23/11/2025
𝑪𝒂𝒓𝒍 𝑮𝒖𝒔𝒕𝒂𝒗 𝑱𝒖𝒏𝒈 𝒈𝒐𝒏𝒅𝒐𝒍𝒂𝒕𝒂𝒊 𝒂 𝑱𝒐́𝒈𝒂 𝒂𝒕𝒚𝒋𝒂́𝒓𝒐́𝒍
Srí Ramana India földjének igazi fia. De túl azon, hogy hitelesen indiai, van benne valami egészen rendkívüli is, s éppen ezért európai szemmel nézve joggal tekinthető egyedülállónak a maga nemében. India napos oldalán ő a legvilágosabban ragyogó fénypont.
Gyönyörű dolog Srí Ramana gondolatait olvasni. Amit ezekben találunk, az India kvintesszenciája, az örökkévalóság lélegzete. Korszakok éneke ez, mely a nyári éjszakák tücsükkoncertjéhez hasonlóan millió, és millió lényből visszhangzik. E dallam egyetlen monumentális alapmotívumra épül fel, amely - monotóniáját megannyi visszaverődésének színpompás fátyla alá rejtve - fáradhatatlanul újra és újra megújul abban az indiai szellemiségben, melynek legutolsó testetöltése maga Srí Ramana Maharsi. Az atmannal, az Önvalóval, vagyis a nem-egóval szemben álló és annak igáját nyögő ahamkára, "‚én'-generáló", vagyis ego-tudat drámája ez. Az atmant Maharsi is ego-egónak ["én-én"-nek] nevezi, ami fölöttébb sokatmondó, hiszen az Önvaló valóban az alany alanyaként, az ego tulajdonképpeni forrásaként és felügyelőjeként tapasztalható meg, noha az egónak minden - téves - igyekezete arra irányul, hogy kisajátítsa azt az autonómiát, amelyet az Önvaló kölcsönzött neki.
E konfliktus nem ismeretlen a nyugati ember előtt sem: számára ez az ember Istennel való kapcsolatának felel meg. Mivel az "Önvaló", vagyis az "atman" lényegileg "Isten" szinonimája, a modern indiai ember - mint ahogy arról saját tapasztalatomból meggyőződhettem - jórészt magáévá t***e az európai beszédmódot. De a nyugati, "ember-Isten"-korrelációval ellentétben az indiai ember az "ego és az Önvaló" közötti ellentétet - vagy megfelelést - posztulálja. Az "ego" az "emberrel" szembeállítva határozottan lélektani fogalom, s így megfelel az "Önmagam"-nak - legalábbis a mi gondolkodásmódunk szerint. Éppen ezért hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy Indiában az "ember-Isten" metafizikai problémáját lélektani síkra vetítették. A közelebbi vizsgálat azonban kideríti, hogy ez nem így van, mert az "ego" és az "Önvaló" indiai koncepciója valójában nem lélektani jellegű, hanem - azt kell, hogy mondjuk - éppen annyira metafizikai, mint a mi "ember-Isten"-korrelációnk.
Az európai ember megbotránkozással fogadja az Önvaló Istennel történő azonosítását. Mint ahogy Srí Ramana kijelentései mutatják, itt egy sajátosan keleti meglátásról van szó. A pszichológia ehhez semmit nem tehet hozzá, hacsak azt a megjegyzést nem, hogy az ezzel való foglalkozás nem az ő illetékességi körébe tartozik. Azonban az indiai ember számára egyértelmű, hogy az Önvaló mint a psziché létesítő alapja nem különbözik Istentől; és amennyiben az ember Önmagában van, nemcsak Istenen belül van, hanem ő maga az Isten. Srí Ramana a ebben a tekintetben semmilyen félreértésre nem ad okot.
A keleti gyakorlatok célja azonos a nyugati misztika céljával: áthelyezni a súlypontot az egóról az Önvalóra, az emberről Istenre. Ez pedig azt jelenti, hogy az ego eltűnik az Önvalóban, az ember az Istenben. Hasonló törekvés jelenik meg az Exercitia spiritualiában is, amely arra irányul, hogy az "ön-birtoklást" (az ego általi birtokbavételt) minél inkább a Krisztus általi birtokbavétel váltsa fel. Srí Ramana idősebb kortársa, Rámakrsna ugyanezt az álláspontot foglalta el az Önvalóval kapcsolatban, csak úgy tűnik, hogy az ő esetében az ego és az Önvaló közötti dilemma jobban előtérbe került. Míg Srí Ramana félreérthetetlenül kijelenti, hogy a szellemi gyakorlat tulajdonképpeni célja az ego kioltása, addig Rámakrsna ebben a tekintetben némiképp tétovázó magatartást tanúsít: "Amíg az ‚én'-érzet jelen van, addig sem a megismerés (jnána), sem a megszabadulás (mukti) nem lehetséges." Ugyanakkor kénytelen elismerni az ahamkára (az "‚én'-generáló") végzetes szívósságát: "Csak nagyon kevesen képesek megszabadulni az ‚én'-érzéstől a samádhi révén. Hiába próbáljuk kiküszöbölni akár ezerszer is, az ‚én' újra és újra visszatér. Hiába vágod le a fügefa ágait ma, másnap azt fogod látni, hogy új hajtások jelentek meg rajta. Amikor majd végül rájössz arra, hogy nem tudod elpusztítani az ‚ént'-t, tedd meg Isten szolgájává." Ami az egóval kapcsolatos engedményt illeti, Srí Ramana sokkal radikálisabb, vagyis - az ind tradíció vonatkozásában - sokkal konzervatívabb álláspontra helyezkedett.
