10/01/2026
4.
Azt mondják az okosok, hogy amikor egy tartalom sok ezer embert ér el, és amikor szakmai oldalak is megosztják, az azt jelenti, hogy átléptünk egy határt, már nem csak egyszerű Facebook-posztként funkcionál az írás, hanem előlép egyfajta közösségi tudásformálássá.
Amikor kitaláltam ezt a sorozatot, pont ez volt a célom. Igaz, egy kicsit sem gondoltam, hogy ilyen sok emberhez el fog jutni, nekem bőven elég volt, hogy az én közönségemhez eljut, hogy őket emlékeztetem, hogy egy kicsit tágabb nézőpontot tudok adni a múltra. Egyszerűen azt éreztem, hogy beszélni kell minderről, részletesebben, kibontva, feltárva, hogy az emberekben felnyíljon valami, amit sokan lehet belül éreznek, de nem tudnak szavakba önteni. És a visszajelzésekből, a hozzászólásokból kiderült, hogy megérzésem helytálló volt.
Végtelenül hálás vagyok a rengeteg megosztott történetért, hogy bizony nagyon sokan vagytok, akik elkezdték felgöngyölíteni a családjuk történeteit, illetve itt nyilvánosan kiventilálták a évek, sokszor évtizedek óta bennük összegyűlt fájdalmakat. Ahogy mindig mondom: amíg a fejedben cirkulál, addig csak káoszt okoz, és értetlenséget. Ha olvasol róla, az már elindítja a rendet a káoszból, ha pedig leírod, szavakká, mondatokká formálod a történetedet, sőt netán hangosan ki is mondod, a varázslat, a mágia hatni kezd, és elindul a transzformációs folyamat.
A generációs trauma témáját Magyarországon folyamatosan félremagyarázták, elbagatellizálták, az utóbbi években lett téma mindez, talán Hellingerrel kezdődött Európában az alvó kollektív tudat felébredése, felébresztése.
A sorozatomban történelmi kontextust akartam adni, beleszőve a pszichológiai logikát is, amelyről oly sokan elfelejtkeznek, sőt inkább nem is tudják, hogy létezik.
Asztrológiailag látni egy ember horoszkópjában, hogy mit vett fel őseitől - és nem azok pakolták rá, óriási különbség! -, de nyilván ezt nem szőttem bele, mert a többségi olvasó számára átláthatatlanná t***e volna a témát.
A szakmai része csak nekünk érdekes, akik asztrológiai szemmel vizsgáljuk egyéni horoszkópokban a generációs terheket.
Tehát igyekeztem, igyekszem köznyelven de mégis mélységeiben megvilágítani a mintákat. És talán ezért rezonáltak rá ilyen sokan. Mert érthető. Mert talán sokan most értik meg, hogy nem „rossz” szülők gyermekei, nem „gyenge” nagyszülők unokái, hanem a túlélés harcosainak leszármazottai.
És, hogy amit éreznek magukban, amit cipelnek magukkal egész életükben, a szégyen, a megfelelés, a szorongás, a feszültség, nem egyéni hiba, hanem rendszerszintű örökség.
Nos, e bevezető után most folytatódjon sorozatunk az 1850. és 1900. közötti időszakkal, azaz a 19. század második felével.
Ekkor jön létre a modern gyermekkor időszaka. De nem abban az értelemben, ahogy ma értjük. Itt kezd el a gyerek külön társadalmi kategóriává válni, és ezzel együtt megjelenik a fegyelmezés „tudományos” rendszere is: orvosok, pedagógusok, nevelési kézikönyvek, erkölcsi tanácsadók kezdik szabályozni a családi életet. Erről szóltam a korábbi elemzésekben.
Ekkor alakult ki a „jó gyerek nem kérdez, csak tanul és engedelmeskedik.”
