26/09/2025
"most azzal megyünk, ami van. Egy picikét. Elhisszük, hogy a jelennel is lehet kezdeni valamit. Még ha sémákra is épül. Még ha sérülések is vannak mögötte. De egy picit meg lehet pihenni benne, amíg újra el nem kezdünk akarni valamit, ami majd vagy lesz vagy nem lesz. Most hagyjuk, hogy legyünk. Ennyi. Minden, ami van, oké. Csak legalább másfél órára. Vajon mi jön ki ebből?"
“Most már tényleg szeretnék megváltozni jó irányba” - ezt nagyon gyakran látom a hozzám érkezőkön, az ismerőseimen és hát… jól ismerem a helyzetet magam is. “Át kell lendülni ezen a fázison”, “le kell vetni ezt a haszontalan sémát, ami újra és újra ismétlődik az életemben, és folyton csak a gödörbe visz”, “meg kell fejlődnöm” - ezt nem bírom, ezt a kifejezést mondjuk, és “el kell engednem ezt a ragaszkodást a valamihez/valakihez/szokáshoz”. “Szeretném végre a lélegzetemmel feltölteni az univerzumot, hogy belőlem kiindulva megváltozzon, mert már jól tudom, hogy a változás, az bennem kell, hogy kezdődjön.”
Hát, ez nagyon szép.
Hogy ne mindenki másról beszéljek, én például évtizedeket töltöttem el azzal, hogy változtassak a bennem rejlő rendszertelenségen. Komolyan mondom, mióta kirúgott magából az iskola (elvégeztem valójában), és mióta elhagytam a szülői házat (mindkét hely valódi rendszerességre késztetett és nevelt, amiért hálás vagyok, és amit akkor teljesíteni tudtam), azóta lerúgta magáról a rendszerem a rendszerességet, és basszus - énnálam akkor virágzik minden virág, amikor akar, egyszerűen nem tud máskor, és hiába alkalmaztam bach-virágterápiától Kegel-gyakorlatokon át szúni-mantráig bármit, csakratisztítással vegyített hagyományos pszichoterápiát és hipnózist ecstatic dance-el ötvözve, ez a fránya rendszeresség, amiről tudom, hogy lennie kellene, mert akarom, hogy legyen, és amilyenné szerintem válnom kellene - csak nem akart megérkezni. Évtizedek kemény munkája - és tessék. Drága terápiák, jók és rosszak - és tessék. Megannyi akarás, nemes próbálkozás - és tessék.
De ezt csak azért hoztam így példának, mert másokon is ezt látom. Hogy először nagyon szeretnék a világot megváltoztatni, aztán egymást, aztán magukat, iszonyúan, iszonyúan… és a végén már sok elméletet ismerünk, és már mindent látni vélünk magunkon is és másokon is: “igen, Jankának sérülése volt az apjával való kapcsolatában gyermekkorában, így nehezen kötődik férfiakhoz” (állati nagy barmokkal jön össze), igen, “Ervint édesanyja bántalmazta, így nem tud határokat tartani” (rohadt idegesítő, hogy még a hideg kávét sem tudja visszaküldeni, és két éve azzal a csajjal jár, aki semmibe veszi), “Döncinek kötődési problémái vannak a nővére és a nagymamája miatt és nem elég asszertív a kommunikációja” (vagyis: nem tudja eldönteni, hogy velem jár, a Jolánnal vagy az Arankával, és ezzel szétőrli az idegeimet), én öndiagnózisom alapján “magzati sérüléseim miatt képtelen vagyok a bizalomra”, ha ez igaz, mondjuk Döncivel nyilván kiváló párt alkotunk (amikor velem van és nem a Jolánnal). Na, és akkor megyünk ebben a malomkerékben, hogy mindig valamit ki kell javítani. Magunkon (rendszeresség, szakítás Döncivel vagy nem szakítás), másokon (Döncinek is fejlődnie kell, Jankának is meg a többieknek) meg úgy általában a világon.
De mi van, ha nem? Ha most minden így van, és kész? Egy percre csak. Egyetlen percre vagy 90 percre? Mi lenne, ha hagynánk mindent úgy, ahogy van? Ha szeretem Döncit, akkor legyen az. Ha nem, akkor meg az. Ha Janka ilyen, akkor ilyen. Ha az eső esik, akkor essen. Mi lenne, ha egy picikét elképzelnénk, hogy így minden rendben van? És hogy nem érdemes arra várni, hogy Dönci majd megváltozik meg Janka meg a világ meg az eső meg én, hanem most azzal megyünk, ami van. Egy picikét. Elhisszük, hogy a jelennel is lehet kezdeni valamit. Még ha sémákra is épül. Még ha sérülések is vannak mögötte. De egy picit meg lehet pihenni benne, amíg újra el nem kezdünk akarni valamit, ami majd vagy lesz vagy nem lesz. Most hagyjuk, hogy legyünk. Ennyi. Minden, ami van, oké. Csak legalább másfél órára. Vajon mi jön ki ebből?
