11/11/2025
Vasárnap legnagyobb meglepetésemre futottam egy félmaratont Ravennában.
Úgy terveztem még a nyáron, hogy rendesen edzek és minden szuper lesz, szépen felépítem meg minden. Aztán kiderült, hogy a vérnyomásom annyira magas, hogy már gyógyszerrel kell korrigálni, ezt hozta a perimenopauza - inzulinrezisztencia és magas vérnyomás. A nyár végén eszkalálódó családi problémák és az első vérnyomás gyógyszer mellékhatásának köszönhetően azonban olyan depresszióba zuhantam, hogy nem tudtam rendesen futni. SE. Én az a típus vagyok, aki nem terápiára használja a sportot, hanem igazi örömforrás: ha jól vagyok, tudok sportolni, ha nem, akkor kuka az egész. A mozgás nekem jutalom, nem pedig kényszer. Persze, tudom ám, hogy a mozgástól jobban leszek, de ez ilyen ördögi kör, ha szarul vagyok, nem edzek, ha nem edzek, még szarabbul vagyok. Ilyenkor amúgy az egyetlen mozgás a mobility és a jóga, ezek mindig segítenek kirángatni a gödörből.
Nos, mire a család is kisimult és én is váltottam gyógyszert (most pl. a negyedik félét szedem, ettől most egyelőre semmi bajom), már itt lett november, hipphopp, a nevezésem befizetve, az utazás lefixálva, futni kell, nincs mese.
Azt hiszem, engem most a testtudatom és a mentális fókusz vitt be a célba. Az egész versenyt imádtam, az olaszok szerethetők, a város csodás, az idő klimaxbarát volt (7 fok, semmi napsütés), az érem gyönyörű és a társaság pazar (férjem, sógorom és a barátnőm ❤ )
Annyira fel vagyok még mindig pörögve, hogy a kedd reggeli kick-box zsákolás edzésen még a 20 büntető-burpee is élmény volt, amit visszapofázásért kaptam 😀
Azt hiszem, újra itt vagyok. Imádom az egészet. Éljen minden!
