11/09/2025
Megvan az a jelenet, amikor a neurodivergens gyereked iszonyú éhesen odaslattyog a hűtőhöz, feltépi az ajtót, bámulja egy darabig a belsejét, majd egy hatalmasat sóhajt, visszacsukja, és inkább visszamegy a szobájába, hogy ott csendben, méltósággal éhen haljon?
Te meg ott állsz, hogy mi a franc történt már megint? Ott a kaja. Van virsli. Van joghurt. Van sajt. Van maradék leves. Olyan is van, amit még tegnap könyörögve követelt. És most hirtelen semmi nem jó?
Na, ilyenkor nem arról van szó, hogy kényeskedik, vagy szándékosan hal éhen a drámai hatás kedvéért. Itt megint a neurodiverz agy klasszikus műsorát látjuk, amit nevezhetnénk úgy is: “Executive Functioning összeomlás: a hűtőnél edition.”
Ugyanis az, hogy mit egyek, az egy normálisan működő agynak egy gyors, pár másodperces belső folyamat. Az ND agynak viszont ez egy több szintes döntéshozatali labirintus, tele akadályokkal.
🤌 Először is ott van a túl sok opció. Túl sok szín. Túl sok forma. Túl sok lehetőség. És mindegyikhez kapcsolódik valami apró, de fontos változó: ahhoz kell kés? Ezt muszáj melegíteni? Van hozzá a megszokott márkájú ketchup? Múltkor is furcsa volt az a sajt, lehet, hogy most is az lesz? Az alma az alma, de lehet, hogy ez a savanyú fajta. És akkor inkább nem.
🤌 És mindehhez jön a másik nagy ellenség: a döntési bénulás. A gyerek nem tudja eldönteni, hogy mit enne, mert az érzékelése nem súlyozza jól a preferenciákat. Minden lehet jó – vagy semmi sem az. És akkor az agy úgy dönt, hogy inkább nem dönt. Mert ha nem dönt, nem lehet rosszul dönteni. És akkor legalább nem kell majd elviselni a csalódást, hogy “na, ez sem esik jól.” (Ugye, tudtok követni? 🙈)
🤌 És végül ott van az energia-kaja végtelen körforgása. Mert ugye: éhes ➡️ nincs energiája eldönteni, mit egyen ➡️ nem eszik ➡️ még éhesebb ➡️ még kevesebb energia ➡️ még kevesebb döntési kapacitás és így tovább.
Sokszor maga a gyerek sem érti, miért nem tud enni. Csak valami nem jó. És ez a valami nevű fura, körülírhatatlan érzés ott ül a gyomrában meg a fejében, és mindenre azt mondatja vele, hogy “f*ck”.
🤓 Ami ilyenkor segít: előre megbeszélt, biztonságos opciók. Például legyen a hűtőben egy doboz, amiben mindig ott van “az a kaja”, amit bármikor ehet, kérdés nélkül. Vagy legyenek kis cetlik: “Ha nem tudsz dönteni, talán ez jó lesz.” Minél kevesebb a döntés, annál nagyobb az esélye, hogy tényleg eszik is valamit.
És ha egyszer már megvan az, hogy “aha, ez egy ilyen pillanat”, akkor te is könnyebben tudsz majd segíteni. Nem kérdezel rá tízszer, hogy “de most akkor nem vagy éhes?”, nem kezded el felsorolni a lehetőségeket, mert az csak még több input és nem kezdesz el morogni, hogy még egy kenyeret sem képes megkenni magának. Csak ott vagy, és azt mondod: “Gyere, itt van egy tányér bolognai spagetti, tudom, szereted.” (Akkor is, ha az egész család ekéz, mert "kiszolgálod" és hogy "csak kihasznál".) És ha rábólint, akkor megmentettél egy gyereket az önkéntes éhhaláltól. 👌