18/08/2025
A fogyás csak akaraterő kérdése. Tegye fel a kezét, akinek ez a mondat rémesen ismerős? Aki soha nem küzdött testsúlygondokkal nyilván nem ismeri ennek a kijelentésnek a maró, vágó élét, de aki valaha is megtapasztalta a saját bőrén mit jelent a kilókkal folytatott harc az bizony tudja egy ilyen mondat simán felér egy KO-val. És nem azért, mert igaz, és az igazság fáj. Épp ellenkezőleg. Annyira nem igaz, hogy az már fáj!
Nem kifogásként írom mindezt, nem mentsvárként, nem magyarázatként, hanem azért, mert ez így van. Nem akaraterő kérdése. Annál sokkal többről van szó.
Sokat tanakodtam azon beszéljek-e nektek erről. Agyaltam azon, hogy megéri-e beleállni egy olyan témába, amiért majd garmadával jöhetnek a lekicsinylő beszólások. Aztán rájöttem, hogy igen. Igen, megéri, mert ha csak egy sorstársam olvassa el a gondolataimat és sóhajt fel megkönnyebbülten, akkor már megérte.
Hogy miről beszélek?
Az érzelmi evésről. Évek óta sejtem, hogy evészavaros vagyok, de nem úgy, ahogy sokan gondolták egy időben. Amikor nagyon lefogytam jöttek a kedves megjegyzések anorexiáról meg bulimiáról. Egyiket sem tapasztaltam meg, de ez mondjuk az okoskodókat nem érdekelte különösebben. Na, de azt éreztem, hogy valami nem oké a kajálással.
Amikor szigorú szabályokhoz kellett tartanom magam, magyarul amikor diétáztam, akkor minden szuper volt. Nagyon ment nekem az önkorlátozás. Simán tartottam magam ahhoz, amihez kellett. Igen ám, de amikor az arany középútról volt szó, akkor végem volt. Ha választhattam, hogy valamit, amit nagyon szeretek ehetek, de csak egy picit, vagy nem ehetek, akkor gondolkodás nélkül az utóbbit választottam. Mert az egy picit sohasem ment. Mindig átestem a ló túlsó oldalára.
Hogy mióta tudom, hogy érzelmi evő vagyok? Pár éve már igen, de az utóbbi két év erre nagyon erősen rávilágított, ahogy mondjuk az utóbbi pár hét is. Konkrétan lassan ott tartok, hogy három hónapon belül tíz kiló kúszik-mászik hol le, hol fel. És nem, nem azért, mert egy tartatlan, akaraterő nélküli alak vagyok, aki zugevő - köszi az előítéleteket. Hanem azért, mert az érzelmi evés ilyen. Azokat az érzelmeimet, amiket nem tudom szabályozni, mert túl nehezek például azokat kajába fojtom. Mert amíg eszem, addig legalább nem kell a megaláztatásra, a kiszolgáltatottságra, a félelemre, a fájdalomra, az igazságtalanságra stb. gondolni.
De ez csak egy picinyke szeglete az egész folyamatnak. A diéta nem megoldás, mert bár diétával kitűnően tartható a testsúly a gyökérgond nem oldódik meg - jelesül az érzelmek szabályozása. Mindegy, hogy az ember egy szál répát rágcsál pluszba vagy egy tál sütit, ha azt nem éhségből teszi, akkor túlevésről beszélünk.
Nekem Dr. Lukács Liza rengeteget segít, nagyon sok felismerést nyertem általa, ahogy Nagy Karolintól is. Ennek az útnak az egyik állomása az, hogy felmerem vállalni ország-világ előtt: igen, érzelmi evő vagyok.
Amikor kapom a megjegyzéseket, hogy híztam, hogy bezzeg biztos folyton a kaján jár az agyam, hogy majd kiakad a mérleg, akkor mély levegőt veszek, és nem szólok. Nem szólok, mert nem akarom az érzelmi evésemet kifogásként használni és azt mondani: ez van gyerekek. Mert amúgy igen, ez van, de minden nap próbálok tenni azért, hogy felismerjem az elakadásaimat, hogy tudatos odafigyeléssel rajta kapjam magamat, hogy újra kapcsolódjak a testemmel normálisan felismerve mikor éhes az ételre, és mikor éhes valami másra, és utóbbiakat lehetőleg ne étellel próbáljam meg elcsendesíteni.
Hogy mindezt miért írtam le?
Miattad. Aki most, hogy ezt elolvastad végre először nem azt érzed, hogy mekkora romhalmaz vagy, mekkora egy szerencsétlenség, hanem azt, hogy nem vagy egyedül, hogy egyébként létezik megoldás.
És még azért is, mert tudom, hogy a testsúly napi bántalmazási téma. Az emberek talán észre sem veszik mennyit ércelődnek ezen, és hogy mennyire bántóak. De mi, akik érintettek vagyunk észrevesszük. Ahogy azokat is észrevesszük, akik a másik végletet képviselik, akik folyton etetni akarnak minket, tömik, erőltetik a kaját, miközben ezzel csak ártanak szeretet-nyelv ide vagy oda.
Egy szebb világban tiszteletben tartanánk egymás határait, és még csak ötletként sem merülne fel, hogy valakit, bárkit, akárkit a testsúly ingadozásai miatt gúnypadra kell állítani. Egy szebb világban nem lennének olyan “szakemberek”, akik ezen sorok láttán is csak kalória deficitről, testmozgásról, meg elhatározásról oktatnának. Nem lennének ilyenek, mert tudnák, hogy egyetlen ember sem számokból áll.
Voltam már 92 kiló és totálisan boldogtalan. Voltam már 39 kiló, és totálisan boldogtalan. És azt is tudom, hogy a boldogságom ott vár, ahol már mindegy lesz mennyit mutat a mérleg, de addig még hosszú az út, de legalább már járom.
