Interaktív jóga JeckAgi

21/10/2023

Ettől a héttől már a Hatha Jógastúdió-ban is megtaláltok🤰🧘‍♀️

Az órák időpontja:
kedd - 10.00-11.30
csütörtök - 17.00-18.30

Az órára bejelentkezés szükséges!

Várlak Titeket szeretettel🥰

21/10/2023

26/03/2021

"Az ember fele részben szabad, fele részben rab, de a kettő közül a szabadság az első. Rabságát pedig épphogy a szabadsága határozza meg - az, hogy miként él a szabadságával.”
Naponta rengeteg döntést hozunk, gyakran rutinból, nem is gondolva arra, hogy máshogy is dönthetnénk.
Pedig érdemes ébernek lenni és feltenni magadnak a kérdést, akár a legegyszerűbb helyzetben is: mi van, ha ma másképp döntök? Lehet, hogy, ami tegnap jó döntés volt, ma nem az … és mitől jó egy döntés? Talán nincs is ilyen, csak döntések vannak, s ha valamivel igazán dolgod van az életben, akkor minden döntés arra visz :)
Talán csak annyi a fontos, hogy őszinte legyen az adott döntés, hogy a választásban azonos legyél önmagaddal - azzal, aki folyamatosan változik és így a döntései is.
V.I.

27/01/2021

Kedves Gyakorlóm, Látogatóm!
Kaptad már azon magad, hogy nagyon elfáradtál miközben látszólag nem sok mindent csináltál? Aztán rájöttél, hogy csak pörgött az agyad mindenfélén és ettől vagy fáradt?
Vagy volt olyan amikor csak arra gondoltál amit éppen csinálsz?
Akár a semmire? - és akkor tényleg nem gondoltál semmire?

A kedd esti gyakorlásunk alkalmával elhangzott jógamese:
"Egy Jüan nevű szerzetes azt kérdezte:
- Mester, teszel-e valami komoly erőfeszítést, hogy gyakorold az Utat?
- Igen – mondta Huj-haj.
- Mit?
- Ha éhes vagyok, eszem – ha álmos vagyok, alszom.
- Hát nem ezt tesszük mindnyájan?
- Nem bizony.
- Miért nem?
- Ha esztek, közben száz dolgon jár az eszetek, és ha aludni tértek, ezer gondolattól terhes az elmétek – mondta Huj-haj. – Hát ezért nem. (Zen anekdota)"

26/01/2021

Sziasztok!
Nektek már volt olyan érzésetek, hogy a fene egye meg, már megint... újra ugyanaz a probléma jött szembe? Hát bevallom nekem igen, és ekkor eszembe szokott jutni az alábbi tanítás, melyet múlt alkalmi gyakorlásunkkor idéztem.

“Egy építkezésen, amikor megszólalt a jelződuda, a mukások egy kupacba letelepedtek, hogy megebédeljenek. Sam minden alkalommal kinyitotta az ételhordóját és panaszkodni kezdett.
- Hogy a ménkű verje meg! Ez nem lehet igaz, már megint mogyoróvajas-lekváros kenyér. Utálom a mogyoróvajas-lekváros kenyeret!
Sam minden nap siránkozott a szendvicse miatt. Teltek a hetek, és a többi munkást már kezdte idegesíteni ez a nyafogás. Végül az egyik társa így szólt:
- Az ég szerelmére, Sam! Ha utálod a mogyoróvajat és a lekvárt, miért nem mondod meg az asszonynak, hogy valami mást készítsen?
- Milyen asszonynak? – felelte Sam. – Nincs feleségem, magam készítem a szendvicseimet.
Dan Millman- A békés harcos útja”