E két tényező, vagyis az ego és az Önvaló közötti viszony alakulása alkotja a tapasztalásnak azt a területét, amit a keleti introspekció olyan mértékben derített fel, hogy az a nyugati ember számára csaknem megközelíthetetlen. A miénktől olyannyira különböző keleti filozófia szinte felbecsülhetetlen kincset jelent; de ahhoz, hogy e kincset birtokba vehessük, előbb ki kell érdemelnünk. Srí Ramana szavai még egyszer összefoglalják azokat az alapelveket, amelyeket India szelleme az idők folyamán felhalmozott; Maharsi élete és műve újból az indiai ember legbensőbb törekvését illusztrálja a megszabadító "Alap" után.
A keleti nemzeteket szellemi javaik gyors széthullása fenyegeti, és ami azok helyére lép, azt nem mindig lehet a nyugati elme legkiválóbb vívmányai közé számítani. Ezért tekinthetjük az olyan bölcseket, mint Srí Rámakrsna és Srí Ramana modern prófétáknak. Ők nemcsak emlékeztetnek bennünket India évezredekre visszatekintő szellemi kultúrájára, hanem közvetlenül meg is testesítik azt. Életük és tanításuk meggyőzően figyelmeztet arra, hogy a lélek igényéről a materialisztikus technológiával és kommerciális nyereség hajszolással átitatott nyugati civilizáció újdonságai között sem feledkezhetünk meg.
Az a lázas igyekezet, amely a politikai, társadalmi és intellektuális hatalom és növekedés területén láthatólag telhetetlen mohósággal rágja a nyugati ember lelkét, Keleten is folyamatosan terjed, és beláthatatlan következményekkel fenyeget. Nemcsak Indiában, hanem Kínában is sok elveszett már abból, ami valaha a lélek életének és növekedésének keretét nyújtotta. A kultúra kifelé fordulása számos olyan negatívumot kiküszöbölhet, aminek eltávolítása kívánatosnak és áldásosnak látszik, mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy ezért a haladásért nagyon drágán, a szellemi kultúra elveszítésével kell fizetni. Kétségtelenül sokkal kényelmesebb egy jól megtervezett és az egészségügyi követelményeknek megfelelő házban lakni - azonban ez nem ad választ arra a kérdésre, hogy ki lakik ebben a házban, s hogy a lélek is örömét leli-e abban a rendezett és tiszta környezetben, amely külső életét szolgálja. Az az ember, akinek érdeklődése teljesen kifelé irányul, sosem áll meg a szükségesnél, hanem folytonosan valami több és jobb után sóvárog, amit - egyoldalúságához híven - mindig Önmagán kívül keres. Teljesen megfeledkezik arról, hogy ő maga bensőleg minden külső siker ellenére ugyanaz marad, és ezért panaszkodik szegénységre akkor, amikor csak egy, s nem két autóval rendelkezik, mint körülötte mások. Természetesen az emberek külső életére mindig ráfér egy kis javítás vagy szépítés, csakhogy amikor a belső ember nem tud lépést tartani a külső élet haladásával, akkor az újdonságok elveszítik jelentőségüket. A "szükségletek" kielégítése kétségkívül a boldogság egyik forrása, azonban a belső ember továbbra is olyan követelésekkel fog előállni, amelyeket nem lehet külső dolgokkal kielégíteni. És minél kevésbé hallatszik ez a hang a világ nagyszerű dolgai utáni hajszában, a belső ember annál inkább a megmagyarázhatatlan balszerencse és az érthetetlen boldogtalanság forrásává fog válni, éspedig olyan életfeltételek közepette, amelyektől pedig az ember joggal várhatna valami teljesen mást. A kifelé fordulás orvosolhatatlan szenvedéshez vezet, mert senki sem gondol arra, hogy az ember önmagától is szenvedhet. Senki sem lepődik meg saját ingatagságán, hanem úgy gondolja, hogy neki az jogában áll, miközben soha nem jut eszébe, hogy végül is e "pszichikus diéta" egyoldalúsága a legkomolyabb egyensúlyzavarhoz vezet. Ez a nyugati ember betegsége, és a nyugati ember mindaddig nem fog megnyugodni, míg az egész világot meg nem fertőzi mohó nyugtalanságával.
Ezért szolgálhat számunkra tanulságul Kelet bölcsessége és misztikája éppen akkor, amikor saját utánozhatatlan nyelvezetén szólal meg. Arra figyelmeztet bennünket, hogy saját kultúránkon belül mi is rendelkezünk valami hasonlóval, amiről már megfeledkeztünk, és figyelmünket a jelentéktelenként mellőzött belső ember sorsára irányítja. Srí Ramana életének és tanításának nemcsak India számára van jelentősége, hanem Nyugat szempontjából is. Nem pusztán "emberi dokumentum" ez, hanem figyelmeztetésül is szolgál az emberiség számára, mely annak a veszélynek van kitéve, hogy elveszíti magát az öntudatlanságban és az anarchiában.
