17/05/2023
Élménybeszámoló egy kezelésről 😊
Kranioszakrális - a kifejezést először egy pszichológus barátnőmtől hallottam évekkel ezelőtt. A pozitív felhang mellett a szó különös csengése maradt meg. Mintha valami misztikus beavatási rítus lenne, amihez csodásan passzolna a hímzett barna csuklyás bársonyköpeny, a mécses félhomálya és egyebek. Ez a két impulzus éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kíváncsivá tegyen. Mikor utánaolvastam, a barna köpeny háttérbe vonult, hogy helyet adjon a koponya és a keresztcsont funkcionális egységének, a membránrendszer és a traumák lenyomatai közti összefüggésnek, az idegrendszer érzékeny és bonyolult működésének. Már olvasni is lenyűgöző volt. Lenyűgöző és kockázatos, mert tudtam, hogy az első adandó alkalommal ki fogom próbálni. Ez pedig azt jelenti, hogy valakit nagyon közel fogok engedni magamhoz.
Külön életrajzot tudnék írni a távol és a közel születéséről, táncáról és ritmusáról a saját történetemben. Éreztem, hogy ez egy fontos fejezet lesz, lehet. A kapum sok biztonsági kóddal ellátott, szilárd anyagból van. De nem tudhattam pontosan, ezúttal ki jön be rajta.
Az egyik, amit nagyon hamar érzékelek valakivel kapcsolatban, az, hogy mennyire van jelen. Talán előbb észreveszem, mint a haja vagy a szeme színét.
Judit pedig nagyon jelen volt, az első perctől kezdve. Finoman, figyelmesen, az öncélú pezsgés, tolakodás leghalványabb jele nélkül. Mikor felfeküdtem a masszázságyra, átvillant rajtam: ez az igazság pillanata. Itt vagyok, teljes fizikai valómmal, minden rezdülésemmel, idegszálammal (van belőlük pár). Titok vagyok, húsba és csontba öntve és egy másik ember, aki nem ismer, sose látott még, meg fog érinteni.
Vajon mi lesz a titokkal? Ha az érintés nem biztonságos, a jelenlét vékony, szakadozott háló, a figyelem felületes vagy vájkáló, akkor bizony elillan. Megbújik valahol a bordáim közt vagy a lassú, ritmustalan lélegzetemben.
De ide az ember nem azért jön, hogy elbújjon. Kommunikációs atombunkerekbe itt nem is lehet. Itt ad és kap egy hatalmas esélyt arra, hogy megérintődjön, szó szerint és átvitt értelemben is.
Milyen volt sebezhetőnek, valódinak lenni ebben a térben? Pontosan olyan, mint egy nagyon pici babának az anyukája karjában: az a kéz gyengéd, tiszteletteljes, megtart, érzékel, biztos és csöndes ritmust követ. Nem siet sehová, teli van nyílt szívű figyelemmel.
A légzésem, az izomtónusom, a bőröm hőmérséklete ékesszólóbb bármilyen, fürtökben kunkorodó kognitív konzekvenciánál. Néma párbeszéd ez, mégsincs nála beszédesebb. Két valóság találkozik, teljes elfogadásban.
Az érintések mentén egyszer csak arra eszmélek, hogy lakik bennem egy tenger. Igazi, hullámzó, teli elevenséggel. És Judit ismeri, képes megszólítani, előhívni a bennem lakó áramlást. Mi ez, ha nem misztérium? Azt hiszem, nem kell ide a hímzett bársony. Mekkora elszántság, mélységes alázat, türelmes tanulás munkál ezekben a mozdulatokban, csak sejthetem.
Segítőként sok katartikus pillanatot őrzök magamban, de ez az alkalom Judittal életem egyik legmeghatározóbb erőforrása lett, ebben biztos vagyok.
Szeretettel, bizalommal ajánlom őt!
https://www.facebook.com/search/top?q=rost%C3%A1s%20judit%20gyeng%C3%A9d%20er%C5%91