20/11/2025
HISZEN TE ÉLSZ, ÉN MEG CSAK MŰKÖDÖM
Van egy párkapcsolati csapdahelyzet, amibe ugyan többnyire öntudatlanul, de mi magunk sétálhatunk bele. Házastársakként vagy párként megvan az a „kiváltságunk”, hogy tükröt tarthatunk a másiknak.
Ha az a téves elvárás él bennünk, hogy a másik dolga, hogy minket boldoggá tegyen, akkor bizony ő felel azért is, ha nem vagyunk azok. Elég meredeken hangzik, mégsem ritka ez az elképzelés.
Ezen a téren is kulcsfontosságú a megfelelő kommunikáció, a kellő empátia, valamint a szerepek és feladatkörök finomhangolása.
Ha patikamérlegen mérjük az én-időt vagy leszabályozzuk a társunkat, de mégis azt látjuk, hogy ő feltöltődik és fejlődik, míg mi csak kényszeredetten igyekszünk kompenzálni, akkor egyre csak nőni fog bennünk a feszültség. Ha nem figyelünk, hamar eljuthatunk oda, hogy súlyos köpenyként akasztjuk a másik vállára a saját tehetetlenségünket.
És mit hoz ez magával?
Egy egyre fájdalmasabb és nyomasztóbb játszmát.
Míg az egyik fél repülne, addig a másik megkötözi a szárnyait. Szíve mélyén ő maga is szárnyra kapna, de fogalma sincs, hogyan is fogjon hozzá. Szóval a legjobb, ha a társa sem röpköd mindenfelé! És amíg valami torz elégtételt érez, hogy a másikat magához láncolta, továbbra sincs jobban. A párja pedig szabadságában korlátozva, rabmadárként éli meg az egészet. Vagyis mindketten szenvednek.
Hová vezet ez az egész?
Megvan az a befőttes üveg a hűtő alsó polcának hátsó sarkában, amiben az utolsó két szottyadt ecetes uborka lebeg az üveg alján? Hát oda… És ez nem jó végkifejlet, igaz? Főleg, ha gyerekek is vannak a családban, akik folyamatosan figyelnek és másolják a szüleiket. Akkor is ha élünk, és akkor is, ha csak vegetálunk. A kimondott szavainkat a tetteink és a működésünk könnyedén felülírja bennük.
Nekik szükségük van a szüleik érzelmi jóllétére! Mindkét szülőnél!
Ahogy nekünk is szükségünk van egymásra. De attól még nem felelünk a társunk boldogságáért. A gesztenyét mindenkinek magának kell kikaparnia. És itt most nem a háztartásra és a pénz hazatalicskázására gondolok, sokkal inkább az önismeretre.
Egy párkapocslatban folyamatosan triggereljük egymást, időnként akarva-akaratlanul is oda nyúlunk, ahol a másiknak fáj. De ha arra rendezkedünk be, hogy ezeket a szituációkat elkerüljük, akkor a társunkat fosztjuk meg a fejlődés lehetőségétől.
Ha szeretjük egymást, mégis miért csúszunk bele ebbe a mintába?
Legfőképp, mert ezt láttuk gyerekkorunkban.
Egy anyát, aki mindig csak a háztartásnak és a családnak él, odaadóan gondoskodik, magát pedig mindenki mögé helyezi.
Vagy épp egy apát, aki reggeltől estig dolgozik, hogy megteremtse a család betevőjét, csak így érzelmileg nincs jelen a szerettei életében.
A tudatosságban tudjuk egymást emelni, és ez egy igazán nemes szolgálata is lehet a kapcsolatunknak. A belső köreinket mégis egyénileg kell megjárnunk. Ehhez pedig kérhetünk segítséget, hiszen nem kell mindent önerőből megoldanunk! A változás lehetősége és felelőssége a mi kezünkben van (és ezt minden valamirevaló, etikus segítő el is mondja Neked).
Mi a megoldás?
Egyfelől az ÖNREFLEXIÓ.
Figyeld az érzéseidet! Miért érzed magad úgy a bőrödben, ahogy? Mire van valójában szükséged?
Itt ne az instant örömökre gondolj, amik ideig-óráig csillapítják a belső nyugtalanságod. Áss mélyebbre!
Mi az a szükséglet, amiért a lelked ordít?
- Mit tehetsz Te a jóllétedért? És miben tud ténylegesen a párod támogatni?
- Milyen módon tudjátok ezt jelenleg megbeszélni egymással?
- Mik a fix pontok a hétköznapjaidban és mennyi játéktered van? (Míg előbbit hajlamosak vagyunk túlbecsülni, utóbbit jellemzően borúsabbnak látjuk a valóságnál)
Másfelől, ha úgy érzed, hogy a párod miatt vagy nehéz helyzetben:
Gondold át az ő működését! Helyezkedj bele az ő szituációjába!
Amikor „kiszabadul”, mi lehet a motivációja? Mit keres máshol? Ha kikapcsolódik, azzal vajon feltöltődik vagy közben öntudatlanul menekül, rombolja magát és ezzel a kapcsolatotokat? Esetleg valami belső motiváció hajtja és fejlődni szeretne? Sportol, tanul, fejleszti a képessségeit?
A legegyszerűbb módja a megfigyelésnek, ha arra koncentrálsz, hogyan van jelen a párod egy-egy „kimenő” után. Kiegyensúlyozottabb, élettel teli, lelkesen veti bele magát a családi életbe? Vagy épp enervált, passzív, érzelmileg elérhetetlen?
A harmadik és egyben legfontosabb lépés pedig, hogy BESZÉLJETEK RÓLA!
Nehéz téma. Nem könnyű belefogni, mégis ha kellő empátiával kezdünk bele, találkozhatunk középen. Beszélj a saját megéléseidről és szükségleteidről! Mesélj a saját nehézségeidről, amiket leküzdöttél! Ha tudsz a másik örömében osztozni, mutasd ki! Legyél nyitott a társad álláspontjára!
Ne minősítsd őt és a működését! Így nagyon könnyen befeszül és nem hallja meg a mondanivalódat.
„ÉN-mondatokban” beszélj a saját álláspontodról, megéléseidről, érzéseidről, gyarlóságodról és sebezhetőségedről.
Mindannyian szeretetre és elfogadásra vágyunk. Ha úgy látod, hogy a társad feje felett összecsapnak a hullámok, akkor segítsd őt és légy jelen vele. De hagyd, hogy ő maga másszon vissza a közös hajóba!
Az önértékelésünk kulcsa a felelősségvállalás.
Elsősorban és legfőképp saját magunkért. Hisz így adhatunk magunkból a legtöbbet a párunknak és a családunknak is.
És pontosan így ÉLÜNK, és nem csak működünk.
