27/01/2026
Ma reggel ezzel a mesével a fejemben ébredtem, gondoltam, megosztom veled. Elmondhatod gyerekeidnek, unokáidnak. 🙂
Sok szeret***el:
Marcsi ❤
Volt egyszer egy gyönyörű, napsütötte park, ahol hatalmas gesztenyefák, öreg tölgyek és illatos bokrok között mókusok éltek boldogan.
Reggelente együtt ugráltak ágról ágra, gyűjtötték a bogyókat, magokat, mogyorókat, és pontosan tudták, mikor mit érdemes enni ahhoz, hogy fürgék, erősek és éberek maradjanak.
Ebben a parkban élt egy mókus, akit mindenki csak Fürgének hívott.
Nem véletlenül kapta a nevét: ő volt a leggyorsabb mind közül. Úgy szaladt végig az ágakon, mintha a szél tolta volna hátulról, és olyan magasra fel tudott ugrani, hogy a többiek csak ámulva nézték.
Egy nap azonban Fürge felfedezett valamit.
Az emberek… furcsa dolgokat hagytak maguk után a parkban.
Először csak egy pár szem sültkrumpli akadt a mancsába.
– Hűha, ez milyen jó ropogós! – csillant fel a szeme. – És még csak nem is kell feltörni!
Másnap egy zacskó chips lapult a pad alatt.
– Ez még hangosabban ropog! – rágcsálta boldogan.
Aztán jött a leejtett csoki, a félben maradt nyalóka.
– Ez meg olyan édes, hogy majd’ leugrik a fáról a nyelvem érte! – nevetett magában.
Egy meleg délután pedig talált egy tócsa kifolyt kólát és energiaitalt.
– Hűűű… ez aztán igazán menő! – szürcsölte. – Az emberek is ezt isszák, biztos erőt ad!
A többi mókus egyre aggódóbb szemmel figyelte.
– Fürge, ez nem a mi eledelünk – szólt hozzá az öreg Makkos, aki már sok telet megélt.
– A mókusok magokat, bogyókat, kérget esznek – t***e hozzá Csuporka.
– Fájni fog a pocakod! – figyelmezt***e Picúr.
– Nem fogsz tudni felszaladni a fára!
– És ha jön a macska, nem tudsz majd elmenekülni!
Fürge azonban csak legyintett.
– Ááá, ne aggódjatok! – mondta teli szájjal. – Én elbírom ezt is!
De az idő telt, és Fürge pocakja egyre kerekebb lett.
Már nem szökkent olyan könnyedén, mint régen. Amikor fel akart mászni a fára, szuszogott, lihegett, és csak az alsó ágakig jutott.
Egy reggelen pedig… nagyon megfájdult a hasa.
Olyan erősen, hogy összegömbölyödve kuporgott egy bokor alatt. A sok mindenféle, amit összeevett, most nemcsak befelé volt kellemetlen, hanem kifelé jövet is alaposan megszemlélhette.
Fürge ekkor ijedt meg először.
De a legnagyobb ijedtség még csak ezután jött.
Egy napon, amikor nehézkesen próbált átkelni a parkon, egy nagy, erős kandúr vet***e rá magát.
Fürge futni akart… de nem ment. Az ág túl magasan volt, az ugrás túl nehéz. A kandúr karmai már majdnem elérték, amikor egy parkban sétáló férfi közbelépett, és elriasztotta a macskát.
Fürge remegve bújt el egy fa tövében.
Ez volt AZ a pillanat.
– Elég volt – suttogta magának. – Nem akarom. Szeretek veszélyesen élni, szeretem a kihívásokat, na de ez... ez már túl sok.
Másnaptól változtatott. Az élete volt a tét.
Visszatért a mókusoknak való eledelhez: magokhoz, bogyókhoz, mogyorókhoz. Nem falánkul, hanem mértékkel, okosan, megfontoltan.
Figyelt arra, mikor mennyit eszik, és hogyan érzi magát utána.
És láss csodát:
– Nem volt gond a reggeli „rituáléval” a mókus WC-n.
– A hasa megnyugodott.
– A lábai újra erőre kaptak, izmai erősödtek, a háj lassan apadni kezdett a hasikáján is.
Egyre feljebb tudott ugrálni az ágakon. Először csak az alsó ágak, aztán a következő, majd újra elérte a legfelső bogyókat is.
Ha ma már látott eldobált ételt a parkban, nem ette meg. Inkább gondosan belet***e a szemétkosárba, ahová való.
A társai mosolyogva figyelték.
– Nézzétek! – suttogták. – Fürge megint fürge!
Így lett Fürge újra gyors, könnyed és egészséges.
Nem varázslattól, nem tiltástól – hanem attól, hogy meghallgatta a teste jelzéseit, és visszatalált ahhoz, ami igazán neki való.