A 19. század második fele Magyarországon a polgárosodás, a vasút, az ipar, és a városi középosztály kialakulásának időszaka. A család lassan átalakul a nagy, többgenerációs házból zártabb egységgé. A gyerek ebben a zárt térben mint a jövő záloga jelent meg, és ezzel együtt a kontroll tárgya is. A nevelésben a fegyelmet és az erkölcsöt hirdették legfőbb erényként. A „jó nevelés” a rend, a csend, a tisztaság és a kötelességtudat volt.
Az 1850-es évektől kezdve terjedtek a nevelési kézikönyvek (pl. „Az anya tanácsadója”, „Családi házi lexikon”, „Gyermekeink nevelése”), amelyek pontosan előírták, mikor mit tegyen egy „jó anya”: mikor szoptasson, mikor és hogyan fürdesse, mikor kell a gyereknek beszélni tanulnia, mikor kell már ülni, mikor szabad ölben tartani.
És gondolom nem mondok újdonságot, és senkit nem lep meg: e könyvek többnyire férfi orvosok és papok írásai voltak. A nő szerepe a végrehajtás volt, nem a döntés, vagy a véleményformálás. Az anyai megérzést, az ösztönt, a benső tudást háttérbe szorították a szabályozás javára.
Az anya „feladata” az engedelmes, egészséges, erkölcsös utód kinevelése volt, nem a kapcsolat ápolása.
A falvakban még más világ élt, de az is merev volt. Ott a gyerek „kis felnőttként” élt: dolgozott, hordta a vizet, segített a vetésben, gondozta az állatokat. A csecsemőkort követően nem létezett „gyerekkor”, hanem a társadalmi szerepbe való beletanulás: a fiúk a földhöz, a lányok a házhoz.
A szeretet nyelve a munka volt: „ha megtanítalak dolgozni, nem fogsz éhezni. ”
A testi fenyítés, a szigor, a megszégyenítés általánosan elfogadott, sőt hasznosnak tartott eszköz volt. „A gyermeket úgy szeresd, hogy féljen.”- állt egy korabeli tanácsadóban.
A városban, a lakásokban, házakban ezzel párhuzamosan kialakul a gyermekszoba, mint új tér.
A gyerek immár nem a műhelyben vagy a mezőn, hanem egy elkülönített szobában nő fel, játékaival, mesekönyveivel, de mindig felnőtt felügyelet alatt.
A játéknak is célja lett: tanítson, fegyelmezzen, erkölcsre vezessen.
A nevelés célja nem a szabadság, hanem a „jó viselkedés” volt.
Az apa képviselte az állam és Isten rendjét, az anya a házi fegyelmet.
Egy idézet a korszakból:
„A gyermek nem uralkodhat szülein, mert akkor felborul a természet rendje. A jó gyermek tiszteli atyja és anyja szavát, és szívében félelemmel hordozza az Úr törvényét.” (Gyermekeink nevelése, 1879.) Ehhez képest most.... na de ez csak úgy egy halk közbeszúrás volt...
Ez a „félelem mint erény” mélyen beleégett a családi rendszerekbe: a szeretet és a félelem keveréke lett az alapminta. A gyerek nem azért engedelmeskedett, mert ért***e, hanem mert félt. És a félelem átöröklődött. A félelem az egyik legerősebb öröklődő minta, pontosan az elfojtás miatt, a folyamatos feszültség miatt olyan mélyen ég a pszcihébe, és a tudatalattiba, amit onnan soha ki nem töröl senki - kívülről. Automatikusan adódik tovább, annál is inkább, mert a félelemben élő ember csak félelmet tud átadni az utódjának.
Bátorságra, egészséges önbecsülésre, önértékelésre csak olyan ember tud tanítani, aki maga is rendelkezik ezekkel a képességekkel. Ennélfogva ma sok felnőttnél ez a „belső rendőr”, aki akkor is szól, ha már nincs kinek engedelmeskedni, ha szükségtelen engedelmeskedni.
