01/08/2025
Ez is elérkezett: indulás (vissza) Portugáliába. 🇵🇹
A pakolást persze mostanra sem sikerült megszeretnem – talán majd egyszer összebarátkozunk, vagy legalábbis megbékélünk egymással.
Elindult a vonatom Budapestre. Anya könnyes szemmel, papírzsepit lobogtatva futott a vágány mellett. Ettől úgy éreztem magam, mintha egy hatvanas évekbeli filmben szerepelnék.
Mint korábban is utaltam rá, a pakolás nem volt jó móka. Ezúttal a megszokott hátizsák helyett bőröndöt viszek magammal, ami a megengedett 20 kiló helyett 24 lett. Bevallom, nem vagyok egy minimalista. Még (?)
Írás közben amúgy már meg is érkezett a mellkasomba az izgatottság érzete. Vajon én kalandfüggő vagyok? Kétségkívül. Látom magam előtt a csoportos gyűlést:
„Sziasztok, Anna vagyok, 28 éves. Kalandfüggő.”
Azért ez mennyivel kellemesebb, mint a dizájnerdr0g0k.
Engedtessék hát meg, hogy belevessem magam a szenvedélyembe. Elvégre, ha ellenállnék is, az életem része lenne. Belülről nyomna, akár egy rosszul megrágott falat, ami elakad a nyelőcsőben. Így hát inkább átadom magam a vágyaimnak, és hagyom őket teljesen kibontakozni – még ha olykor érthetetlenek is.
„Hogyan lehet így élni?” – Persze, ez is csak egy belső, félelmekbe burkolózott énrészem halkan ítélkező hangja, aki olykor tőlem egészen különálló álarcban jelenik meg. A kis ravasz.
Úgy gondolom, csak az az ítélkezés képes bejutni, amely már ismerős utakon jár: valahol mélyen otthonra lel, a belső tükörbe nézve ismerős arcot lát. A többi lepereg – meg sem hallom, vagy épp szórakoztat.
No de nem ezek a hangok vezetnek. Néha mégis teret adok nekik: tisztelettel, kíváncsian figyelem. Megkérdezem, miféle, honnan jött, és ha eléggé megszelídítem, talán még a valódi célját is felfedi.
Persze, ahogy sejtettem: óvni próbál, segítő szándékkal érkezett. Akárcsak azok az emberek, akik bár nem tudják, hogy hiába – és hogy valójában saját rejtett félelmeiket vetítik ki rám –, arról győzködnek, hogy „a világ veszélyes, sötét hely”, vagy hogy „utazni időpazarlás, és álmodozni egyébként is felesleges”.
Ők olykor tudtukon kívül önös érdekből osztanak kéretlen, rólam lepattanó tanácsokat. Nem várom el attól, aki sosem élt hasonló életmódot, hogy megértsen.
Baromi erős a belső iránytűm. Ott gyökerezik a szívemben, akárcsak a gyomnövénynek hitt herbafű. Az arra járók próbálhatják letépni a virágokat – az mégis egyre üdébb leveleket hajt, és egyre csak bimbózik. Volt idő, hogy én magam is gyomnak hittem. Tévedés volt.
Letéptem. Eleinte a felszínen úgy tűnt, meggyengült – a gyökér azonban mindeközben erősödött. Őstudás ez, nem más. Nem ismer észérvet vagy logikát: ő alkotja a rendet. Önmagát termeli, akár a belülről táplálkozó láng, a soha ki nem múló parázs.
Így van ez most is – kereshetem az okokat, miért épp Ericeirába tartok, ebbe az alig tízezres portugál szörffaluba. Idővel megtudom. Lassacskán felfedi magát, akár egy rózsa, sziromról sziromra. Egyelőre elég a bizalom. Abból pedig akad bőven.
🤍