15/01/2021

Kedves Gyakorlóim, Látogatóim!
A víz, mint életünk egyik alkotó eleme, több mindent szimbolizál. Többek között az áramlást, állandó változást, alkalmazkodást, amit a mindennapjainkban egyre inkább gyakorolni kényszerülünk.
Ezt az állandó változást, áramlást gyakoroltuk a kedd esti jógaóránk alkalmával.
Az áramlásnak egyik módjáról szól az idézett jógamese:
"Huan Peng gyakran imádkozott az istenekhez, kérve őket, hogy vezessék el az Élet forrásához. Szerette volna megismerni azt a szent helyet, ahonnan az Élet fakad… Minden létező könyvben utána olvasott, minden legendát kívülről tudott, elzarándokolt a legmagasabb és legveszedelmesebb hegyek közé keresve azt a völgyet, ami rejti a forrást. Álmokat látott, vágyakat kergetett… egy olyan helyet képzelt el, ahol arany oszlopok öveznek egy kis tavat, melyben hajnalonként tündérek mossák az arcukat.
Egy napon aztán Tupanaké megunta a folyamatos esdeklést és egyszer, mikor Huan Peng egy szurdok mélyén járt elé sietett, és megérintve egy százéves fa gyökerei között a talajt: vizet fakasztott. A megfáradt vándor elsőre nem ismerte fel a helyet, ez ugyanis egyszerű kis forrás volt, nem tartozott hozzá tó, egy hatalmas platán tövében fakadt és apró csermelyként futott bele a tájba… nem táncoltak a partján tündérek, nem rejtett aranyhalakat sem, nem volt benne semmi rendkívüli.
forras
Huan Peng leguggolt és megmosta az arcát és a kezét, anélkül, hogy észrevette volna, hogy a bőrén a ráncok kisimultak, amint víz érintette őket. Belekortyolt a hűvös vízbe, és az mintha öröm lenne, szétáradt a testében.
– Ilyen a tökéletes víz. – sóhajtotta maga elé.
– Ilyen ízű az Élet. – zsongta vissza az erdő.
A férfi pedig abban a pillanatban felfogta a csodát, ami történt vele, leborult és hálát adott az isteneknek, hogy elvezették e helyre.
Néhány órával később, mikor útnak indult, tele töltötte a flaskáját a forrás vizével, ami azonban, mikor kicsit eltávolodott a forrástól nyomban zöldülni és poshadni kezdett, így kénytelen volt azt kiönteni. Mégis végtelen örömmel – bár szomjasan – tért meg a falujába. Többeknek feltűnt, hogy mennyire megfiatalodott és megszépült, de ő nem árulta el senkinek, mit talált. Félt, hogy az emberek oda özönlenének és széttaposnák, tönkre tennék a forrást.
Évtizedek teltek el. Huan Peng pedig folyton csak újabb és újabb falvakba költözött, hiszen ha nem vált, feltűnt volna az embereknek, hogy nem öregszik, feltűnt volna nekik, hogy sosem betegszik meg… A férfi magányosan élt, mert nem akarta, hogy bárki rákérdezzen a titokzatos útjaira, mikor napokra eltűnik a hegyekben.
Ahogy múlt az idő, úgy vált egyre zárkózottabbá, úgy tűnt el belőle az öröm, minden nap, amikor nem a forrás vizét itta: szürkévé és egyhangúvá csupaszodott. Végül egyáltalán nem vágyta az emberek társaságát és kiköltözött az erdőbe és minden idejét azzal töltötte, hogy a forrás mellett ücsörgött és figyelte a vizét, néha-néha kortyolva abból.
Egy nap egy idős vándor tévedt arra. Huan Peng távolságtartóan méregette.
– Megfáradtam, megpihennék itt. Megengeded? – kérdezte az öreg.
– Keress más helyet! Ez a forrás az enyém. Az istenek teremtették… – vágott vissza a férfi.
– Nem az „istenek”, hanem én, Tupanaké. – szólt a másik és már sem vándornak sem öregnek nem látszott.
– Hát, ha te teremtetted, akkor köszönöm az ajándékod. – hajolt meg Huan Peng immár sokkal nyájasabban.
– Ajándék – ismételte meg szomorúan az isten – száz évvel ezelőtt annak szántam, de mára már csak te hiszed ezt.
Kezével lassan végigsimította a fa törzsét és a víz elapadt.
– Eltékozoltad, pedig meg is oszthattad volna. – sóhajtotta Tupanaké, miközben felállt és visszasétált az erdőbe, ahonnan érkezett."

06/01/2021

Kedves Gyakorlóim, Látogatóim!
A tegnap esti gyakorlásunk alkalmával felolvasott jógamesével kívánom, hogy minél elfogadóbbak legyünk az előttünk álló új évvel, önmagunkkal és környezetünkkel.

"Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt önmagával és az életével.
Egy szép napon, amint mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. "Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő" - gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység és azt kívánta, hogy bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene ilyen szegény kőfaragó módján tengetnie az életét. Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb p***a és hatalom vette körül, mint amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt.
Egyszerre csak egy pompás gyaloghintót vittek el a háza előtt, benne egy magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. "Milyen hatalmas ez a hivatalnok" - gondolta. "Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!"Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett hintón cipelték és a nép gyűlölte és reszketett tőle, az emberek földig hajoltak előtte, amerre csak járt.
A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyú kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. "Milyen hatalmas a nap" - gondolta. "Bárcsak nap lehetnék!" Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá.
Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és a föld közé, így a nap sokat veszetett az erejéből. "Milyen hatalmas ez a viharfelhő" - gondolta. "Bárcsak viharfelhő lehetnék!"
Ezután felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat mindenki kétségbeesésére.
Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. "Milyen hatalmas a szél!" - gondolta.
"Bárcsak szél lehetnék!" Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a házak tetejéről, tövestől csavarta ki a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszer csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan is igyekezett elfújni, csak állt rendületlenül. Egy hatalmas szikla volt az. "Milyen hatalmas ez a szikla" - gondolta. "Bárcsak szikla lehetnék!" Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon.
Ahogyan ott állt egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. "Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? - kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót..."

04/01/2021

Kedves Gyakorlóim, Látogatóim!
Ilyenkor év elején sokan tesznek újévi fogadalmat, aminek megvalósításához sok erőt és kitartást kívánok!

Ehhez kapcsolódik a múlt heti gyakorlásunkkor idézet jógamese:
"Az istenek megteremtették a világot, már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék.
Tanakodtak hová tegyék, hogy az ember meg ne találja.
Egyikőjük azt mondta:
- Tegyük a föld alá!
- Az nem jó! - mondta egy bölcsebb isten, mert az ember előbb utóbb feltúrja a földet és megtalálja, tegyük a hegy tetejére.
Végül a legbölcsebb legöregebb isten szólalt meg:
- Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbb-utóbb megmássza a hegyeket, tegyük magába az emberbe, ott sosem fogja keresni."

09/12/2020

Kedves Gyakorlóim, Látogatóim!
A heti jógamesém így Karácsony közeledtével:

" Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt:
- Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?
- Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.
- Atyaként mit szeretnél, hogy gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?
- Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.
Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt:
- Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük."

02/12/2020

Kedves Gyakorlóim!
Tegnap este az egyik kedvenc mesémet olvastam fel Nektek, ami önmagunk és mások elfogadásáról szól. Ehhez szívcsakránkat aktivizáló ászanákat gyakoroltunk.

"Kínában egy vízhordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel.
Két teljes évig ez így ment. Minden nap a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni... A két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek ennek az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak, teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban."