12/03/2025
Milyen utat járunk be az önismereti munkában? Ahányan vagyunk, annyifélét, mégis vannak közös pontok. Az alábbi szövegrészre Csirmaz Luca "Mintatörés" című könyvében bukkantam, és szerintem szépen összegzi, hogy mivel is jár, mit adhat az, ha foglalkozunk magunkkal, a történetünkkel, sérüléseinkkel.
„Az önismeret útján artikulálatlan fájdalommal indulunk, amelyre aztán elkezdünk végre szavakat keresni. Amint találunk rá néhányat, eszeveszetten kapaszkodunk beléjük, mert akkor legalább néhány pontot össze lehet kötni abban a zavaros és hatalmas térben, ami a lelkünk. Így haladunk: bolyongva ebben az űrben, mert fáj, mígnem valaki kézen fog.
Ez a kézfogás néha csak pár ártatlanul eleresztett, minket mégis jókor eltaláló gondolat, amely olyanná válik bennünk, mint téglák között a malter, máskor pedig sok év fáradságos befelé figyelése érik össze úgy, hogy nem érezzük meg a megérkezés pillanatát. Csak szépen lassan kitisztul minden, és rájövünk, hogy már máshol vagyunk. Ilyenkor egyértelműbbé válik a kapcsolat két pont között, ami furcsa izgatottsággal és egységélménnyel tölt el pár órán, vagy szerencsés esetben néhány héten át. Ám a pszichének különleges tehetsége van arra, hogy ne oda nézzen, ahol minden rendben van, hiszen arra mégis mi szükség lenne. Szóval hamarosan újra fáj majd, és észrevesszük, mennyi hiány van még. Hogy abból a pontból is, amelyről azt hittük, már megvan a párja, elágazik még először tíz, aztán vagy kétszáz. Ez pedig először kétségbe ejthet. Azt kérdezzük magunktól: haladunk egyáltalán? Mikor lesz ennek vége?
Pedig csak képessé váltunk arra, hogy már többet belássunk ebből az univerzumból, amelynek a végtelenségére csak fokozatosan ébredünk rá. Ez néha rémisztő és nyomasztó, ám amint beleereszkedünk egy kicsit, akkor hihetetlenül izgalmas is. Abban a momentumban azonban ez nem biztos, hogy vigasztal, mert a lélek számára mindig csak a most létezik. Hogy ez, a teljesség örök hiánya ne szippantson be, ki kell fejlesztenünk egyfajta sztoikus cinikusságot, amely segít abban, hogy ne gondoljuk azt minden érzésünkről, hogy hihetően írja le a teljes valóságunkat. Ismételgessük ilyenkor magunknak: ha úgy érzem, nem élem túl nélküle, az is csak egy érzés. Bármit is tapasztalok az életem során, az én érzem, ebben a testben, amely most itt van nekem éppen ugyanolyan teljességében, és nem hagy el.
Ez a mantra sokat ad nekem nehéz pillanatokban. Segít visszahozni a földre, amikor elvesznék a fantáziákban és a feltételezésekben. Arra is emlékeztet, hogy felelősséget kell vállalnom mindazért, ami bennem van. Ez az én forgatókönyvem, az én belső börtönöm, amíg viszem magamban, addig mindenre hatással lesz, amivel kapcsolatba lépek. Nem tölthetem úgy a napjaimat, hogy a saját szorongásaim és elakadásaim időszakos fájdalomcsillapítására használjak másokat.”
(Idézet forrása: Csirmaz Luca, 2023)