Két kép a korból:
Városi polgári szalon, 1885.
Az anya zongorázik, a gyerek a széken ül, háttal az ablaknak. Nem szabad felállni, amíg az óra el nem üti a négyet. A fiú fészkelődik, az anya rámosolyog: „Tanuld meg, fiam, az élet nem a kényelemről szól.” A fiú elnémul, a testében ott marad a merevség. Később minden helyzetben tudni fogja, mikor kell mozdulatlannak maradni.
Parasztház, 1872.
A kislány gyapjút fon, az anyja a sparhelt mellett. „Ne lógasd a lábad, mert jön az ördög.” - mondja az anya, félig viccesen, félig komolyan. A gyerek azonnal összeszorítja a lábát. Az ördögtől való félelem a felnőttkorban már nem az ördögről fog szólni, hanem a „rossz” nőiség, a vágy, az engedetlenség tiltásáról.
Ebben a korban a trauma még nem káros pszichológiai jelenség volt, hanem egy normális nevelési módszer. A félelem, a fenyítés, a szégyen mind „eszköz” volt, amivel a jót akarták elérni.
A gyerek - és később az unoka is - a „megfelelés” mintáit tanulta: ne érezd, ne kérdezd, ne tiltakozz.
A 20. század elnyomó rendszerei (háború, diktatúra) mind ennek a mélyen beágyazott rendkultusznak az árnyékából sarjadtak ki, és azért voltak olyan „sikeresek”, mert a félelemalapú és tekintélytisztelő attitűd mélyen bele volt már égetve a társadalom idegrendszerébe.
És csak zárójelben jegyzem meg: ma pont ugyanerre játszik a hatalom MINDEN képviselője - és jól teszik, mert ma ugyanez az attitűd jellemzi a mugli társadalmat, l*d. választásokhoz közeledve. Nem is mondanék egyéb példát, aki eddig jutott, már maga is össze tudja vetni a régmúltat a mosttal.
És van még valami, amiről nem lehet hallgatni, ha a 19. század második feléről beszélünk:
a gyermekmunka.
A városok gyors iparosodásával együtt járt, hogy a gyárakban, szövödékben, bányákban és műhelyekben tömegesen dolgoztatták a gyermekeket. Nem tinédzsereket.
6–12 éves gyerekeket.
Magyarországon ugyan már az 1884-es törvény papíron szabályozta a gyermekmunkát, de a valóságban keveset ért. A gyerekek hajnalban keltek, 10-12 órát dolgoztak, poros, veszélyes, egészségromboló környezetben.
A szegényebb családokban ez nem „választás” volt, hanem túlélési kényszer.
A gyerek nem játszott. A gyerek dolgozott.
A gyerek nem kérdezett. A gyerek engedelmeskedett. A gyerek nem volt „kincs”, mint ma. A gyerek munkaerő volt.
Ez a minta mélyen beleégett a magyar kollektív pszichében:
- „a gyerek attól lesz ember, ha dolgozik”,
- „a munka becsületet ad”,
- „a lustaság bűn”,
- „hasznosnak kell lenni”,
- „a pihenés luxus”.
És ez azóta is ott van sok felnőttben:
a bűntudat, ha megáll pihenni. A szégyen, ha nem teljesít folyamatosan. A szorongás, ha hibázik. A megfeleléskényszer, ami soha nem engedi el.
A gyárak gyermekmunkája teremti meg azt a generációs alapérzést, hogy a túlélésért teljesíteni kell, különben baj lesz.
Ez az a mély gyökerű minta, ami a 20. század diktatúráiban, háborúiban, majd a szocializmusban tökéletesen „működött”, mert egy már eleve engedelmes, félelemben tartott, kötelességalapú társadalomra épült rá.
(Köszönöm szépen, ha megtiszteltek a megosztásokkal, a tanulmány az ŐsErő©Módszerem része, ezért kérem, hogy maradjon így egyben.)
