30/03/2026
📚🆓🔜🇭🇺
Pszichológusként évek óta az foglalkoztat, hogyan él bennünk tovább a múlt, hogyan adódik át a félelem szülőről gyerekre, és hogyan válik a tanult tehetetlenség generációk alapbeállítódásává. Az elmúlt napokban két olyan anyaggal is találkoztam, melyek rávilágítottak, hogy a családban tetten érhető folyamatok a társadalom egészében is megfigyelhetőek.
Az első mellbevágó anyag az ELTE kutatása volt, melyben a magyar társadalom szerkezetét vizsgálták. Eredményeik szerint a társadalom alsó rétege négy év alatt 31-ről 43%-ra nőtt. Már önmagában ez is sokkoló, ám a következő adattal válik még elkeserítőbbé. E szerint ma a magyarok 5%-a tekinthető polgárosodottnak, vagyis csupán a társadalom töredéke él úgy, hogy saját sorsának aktív alakítója. Mert ezt jelenti a polgári lét: anyagi biztonságot, elegendő tartalékot, autonóm gondolkodást és döntéseket, tettekben is megjelenő szolidaritást, kritikus gondolkodást, a nemet mondás szabadságát, rálátást a világra, színházat, olvasást, nyaralást - vagyis olyan dolgokat, ami a legtöbb ember számára elérhetetlen vágyálom.
A cikk után néhány nappal jelent meg a „A szavazat ára” című dokumentumfilm arról, a hatalmon lévők hogyan tartják rettegésben a legkiszolgáltatottabbakat. Pénzzel, droggal, az áram vagy vízszolgáltatás kikapcsolásával vagy - és itt azért könnybe lábadt a szemem- a gyermekük elvételével való fenyegetéssel. Az ELTE kutatása itt ér össze a rögvalósággal. A dokumentumfilm megmutatta, a napi élet szintjén mit jelent a kiszolgáltatottság, az, hogy valaki nem rendelkezik sem gazdasági, sem társadalmi, sem kulturális tőkével. Az egzisztenciális bizonytalanságban élő, érdekképviseleti erejétől megfosztott (vagy azt soha el sem ért) ember prédája a hatalmával visszaélő egyéneknek és rendszereknek.
Az egyik legmeghatározóbb szemlélet, amit a képzéseim során elsajátítottam, a rendszerszemlélet. Az alapgondolat szerint a probléma forrása nem az egyén, hanem az a kapcsolati mező, amelyben létezik és formálódik. A változás ezért elsősorban nem is az adott személyben, hanem a kapcsolati térben kell, hogy megtörténjen. És itt lépjünk ki a nagyobb dimenzióba. A társadalom sem más, mint egy rendszer, hasonló törvényszerűségekkel, mint egy család, csak a lépték más.
A családok egészséges működését két dolog akadályozza leginkább: a biztonság és a bizalom hiánya. És ugyanez igaz a társadalomra is. Ha az ember nem érzi biztonságban magát, az otthonát, a megélhetését, és ha azok az intézmények, amelyeknek védenie kellene őt, cserbenhagyják vagy fenyegetik, az nem csupán egyéni frusztrációt szül, hanem mély, generációkon átívelő kollektív sebet ejt. Egész közösségünk megsínyli, ha tömegekben hagyjuk elveszni a biztonság és a bizalom érzését. A beletörődés és a tanult tehetetlenség csapdájába kerülünk - nem ŐK, hanem MI mindannyian - ahonnan nemzedékek alatt sem lábalunk ki. Meg kell értenünk, hogy hiába van tőlünk távol a szükséget szenvedő, hiába gondoljuk, hogy nincs hozzá közünk, az ő szenvedése, kitettsége, előbb vagy utóbb a mi életünkbe is begyűrűzik. A trauma, a nélkülözés, a kiszolgáltatottság nem marad izolációban. Nem lehet szegregátumokba száműzni, és leválasztani a mi jólétünkről, mert az szépen lassan mindannyiunkra hatással lesz.
Egy társadalom demokratikus átalakulása nagyon lassú folyamat. Nemzedékek óta az idegrendszerekbe égett reflexeket kell átírni, új viselkedési, gondolkodási, érzelmi és kapcsolati mintákat kell kialakítani. Mind az ELTE kutatása, mind "A szavazat ára" azt üzeni, hogy nagy út vár még ránk.
— Orvos-Tóth Noémi
