31/12/2025
Ahogy az adventi újságcikkben is írtam, nekem az év vége méginkább a befelé figyelésről szól.
Pár napja írogatom már a gondolataimat, amiket akár év végi számvetésnek is nevezhetünk.
Fogadjátok szeretettel:
Év végi elszámolás- a lélek mérlege
Az év vége mindig különös csendet hoz.
Valahol mélyen mégis megáll bennünk az idő, és megszólal egy halk, de kitartó kérdés: mit vittem magammal ebből az évből, és mit hagyok itt?
Az év végi elszámolás nem kér számon, nem büntet. Nem listázza a hibákat, és nem méri a teljesítményt. Inkább megkérdez: hol voltál jelen igazán? Mikor hallgattál a belső hangodra, és mikor fordultál el tőle? Milyen helyzetekben tanultál türelmet, alázatot, elfogadást – még akkor is, ha fájt?
Milyen pillanatokban maradtunk talpon akkor is, amikor azt hittük, elfogyott az erőnk. Hányszor mentünk tovább félelemmel a szívünkben, és hányszor voltunk mégis képesek szeretni, adni, jelen lenni.
Ez az időszak lehetőséget ad arra, hogy ne csak a sikereinket számoljuk össze, hanem a tanulságokat is. Az elengedéseket. Azokat a döntéseket, amelyek fájtak, mégis szükségesek voltak. Azokat a határokat, amelyeket végre meghúztunk – vagy amelyeket jövőre szeretnénk megtanulni megvédeni.
Az év végi számvetés csendes bátorság. Szembenézni azzal, ami volt, anélkül, hogy ostoroznánk magunkat. Megengedni, hogy ne legyen minden kerek és lezárt. Mert nem minden történet ér véget december 31-én, és nem minden seb gyógyul meg azonnal.
Minden év tanító. Néha gyengéden vezet, máskor fájdalmas leckéken keresztül formál. Megmutatja a félelmeinket, a ragaszkodásainkat, a határainkat – és azt is, hol lenne ideje végre elengedni. Ezért ez az elszámolás nem ítélet, hanem megértés. Nem arról szól, mi nem sikerült, hanem arról, mit tanultunk abból, ami volt.
És ebben a megértésben megjelenik a hála.
Mert a hála teremt. Akkor is, ha csak a legkisebb dolgokra irányul. Egy beszélgetésre. Egy felismerésre. Egy találkozásra, ami nyomot hagyott bennünk.
Én például hálás vagyok az új ismeretségekért és barátságokért, amelyekre ebben az évben szert tettem. Azokért az emberekért, akik tükröt tartottak, támogattak, vagy épp tanítottak. Hálás vagyok azért is, hogy a szakmámban továbbfejlődhettem – és azért a belső elköteleződésért, hogy ezt a fejlődést a jövőben is folytatom. Mert minden tanulás, minden tapasztalás új kapukat nyit – bennünk és körülöttünk is.
Talán ez nem is egy számvetés, hanem megbékélés. Elfogadni, hogy ennyire futotta ebben az évben. És ez elég volt. Elég volt ahhoz, hogy tanuljunk, növekedjünk, és egy kicsit közelebb kerüljünk önmagunkhoz.
Amikor az év csendben elköszön, a lélek már tudja: nincs elrontott út, csak megtapasztalt.
A lélek mérlege nem a sikereket méri, hanem az őszinteséget. A bátorságot, amellyel kimondtunk egy igazságot. A szeretetet, amellyel végre magunk felé fordultunk. Az apró döntéseket, amelyek közelebb vittek az önazonossághoz.
Nem kell mindent megérteni és rendezni. Elég, ha megengeded: pont ott tartasz, ahol most lenned kell.
Minden érzésed üzenet, minden megélésed tanítás. A lélek pontosan tudja, mikor mire van szüksége – és amikor figyelni kezdesz rá, az út magától bontakozik tovább.
Kívánom, hogy az új évben legyen bátorságod hallani a lelked hangját,
türelmed megérteni az üzeneteit,
és szelídséged önmagaddal – minden nap egy kicsit jobban.
Legyen az új éved nem tökéletes, hanem igaz.
Nem zajos, hanem belül békés.
És legyen benne hála – mert ahol hála van, ott az út mindig tovább nyílik.
Szeretettel: 🩷🤍Andi🩷🤍
Ha tetszett a cikk, vidd Magaddal vagy (kérlek az eredetit) oszd meg szeretettel!
