járatják – kívülről úgy tűnik, minden rendben van. De valami mégis hiányzik. Valami láthatatlan, mégis mindent átható: az érzelmi jelenlét.
Egy érzelmileg elérhetetlen szülő nem üvölt, de nem is ölel. Nem bánt, de nem is vigasztal. Nem ver meg, csak "láthatatlanná" tesz.
Mit jelent az érzelmi elérhetetlenség?
Azt, hogy a szülő:
* nem kíváncsi a gyereke érzéseire,
* nem reagál megfelelően a gyerek lelki fájdalmára,
* nem tud vagy nem akar empátiát mutatni,
* elvárja, hogy a gyerek ne legyen "sok", ne legyen érzékeny, csak „jól működjön”.
Sokszor ezek a szülők szóban motiválónak tűnnek – segítők, tanítók, „fejlődés-orientált” emberek. De közben saját gyermekük lelkéhez nem tudnak kapcsolódni.
Hogyan érzi magát a gyerek?
* Mintha mindig „túl sok” lenne.
* Mintha a szeretetért teljesítenie kellene.
* Mintha az érzései zavarnák a szülőt.
* Mintha bűn lenne, ha gyenge vagy szomorú.
Egy érzelmileg elérhetetlen szülő mellett a gyerek magányos, szégyenkező és bizonytalan lesz. Sokszor próbál "erősnek" látszani, miközben belül szorong, és azt kérdezi magától: „Mi baj van velem, hogy engem nem lehet igazán szeretni?”
A következmény: túlműködés, önfeláldozás, vagy érzelmi visszahúzódás
Az ilyen gyerekekből gyakran lesznek:
* „kis terapeuták” mások mellett, akik meg akarják menteni a világot,
* önmagukat háttérbe szorító segítők,
* vagy érzelmileg zárkózott felnőttek, akik nem tudják, hogyan kellene valóban kapcsolódni.
Mi a megoldás?
A legfontosabb első lépés: felismerni, hogy ez történt. Mert az érzelmi elérhetetlenség nem mindig harsány vagy egyértelmű – de annál mélyebbre hat.
Aztán jöhet a gyógyulás:
* Terápiában, segítő beszélgetésben,
* Önmagunk újrakeretezésében,
* És abban, hogy megtanuljuk: nem vagyunk túl érzékenyek – csak végre érzékelünk.
Az érzelmi jelenlét nem luxus. Nem extra, hanem alap. Mert az a gyermek, akit látnak, hallanak, éreznek – az a gyermek önmagaként nőhet fel.
És talán felnőttként már nem akar majd mindenáron megfelelni, nem fog mások fájdalmában élni – hanem saját életét fogja élni. Olyan életet, ahol jogos érzései és valódi kapcsolatai lehetnek.